Aki akár egyszer is ébredt már másnaposan, pontosan tudja, hogy mit nem akar még egyszer átélni életében. Fejfájás, hányinger és a külvilág fura, keringő mozgása… ha ezt megszorzom tízzel, már meg is kaptam pillanatnyi állapotomat.

A szememet még nem merem kinyitni, egyelőre csak koncentrálok. És hogy mire? Nagyon egyszerű… nem akarom újraköszönteni a jelenleg még gyomromban tartózkodó élelemtartalékot. Tudom-tudom: sokat akar a szarka… Pont ezért, egyelőre nem törődök semmi mással, csak annak a bizonyos nagyon erős késztetésnek a leküzdésével. Pár perc, és már egészen elviselhető az émelygés, úgyhogy hozzálátok a következő feladatnak: végiggondolom, hogy hogy jutottam ilyen ramaty állapotba.

Izzadok, fáj a hasam, még csukott szemmel is szédülök, és hihetetlenül gyengének érzem magam. Lassan jönnek elő a képek, s mire a képzeletemben lezajlott vetítés véget ér, csak még erősebb fejfájás tör rám. Óvatosan résnyire nyitom a szemem, s két dologra jövök rá: egyrészt ennek még nem jött el az ideje… másrészt jól sejtettem, tényleg egy tevén hánykolódom éppen. Ebben a hátraforduló Matuzsálem is megerősít, mikor szinte gyengéden és odaadóan beleharap a jobb bokámba… a kis tündér! A fájdalom nem nagy, de nekem most épp elég ahhoz, hogy altatószerű hatást fejtsen ki, s előidézze bennem az eszméletlenség boldog állapotát.



Újra érzem a fájdalmat és rosszullétet, tehát nyűgösen veszem tudomásul: magamhoz tértem. A fenébe is! Bár most nem érzem az imbolygást és a világ is nyugodtabb. Nem mozog… legalábbis egyelőre. Csupán résnyire nyitott szemmel állapítom ezt meg, de mivel minden biztonságosnak mondható, teljesen kitárom őket. És aztán még el is kerekednek! Mégis hol vagyok?

Pár pislogás és néhány józanító pofon – a csipkedésben nem hiszek – után úgy döntök, nem álmodom. Egy hatalmas sátor vesz körül, melynek alján gyönyörű szőnyegek takarják el a sivatagi homokot. Na igen, ezekről a bordó szépségekről hamarabb el tudnám képzelni, hogy repülnek, mint azokról az elefántos borzadályokról.

Alig érek a gondolat végére, mikor egy szőke, idétlenül vigyorgó férfi arca villan elém, minden eddigi gondolatomat elhomályosítva. Mérgesen pattannék fel, de már a felülésbe is beleszédülök. Egy sóhaj kíséretében visszadőlök, s gondolataimat igyekszem elterelni egy bizonyos alakról… jobban mondva kettőről. Ő mégis hol volt, amikor Abdul megitatta velem azt a vackot? És Őt miért nem itatták le? Vagyis miért nem Őt itatták le?

Mielőtt újra felhúznám magam feleslegesen, visszaterelem figyelmem a terep felmérésére… igazán érdekes. A fehér anyagú sátor falain néhol sárga, narancs, és a piros különböző árnyalatait felvevő anyagok lógnak. Sejtésem szerint szeparációra használják őket, s ahogy lassan végigsiklatom szemem az egész sátron, meg is látok egy félig elválasztott kis helyet. Egy alacsony asztalkán egy széles, viszonylag alacsony edény áll, ha jól sejtem vízzel tele. Biztos mosdótál.

Ahogy elképzelem magam előtt a tartalmát, hirtelen kegyetlen erősséggel kezdem el érezni torkom szárazságát. Szétnyílnak ajkaim, s kétségbeesett pillantással búcsúzom a táltól. Egyelőre túl messze van…

Hogy még véletlenül se olyasmit szúrjak ki ismét, amit nem érhetek el, fekhelyemre sandítok. Szőnyegen fekszem, az világos, de valami van a fejem alatt, ami eszméletlenül puha. Nem akarom kihúzni onnan, úgyhogy csak hátranyúlva tapogatom ki a kis párnát… jobban mondva párnákat, mert egy egész sereg van a fejem körül. Észrevettem, hogy a földön máshol is hever egy pár díszes példány, de nem hittem volna, hogy ilyen puhák. Előhúzok egyet hátam mögül, és közelebbről veszem szemügyre. Apró indaminták futnak a huzaton, s csak egy árnyalattal sötétebbek az anyagnál, melybe hímezték. Vajon feltűnne bárkinek is, ha hazavinnék egyet? Hiszen nekik úgyis van elég!

Egy pillanatra megdermedek, majd egy halk kacaj csusszan ki számon, s érzem, ahogy kiszáradt számon húzódik a bőr. Még hogy haza… mégis mennyi esélye van annak, hogy valaha újra belecsöppenjek a megszokott, nyugalmas, és legfőképpen veszélytelen mindennapokba?

Mielőtt tovább merenghetnék hülyeségemen, libben a valószínűsíthető bejárat, s egy sötét árny lép be. Mivel mögüle árad befelé a fény, csak körvonalai tiszták… valamennyire. Közelebb jön, s ha lennének túlélési ösztöneim, bizonyára megpróbálnék egy kis erőt meríteni, hogy valami védekező pozíciót vehessek fel… de sajnos nem igazán rendelkezem ilyesmivel… kihagyták a gyári csomagolásból.

- Úgy látom, sikeresen magához tért. Kér netalán egy kis vizet? – Mellém érve törökülésbe helyezkedik a fickó, s végre megnézhetem magamnak… hmm… éppenséggel nem számítottam rá, hogy egy hatvanas évei közepén járó, ősz hajú bácsi fog elrabolni. Bár hörcsögös ügyfélre sem az elmúlt pár évben…

- Köszönöm, de amikor legutóbb ilyen ajánlatot fogadtam el, ez lett a következménye. – Megköszörülöm torkomat, és csak imádkozom, hogy múljon az erős kaparó érzés.


- Megértem – mosolyodik el az öreg, s ha nem valami vajszínű, sivatagi öltözékben feszítene, még a télapónak hinném ezzel a jóságos kifejezéssel az arcán. – Talán így jobban megbízik majd bennem. – Előveszi a kulacsát, majd meghúzza. Jó nagyot kortyol, s én legszívesebben ugyanilyen nagyot húznék be neki… ez már több mint pofátlanság! Észreveszi dühös tekintetemet, és széles vigyorral emeli feljebb fejemet, míg a kulacs szája végre ajkamhoz ér. Lassan dönti meg, s én csukott szemmel élvezem a pillanatot, míg az éltető, hűs folyadék lecsorog torkomon. Nem hiszem, hogy valaha is esett ilyen jól bármilyen folyadék.

- Köszönöm. Rendes magától, hogy elraboltat, aztán nem hagy kiszáradni. – Felnevet, pedig a szúrós tekintetemet komolynak és félelemkeltőnek szántam. Jól van tata, csak várd meg, míg mozogni is képes leszek!

- Van magában spiritusz, kisasszony! Nem gondolja, hogy most félnie kellene és nem gúnyolódnia? Vagy legalább pánikszerűen tudakolnia, hogy hogyan került ide és hol van? – Mosolyog, de látom az arcán, hogy a mikulás-bácsis kinézet mögött nagyon is veszélyes a vénség…

- Ha spiritusz lenne, legalább érteném a szédülést és émelygést. De amúgy miért félnék? Már megölhetett volna, ha az lenne a célja. Ráadásul a félelem lefárasztja a szervezetet, én meg már így is kimerült vagyok. Arra pedig egészen világosan emlékszem, hogy hogyan kerültem ide. És legvégül: nagyon olyan érzésem van, hogy a sivatagban vagyunk. Hogy pontosan hol? Nos mivel mindenem maguknál van, mégis kit riaszthatnék? Én magam túlságosan gyenge vagyok földrajzból, és tájékozódási képességem sincs igazán. Elszökni amúgy is nehezen tudnék, ha jól sejtem. De ha tévedek, javítson ki! – Pár pillanatig csönd telepszik a nagy sátorra, majd hangos nevetésben tör ki az öreg. Most mi van? Gúnyolódunk, tata?

- Ne haragudjon, de roppant érdekesnek tartom Önt. – Hmm… érdekes. Mint a gyerek feje, vagy mint Einstein relativitás-elmélete? – Mégis, elárulná nekem, hogy pontosan mit is keres itt? – Elkomorodik, s szemével egészen komoly üzenetet küld felém. Jól van, így is játszhatunk.

Lassan ülő helyzetbe küzdöm magam, s két nagy levegővétel után hasonló pozíciót veszek fel, mint ő: törökülésben fordulok felé, s kezemet lazán fektetem térdemre. Nem mondom, hogy jelen pillanatban ez nem tart el egy darabig, de valahogy csak összejön.

- Először is: nem tudom ki maga, de minden bizonnyal ez nem kölcsönös. – Látom, hogy közbeszólna, de komoly tekintetem figyelmezteti: még nem fejeztem be. – Másodszor: idehozat a sivatag kellős közepére, bekábítva, és még komolyan azt várja, hogy én feleljek magának? – Dühös pillantással nyomatékosítom mondanivalóm, s hosszú ideig csak egymás szemét figyeljük.

- Nem azt kérdeztem, hogy miért van a sátramban, hanem azt, hogy miért van Egyiptomban. – Úgy tűnik, a kilétét valamilyen rejtélyes okból senki nem akarja tudatni velem. Hát akkor fulladjanak meg… a homokban!

- Nyaralok! – Csattanok fel idegesen, s egy enyhe szédülést követően úgy döntök, jobb, ha még nem erőltetem meg magam. Újabb pár csöndes perc, amit csak mentális üzeneteink törnek meg. Ő is mérges, de nem vagyok benne biztos, hogy rám… pontosabban fogalmazva csak rám.

Hiába szeretnénk egy jó alaposat vitatkozni az öreggel, meglibben a sátor bejárata, s egy ismeretlen nyelven történő rövid párbeszédet követően távozik eddigi társaságom. Újra egyedül találom magam, s elég pár pillanat ahhoz, hogy eldöntsem, mit fogok tenni. Fáradtan zuhanok vissza a puha párnákra, miközben lehunyom szemeimet… csak… pár… pillanatra…