- Hogy-hogy nem érzed? - kérdezte Selene.
 - Olyan, mintha újra az a senki lennék, akit ide-oda lökdöstek a semmirekellő emberek! - kiáltott fel Nekro, majd könnyekben tört ki, mint sokszor azután, hogy mostohái "csak úgy, idegesség-levezetésképp" ökölvívó-zsáknak használták... A könny csípte a szemét, és zavarban is volt, ami miatt kezei közé temette arcát, majd lekuporodott a fal mellé. Borzalmasan érezte magát. Nem elég, hogy megalázó érzés volt számára, amiért úgy kifakadt, akár egy érzelgős ember, de varázsló létére elvesztette minden erejét. Gyengének és elesettnek látta magát, pedig annyi mindent megélt már... Holmijai közül kuncogás támadt, s ő rögvest odaugrott:
  - Mester! Mi történt?!
  - Miért kiabálsz velem? - nyekeregte az.
  - Segíts! Mi történt velem?!
  - Olyan szánalmas vagy, Nekro! Elpazaroltad az összes varázserődet ezekre a szerecsétlenekre, pedig a köpenyed hatására az meg is növekedett egy kevéssel. A varázsláshoz van tehetséged, de a bölcsességemből semmi sem ragadt rád. Olyan vagy, mint az első tanítványom. Az is elpocsékoplta a tehetségét, ahelyett, hogy a saját hasznára fordította volna. Miután úgy járt, mint most te, az úgynevezett barátai megölték. Akiken önzetlenül segített, és pártolta őket, azok döftek kést a hátába. Valójában csak irigyek voltak a hatalmára és féltek tőle, de miután azt elvesztette, rögvest megölték. A mágiával rendelkező egyének nem valók ebbe a világba. Mindenki utál bennünket, s fél tőlünk. Nem segítek neked többet, hacsak nem hagyod hátra, vagy ölöd meg ezeket a nyomoroncokat, akik szintén így tesznek majd veled... és köszönd ezt meg nekem, mert ezzel mentem meg az életed.
  Nekro nem tudta, mit tegyen. A tudáskristályt leejtette, majd gondolataiba mélyedt. A többiek időközben - nagy nehezen - tüzet gyújtottak. Selene elment felkutatni a kripta mélyebb részeit, Maeost és Notha pedig azon vitatkoztak, hogyan kell húst sütni. A vitának amúgy nem volt sok értelme, hisz semmi fűszer nem állt a rendelkezésükre, amivel ízesíteni lehetett volna az ételt. Araiana olyannyira kimerült, hogy egy dühöngő troll se ébreszthette volna fel, így mélyen aludt.
  Selene nemsokára visszajött, s beszámolt a lenti helyzetről:
  - Odalent nem sok érdekességet találni. Két lépcsőforduló után egy kisebb terembe lehet érni, a közepén van egy nagy halom csontkupac, a falak mentén négy sírhely van, és mindegyik foglalt. De legalább jól el tudok odalent a fény elől rejtőzni, még ha nem is lesz oly kényelmes...
  - Te nem kérsz, Nekro? - kérdezte Maeost, miután ehető formátumúvá vált a szarvas.
  - Nem tudom... - felelte.
  - Mit nem tudsz? - kérdezte Maeost.
  - Hogy mit kéne tennem... - válaszolt Nekro.
  - Most éhes vagy, vagy sem? - kérdezte Notha.
  - Nem erről van szó...
  - Nem bízol bennünk? - kérdezte Selene.
  - Dehogynem - válaszolta. - Épp ezért nem tudok dönteni... A varázserőm, vagy ti...
  - Akárhogy is döntesz, nem fogunk haragudni rád... - mondta Maeost, de Selene közbevágott:
  - Én fogok! Ide figyelj, mágus! Szerinted miért nem keresem a saját fajtámat? Már elhatároztam, hogy veled tartok utadon, bármi is történjék. Nem ez volt az eredeti célom, de ha megpróbálsz lelépni nélkülem, utánnad megyek és kiverem belőled ezt a hozzáállást a jelenlegi helyzethez. Szokj hozzá a gondolathoz, hogy nem fogsz egykönnyen megszabadulni tőlem!
  - Még valamiről megfeledkeztél - szólalt meg Notha is. - A klánom jelenleg az adósod, mostanra már többszörösen is. A segítségeddel ráakadtam a Bloodmoon Klán vezéreinek páncéljára, és többször is megmentetted az életem. Ha meglépsz, nem tudjuk viszonozni a szívességet, és hidd el, mi nem olyanok vagyunk, mint az Erdei Elfek. Emlékezetünk sajnos megkophat, és akkor nem emlékszünk a régi barátainkra.
  - Ennek örülök - mosolyodott el Nekro. - Mit szólsz, mester? Látod? Nem akarnak megölni.
  - Csak várd ki a végét, ostoba kölyök! Megmondom előre: a leendő gyilkosod köztük van!
  - Az majd kiderül... - válaszolt Nekro - csak addig ne próbáljanak megölni, míg meg nem teremtettem azt a helyet, amire vágyom. Ha sikerül elérnem azt, amit akarok, hogy saját otthont teremtsek magamnak, utána már nem érdekel. Igaz, sokat tanultam tőled, de ha nem fogadsz el ilyennek, amilyen vagyok, nincs többé szükségem a tanításaidra. Nos, segítesz, vagy sem?
  - Tudod a feltételem! - acsarkodott a kristályba zárt lélek. - És ha engem el is utasítasz, kitől fogsz többet tanulni?!
  - Ha él még más mágiahasználó rajtam kívül ezen a világon, akkor megtalálom majd - válaszolta -, és ráveszem, hogy tanítson. Ha nem... akkor addig próbálkozom, ameddig fel nem támasztom újra a képességeimet!
  Majd előkotorta a követ holmijai közül, s teljes erőből kihajította a kupolán tátongó lyukon, nem törődve annak jajveszékelésével. Maeost mélyen meghajolt előtte, s közben mosolyogva, de könnyeivel küszködve mondta:
  - Megismerkedésünk óta a legjobbat cselekedted, Nekro, amit el lehet képzelni. Mostantól igazán barátja vagy az elfek népének!
  - Így van! - vigyorgott Notha, majd szertartásosan kezet fogott vele, s ő is meghajolt. Selene nem szólt semmit, csak egy csókot nyomott hideg ajkaival Nekro arcára, akinek - hihetetlen módon - hófehérből vérvörössé vált az elbambult, s meglepődött képe. Majd együtt nevetett barátaival egy ideig, de ahogy kezdett hajnalodni, Selene lerohant a kripta mélyebb részeibe, nehogy véletlenül rávesse bőrére a nap az első sugarait...
  Maeost - egy sebtében készített fáklya segítségével - levitte utána a még mindig horpasztó Araianát, majd viszajött segíteni Nekronak és Nothának, levinni a többi holmit.

Odalent szinte teljes volt a sötétség, csupán azok a - még égő - fadarabok, melyeket lehoztak odafentről, s a csontkupacba szurkáltak, nyújtottak némi fényt. Mindenki ledőlt, hogy végre kipihenhesse magát. Selene többet adott a kényelmére. Az egyik koporsót kiborította, belefeküdt, s mielőtt elaludt volna, a többieknek is ezt javasolta, de még Nekronak sem volt ínyére egy koporsóban aludni...
  Hamar álom jött mindenki szemére, mert őrjítően fáradtak voltak. Azóta nem hunyták le a szemüket, mióta megszöktek Glassvilleből...
 Nekro csupán arra emlékezett, mielőtt elnyomta volna az álom, hogy Maeost és Notha épp azon vitatkozott, hogy Araianát, vagy Nothát illeti a kényelmesebb fekvőhely...
  "Bolondok! Mintha lenne egyáltalán itt kényelmes hely..." - gondolta, majd úgy elnyomta az álom, hogy mikor felébresztették, azt hitte, csak álmodta az előző napokban történt kalandokat és még mindig a börtönben sínylődik, mert elfelejtette, hogy újra egy kriptában töltötte a nappalt, mint annak idején, mikor elkezdődött a nagy utazása az otthonkeresés céljából.
  Ismét éjjel menetelt, immár ló nélkül, s nem csak Selenével, hanem három új barátjával együtt. Miután kiköltöztek éjjeli szállásukról az elhagyatott temetőben, a kripta ajtaját újra bezárták, majd felkerekedtek, elindulva egy véletlenszerűen kiválasztott irányba, de
természetesen óvakodtak attól, nehogy arra menjenek, ahonnan jöttek...
  Selene volt mindnyájuk közül a leggyorsabb és a legfürgébb. Egy szempillantás alatt több száz lépésnyi távolságot képes volt bejárni, így ő lett a csapat felderítője. Az elhagyatott temető közelében egy elpusztult falu romjait találták, melyet a túlélők - ha voltak egyáltalán - már évekkel ezelőtt elhagytak. Néhol állati és emberi maradványokat fedeztek fel, megrozsdásodott fegyverek és korhadozó mezőgazdasági szerszámok társaságában.
  - Nyilván egy háború maradványa - vélte Notha. - A fegyveresek megpróbálták kifosztani a falut, a lakók ellenálltak, ezért mindenkit lemészároltak. Nem ez lenne az első ilyen eset...
  Nyugatnak indultak, mivel a sors ebbe az irányba terelte őket. Mindig csak éjjel mentek, nappal elrejtőztek. Nem merték azt megkockáztatni, hogy emberekkel találkozzanak, mert akkor nyakukon lett volna a baj... Newedge és a Fény-papság keze messzire nyúlt, ahogy a király birodalma is, melyet az előző uralkodótól lopott el. Igazából állatokon és növényeken kívül nem is láttak élőlényt. A falvak, s kisebb városok, melyek útjukba estek, mind lassú pusztulásra voltak ítélve. A még épen maradt házakat már benőtték a növények, s nem egyben farkasok tanyáztak... Egy ilyen alkalommal, mikor Araiana a hideg elől benyitott egy elhagyatottnak tűnő házba - meglepetésére - egy egész falka rontott rá... Szerencsére kisebb karcolásokkal megúszta, mert Selene egy pillanat alatt elrántotta az éles karmok és fogsorok elől, a két elf és Nekro pedig lekaszabolták a vérszomjas, vad farkasokat.
  Nekro értett a nyúzáshoz, és a bőr megmunkálásához. Így lett néhány szép farkasbundájuk, miután egy néhai szűcsmester műhelyében találtak eszközöket is az elkészítéshez. Selenének nem volt rá szüksége, mondván:
  - Immunis vagyok mindenféle betegségre, és fázni sem tudok. Ha tényleg annyira hideg lesz, hogy lebénulok, akkor már tényleg nagyon rossz helyen kötöttünk ki...

  Ahogy a kellemes nyári esték hideggé, ősziessé fordultak, úgy lett egyre elkeserítőbb számukra ez az utazás. Lassan egy hete meneteltek a kihalt tájakon, mikor egy éjjel végre fényt láttak meg az éjszaka sötétségében. Selene gyorsan felderítette a terepet, s pár perccel később vissza is tért hozzájuk:
  - Emberek. Newedge katonái. Összesen harmincan, vagy negyvenen vannak. Nagyon figyelmesek minden mozgásra. Vagy határőrök, vagy felderítők lehetnek.
  - Mit tegyünk? - kérezte Araiana.
  - Hát nem egyértelmű? - kérdezte fellelkesedve Nekro. - Odamegyünk, s megkérdezzük tőlük, hol is vagyunk tulajdonképpen!