Nem attól ijedt meg, hogy az általa elzvart pókok visszajöttek, hanem azoktól, akiket magukkal hoztak...
Sokkalta hatalmasabb szörnyeket, melyekről soha nem gondolta volna, hogy léteznek. Nyilván ők voltak a kicsik szülei, testvérei és egyéb rokonai. Némelyik újonnan jött nyolclábú már nem macska-, vagy kutya-nagyságú méretekkel rendelkezett, hanem volt köztük olyan nagy is, melynek csak a fejtor része akkora volt, akár egy jó nagyra nőtt medve! Épp egy ilyennek a szemeibe nézett Nekro, mikor a háta mögé nézett. A lény mind a nyolc csúf szemével a szemtelen zsákmányállat kategóriába tartozó egyéneket fürkészte, akik megzavarták a kolónia nyugalmát.
  Csáprágóit félelmetesen csattogtatta, miközben mormogó hangot adott ki, melyeket nyilván hozzájuk intézett...
  - Egy kicsit ugyan... de értem! - kiáltott fel Notha.
  - Ezt az érthetetlen mormogást, csattogtatást és süvítést? - kérdezte - eddig tőle soha nem látott - félelemmel teli arccal Selene.
  - Igen... Az egyik nagynéném venomwizard-i volt. Ő mesélt nekem a régmúlt Sötét Elfjeiről, kik az ilyen hatalmas pókokat meglovagolva vonultak csatába...
  - És mit mond? - kérdezte vékony hangon a hercegnő, szorosan Maeosthoz bújva, abban a reményben, hogy hű testőre meg tudja védeni őt.
  - A többi pókhoz beszél... Azt kérdi... melyik volt az... amelyik kiirtotta a dédunokái jelentős részét...
  - Nos, azt hiszem ez nem valami jó ránk nézve... - válaszolta Nekro - főképp, hogy a vacsorájukkal akarunk innen távozni.
  - Megvannak még a fegyvereitek? - kérdezte Selene az elfektől.
 Azok rázták a fejüket, így Nekronak nem maradt más választása, mint megvédeni a barátait...
Barátok. Ez a fogalom nagyon sokáig idegen volt Nekro számára. Egy átlagos ember, elf, törpe, vagy driád már egész kicsi korában kialakít efféle kapcsolatokat a társaival. Csakhogy Nekrot nem tartották embernek, inkább egy állatnak, amely tud beszélni. Ami másnak pár perc alatt megy, az Nekronak hosszú-hosszú évekbe telt. Most már, ha rátalált ezekre a személyekre, akikkel jól érzi magát, nem akarta őket elveszíteni, és azt sem, hogy valamelyikük szomorú legyen a másik halála miatt.
  Az elszántságából és az akaratából merített még több erőt. Létrehozott egy tűzfalat közte és az óriáspók közt, majd szelet kavart a lángokhoz, melyek valósággal zabálták a mentális erejét. Gömböt formált, hogy egyetlen apró kis ízeltlábú dög se jöhessen közelebb hozzájuk, egy irányból se. Közvetlen Selene mellé állt, hogy a gömb közepén legyen a lány is, minél távolabb a tűztől, mivel látszott rajta: a forróság elszívja az erejét és bántja őt. Az ajulás kerülgette a vámpírt, összerogyott, kezeivel az arcát és a fejét védte. Az elfek is odajöttek hozzájuk, nehogy a varázslat félresikerüljön és ők is megégjenek.
  Közben Nekro tiszta, nyers energiákat gyűjtött két markában. Nem a körülöttük örvénylő lángoktól izzadt meg nagyon, ugyanis az elfpáncél ellenállt az efféle kis tüzecskének. Az összpontosítás és eközben a másik két technika fenntartása, illetve, hogy figyelnie kellett, nehogy magukat is megégesse, teljesen felemésztette a fizikális és a mentális erejét is, hiába volt rajta varázsköpeny.
  Patakokban folyt róla a víz, és a szeme alatt sötét karikák gyűltek a fáradság rohamosan jelentkező hullámai miatt. Végül nem bírta tartani tovább, és elereszetette azt, amit eddig megpróbált minél kisebb helyre összpontosítani. A testéből kirobbanó nyers energia belekapott az örvénylő lángokba, s mind a négy égtáj felé széthordta a mágiával égő
tüzet. Amelyik pók túl közel tette csápjait, s lábait hozzájuk, az mind rögvest hamuvá égett. Azok, akik kicsit távolabb voltak testvéreiktől, rosszabbul jártak. Amelyiket nem ölte meg rögtön Nekro tüze, abba belekapott, s lassú, fájdalmas haláltusa várt rá... Ezek a sérültek a fájdalomtól megőrülve széthordták a lángokat, s átragasztották a többiekre, mint valami halálos vírust. Így pusztult el Nekroék szeme előtt - pár perc leforgása alatt -  több generáció munkája és élete.
   A tűz belekapott a régóta korhadó, rothadó városba is. Úgy pusztított, mint valami kegyetlen tisztítótűz, ami eltörli a bűnöst, az ártatlant és maradványokat is egyaránt.
  - Szerintem most fussunk, míg lehet! - kiáltotta el magát Araiana és elkezdett olyan fürgeséggel szaladni, hogy bármelyik mezei tündér megirigyelte volna érte, ha ezt most látja. A többiek mind követték. Araiana úgy meg volt rémülve, hogy fél napig csak rohant-rohant megállás nélkül.
  Miután kiértek a városból, egy haldokló erdőbe értek. A fák itt is öregek, korhadtak voltak, leveleik fonnyadtak, élettelenek. Törzseik közt kifeszített pókhálókat lengetett a hűs szellő, de ezeket szépen kikerülgették. Egy napi eszeveszett menekülés után
kikerültek végre a felhők alól. Épp éjszaka volt, a nagy ezüsthold, a Amarant világította meg a mezőt, ahova érkeztek. Araiana összeesett és elájult a fáradságtól, Notha, Nekro és Maeost is levegő után kapkodtak, Selene pedig csak elegánsan pihegett, szinte meg se érezte az eddigi rohanást. Elvégre vámpír volt.
  - Tovább kéne mennünk, vagy letáboroznunk - szólalt meg.
  - I... igaz, d... de ho-hova mennénk? - kérdezte Notha. - Azt se tudjuk, hol vagyunk...
  - Látok a közelben egy temetőt... ahogy látom, van ott egy olyan kripta, amiben kipihenhetjük magunkat...
  - Hogy vagy képes megzavarni a holtak nyugalmát?! - háborodott fel Maeost.
  - Már ők se bánják... - jegyezte meg Nekro. - Más kérdés... mit fogunk enni? Legalább egy-két napja nem ettünk semmit, és nincs is nálunk pénz.
  - Nem is mennénk sokra vele. - válaszolta Selene. - Nem érzek embereket a közelben. Tehát, ha van is itt valahol település, az bizonyára elhagyatott...
  - Akkor hát, ha nem a pókok martaléka lettünk, akkor az a sorsunk, hogy éhen vesszünk? - kérdezte Maeost.
  - Állatok szagát azért érzem... - szagolt a levegőbe a lány - és néhánynak a hangját is hallom. Mivel egy szál karddal nem sokra mennétek, majd én fogok valamit.
  - Majd én segítek... - ajánlkozott Nekro.
  - Nem kell - villantotta ki mosolyogva szemfogait a vámpír. - Nem kellett a pókokhoz nyúlnom, ahogy ígérted...
  Hirtelen eltűnt az éjszakában. Káprázatosan fürgén indult el. Eddig nyilván csak lassú tempóban közlekedett, együtt velük, nehogy elszakadjanak egymástól. Amikor Selene eltűnt, Nekroék fogták magukat, és megkeresték a temetőt, melyről a vámpírlány beszélt nekik. Beletelt egy kis időbe, mire megtalálták, de Araiana és Maeost nem voltak egészen biztosak benne, hogy azt találták-e meg, amiról szó volt...
  - Ez lesz az. Ugyan, ki gondozná, ha senki ember fia nem él itt? - vélekedett Notha.
  Lehangoló látványt nyújtott, már első ránézésre is. A félig elkorhadt fejfák tetejéig ért a fű és a gaz. Kerítés nem volt, vagy már rég elporladt. Az egyetlen kripta, egy hatalmas, fehér márványból készített, kör alakú épület volt, amelyet angyalok és démonok harcát ábrázoló domborművek díszítettek.
  Olyan nehéz volt a bejáratot elzáró tömb, hogy mind a négyüknek neki kellett feszülniük, de végül csak sikerült. Nekro nem értette, miért ment ez neki ilyen nehezen? Varázslat is védené az ide eltemetett testeket?
  - Én elmegyek száraz fát gyűjteni, addig vigyázzatok Araiana hercegnőre! - mondta Maeost.
  - Rendben - bólintott Nekro. Notha csak megrántotta a vállát. Maeost bevitte a hercegnőt, és letette a hideg, poros kőre. Köpenyét a lány feje alá gyűrte és kiment. Notha ledőlt a fal egyik oldalán, majd elaludt. Nekro lefejtette magáról páncéljait, majd az ajtóhoz közel nekidőlt a falnak és küzdött, nehogy elaludjon, legalább addig, míg Selene, vagy Maeost vissza nem tér.
  Körülnézett hát a kriptában. A kör alaprajzú kripta teljesen üres volt, egy-két pókot és más rovart, illetve őket kivéve. A tetőként szolgáló kupola lyukas volt, így beszűrődött világításként egy kis fény. Egy sötétlő nyílás tátongott az ajtóval szemközt, ami arra utalt, hogy ez a ravatalozóhelyiség. A holttestek nyilván odalent pihentek a mélyben.
  Nemsokára visszatért Selene, egy szerencsétlenül járt szarvast - az agancsainál fogva - vonszolva.
  - Kisebb nem volt? - kérdezte vigyorogva Nekro.
  - Sajnos nem. A nyulat és egyéb rágcsálókat túl sok időbe telt volna elkapdosni, hogy elég legyen mindünknek. És nem élhetek állandóan a te véreden - nevetett a lány. Maeostra sokat kellett várni, de faanyaggal jól megrakodva tért vissza, úgy hogy senkinek sem lehetett egy rossz szava se rá. Úgy határoztak, hogy a kupolából hiányzó részt használják majd füstelvezetőnek, a kripta ajtaját meg - mellesleg - bezárták, csupán a biztonság kedvéért.
  Mindenki Nekrotól várta, hogy meggyújtsa a farakást, így hát nem volt más választása, mint elvégezni ezt az apróságot. Odalépett a száraz fához, majd azt tette, mint ilyenkor szokta, de sem az általa irányított energiákat, sem a tüzet nem érezte ujjai közt. Eléggé meglepődött, s újra próbálkozott. Mikor barátai is észrevették, hogy valami nincs rendben, már teljesen kétségbeesett. Remegett a keze, a szeme kitágult és - rá nem jellemző módon - nyöszörögni kezdett.
  - Mi baj, Nekro? - kérdezte Selene.
  - Ne... nem... - nyüszítette.
  - Nem megy? - kérdezte Notha.
  - N... nem... nem érzem...
  - Mit nem érzel? - kérdezte Maeost is.
  - Nem érzem... nem érzem az energiákat! Elveszett a varázserőm!