Nagyot ásítva ülök fel, s mérgesen tudatosítom magamban, hogy ezen a napon már többször keltem fel, mint az ajánlott lenne – legalábbis azt hiszem, még ugyanaz a nap van, mint mikor legutoljára elaludtam… Na igen, ennyit a „nem szunyálok, mert nem bízom bennük” tervről!

Mivel per pillanat teljesen tünetmentesnek érzem magam, lassan felállok, s megmozgatom elgémberedett végtagjaimat. Néhány reccsenés és roppanás után már frissnek is érzem magam, s a kis mosdótál felé indulok. Találok mellette egy teli kulacsot, melyből nagyokat kortyolva fogyasztom el a nekem szánt víz felét. Tudom, hogy most nem akarnak elkábítani, úgyhogy nem izgatom magam a folyadék miatt – legfeljebb lesz még pár nyugodt órám… hmm, azok a lajhár ősök azért néha nagyon megérződnek!

Egy kis nyújtózkodás után valami mosakodás féleséget próbálok véghez vinni, s egy kisebb katasztrófának megfelelő ügyességgel sikerül is – ugyan még most sem értem, hogy azzal a két deci vízzel hogyan sikerült magamon kívül beteríteni még vagy három szőnyeget, de szentül hiszem, hogy vannak dolgok, melyekre születni kell.

Egy pillanatra eszembe jut, hogy talán keresnem kellene egy törölközőt, de gyorsan meggondolom magam… nem fog sokáig tartani megszáradni, és addig is legalább hűlök. Végigsiklik tekintetem a sátron… másodszorra már más véleményem van róla. Cellaként már nem tűnik olyan tágasnak, és a színes párnák sem javítanak a nyomasztó hangulaton, melyet a feltűnő üresség hagy maga után. Hát, nem egy kéjutazás ez a hörcsögvadászat, az már fix!

Mivel nem vagyok egy buddhista típus, és a nagy meditációs kísérleteim is alvásba torkollottak eddig, most sem bírok nyugodni. Fel-le sétálok ideiglenes kalitkámban, s számba veszem lehetőségeimet:

1. Visszafekszem aludni és addig nem is kelek fel, míg újra meg nem hallom az otthoni zajokat – a csellózó felsőszomszédot, az üstdobos alsó lakótársat, a jobboldalról jövő vizsla kíséretét, azt a girhes macskát, valamint a kátyúkat javítgató munkások elismerő füttyögéseit. Otthon, édes otthon! Csak az a hiba a tervvel, hogy nem vagyok álmos… a fenébe!

2. Felhasítom a sátor hátsó falát, kiszököm észrevétlenül, s hazáig futok. Azzal még nem is lenne gond, hogy nincs nálam semmi ehhez szükséges eszköz, vagy esetleg a sátor minden oldalát figyelik, de utálok futni… úgyhogy ennek is lőttek!

3. És íme a befutó, utolsó ötlet: megkeresem Adrit és a többit majd meglátjuk. Nem egészen kidolgozott terv, azt belátom… de jobb, mint a semmi!

Egy jó nagy levegővételt követően határozottan a kijárat felé veszem az irányt, s gondolkodás nélkül rántom el a viszonylag vastag anyagot. Kilépek, de már csak félig érzékelem, hogy a takaró visszasimul eredeti helyére mögöttem. Életem talán leglenyűgözőbb látványa tárul elém… és én már moccanni sem bírok.

A fekete dombocskák mögött egyre vörösebb színt felöltő ég kápráztat el, mely közepén már csak egy egészen kis aranyló darab látszik a napból. Egész halványan egy kis szellőt érzek a bal vállam felett elsuhanni, s mintha hajamat is meglibbentené… bár lehet, hogy ez csak káprázat.

Hangokat és közeledő lépteket észlelek, míg baloldalon pár alak ront be látóterembe. A bűvölet foszlik, de még így is erővel kell elszakítanom tekintetem a fekete dűnékről, hogy az érkezőkre összpontosítsak – és persze elhatározásomra. Csodáló pillantásomat mélyen elrejtem magamban, helyette elszánt ábrázattal fordulok szembe a felém közeledő kisebb csoporttal.

- Itt az ideje egy komolyabb beszélgetésnek a kolleganőmről, Mr.… – hagyom függőben a már valamennyire ismert öregnek intézett mondatot, s szemébe nézve várom, hogy válaszoljon.

- Sem az idő, sem a hely nem megfelelő ehhez a beszélgetéshez. Talán… - Az ő mondata is félbe marad, ám most egy harmadik személy beavatkozása miatt.

Eddig szinte vak voltam a csoport többi tagját illetően, de most már csak azért is felmérem őket. Egy fehér, hagyományos arab öltözetben lévő fiatal férfi szakította meg társalgásunkat, mögötte pedig valószínűleg a testőrei „virítanak” feketében. Nem irigylem a sötétszerkósokat, ilyen hőmérsékleten ez kész kínzás… Mivel a két világos viseletű éppen valamilyen szóváltásba keveredett, nyugodtan mérhetem fel a terepet.

A kis vitatkozó valószínűleg hódít a hölgyek körében izmos termetével és szokatlanul megnyerő, sötétebb bőrével… de nem tippelném többnek húsznál. Tehát valami öröklött hatalma lehet, mely elég nagy ahhoz, hogy vitatkozzon az engem fogva tartó tatával… hmm. Érdekes. Csak kár, hogy nem értem őket!

Egy oldalpillantással a két feketét viselő fickót kezdem vizslatni, kiknek fél arcát fedi a fejüket is takaró kendő. Oldalukra van erősítve a kis, görbe végű tőr, amivel kapcsolatban valahogy olyan érzésem van, nem csak megszokásból hordják. Egyikük egy letakart csomaggal figyel a szóváltásra, míg a másik látványosan rám szegezi tekintetét… Megborzongok a dühödt pillantástól, míg azon filózom, vajon mire fel ez a megtiszteltetés.

- Kisasszony, kapott egy meghívást a barátomtól… – Felkapom fejem a hirtelen érthetővé vált szavakra, s összehúzott szemöldökkel kezdem el a vénség arcát kutatni.

- Nem egészen értem, mire gondol. – De rossz érzés fogott el, az biztos!

- Hadd mutassam be Önnek Omár Al-Ismah–ot, aki a közeli oázisban felállított táborába invitálja Önt. – Na álljon csak meg a fáklyás menet! Nem megyek sehova olyanokkal, akik eladnak két kecskéért! Már ha van beleszólásom…

- Ha vagyok olyan helyzetben, hogy visszautasítsam az ajánlatot, nyugodtan mondja meg az úrnak, hogy nem élek a lehetőséggel. – Óvatlanul egy sunyi pillantást engedek a mogorva feketeruhás felé, s újra csak a dühös pillantásába ütközöm. Igyekszem csillapítani a nyugtalanságomat ezzel kapcsolatban, úgyhogy szépen a lehetséges vendéglátómra összpontosítok. Sötét szemei vannak, ahogy bőre is jóval barnább az enyémnél. Végighallgatja a lefordított válaszomat - vagy legalábbis valami olyasfélét… azt hiszem -, majd vár pár pillanatot. Egy rövid mondat hagyja el ajkait, és az öreg sóhaja már közli is velem azt, amit szavai csak megerősítenek:

- Nincs olyan helyzetben…

- Na idefigyeljen! Engem nem érdekel, hogy… – Egy újabb meggondolatlan oldalpillantást követően ébredek rá, hogy mi nem hagyott eddig nyugodni. Az a dühös szempár nyugtalanított engem, és nem véletlenül. Mostanában egyetlen egy ember képes minden mizéria mellett kihozni a sodromból, s most is ő néz rám vádlón. Csupán csak pár árnyalattal barnább kiadásban, szinte teljesen eltakarva… Most mégis mihez kezdjek? Ha a közelébe kerülnék, biztonságban érezném magam… azt hiszem. És persze csak azért, mert rendőr… legalábbis annak mondja magát. Megőrülök! Megakadok, így a pocsék gyors döntéseket hozó agyam igyekszik felmérni a helyzetet. Azt hiszem, csak egy megoldás maradt… – Ha azt hiszi, hogy egyedül elmegyek egy vadidegennel, akkor bizonyára sokkal rosszabb erkölcsöt feltételez nekem, mint illene! – Hű, nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok. Várom a választ, s látom, hogy a kis kölyök szemében győzelmi öröm csillan. Higgyen, amit akar!

- Vendéglátója teljesen megérti, hogy nem akar kíséret nélkül menni, de megnyugtatja, hogy az Ön kolleganője is a társaságát élvezi ma. – Adri? Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van! – És hogy a nyelvi nehézségeket feloldjuk, magukkal küldöm Abdult, az eddigi kísérőjüket. – Tudtam, hogy nem lehet ezegyszer sem mázlim. Bár… végül is, ha esélyem adódik elintézni azt az aljas kis kárpitost, nem is olyan vészes a helyzet!


Kicsit elbambul az ember és tessék! Újra Matuzsálem hátán találom magam… mindkettőnk őszinte bánatára.

A kavargó gondolataimat hirtelen elhatározással egy jó nagy képzeletbeli zsákba tuszkolom, s kidobom a kukába. Végül is minek strapáljam magam? Eddig sem mentem vele sokra… Úgyhogy a sírás és hangos kacagás közötti vacillálást is feladom, inkább az egyre sötétedő tájra és a külvilágra figyelek. A mellettem haladó Adri vidám csevegése a kis kárpitossal, és általa az előttünk menetelő leendő vendéglátónkkal megnyugtató. Neki legalább halványlila gőze sincs arról, hogy mi a fene folyik itt. Hát igen… boldogok a lelki szegények! De hogy én mennyire utálom őket ilyenkor!

Fokozatosan hűl le körülöttünk a levegő, s egyre jobban érzem magam – legalábbis már nem hiszem azt, hogy egy napon felejtett jégkrém vagyok. És aki a kicsit nem becsüli…

Mögöttünk halad a két sötét ruhás, s erősen türtőztetnem kell magam, hogy hátra ne nézzek. Inkább lehajtom fejem, míg az értelmetlen és teljesen felesleges kérdéseimet sikerül visszatoloncolnom a kukába. Minden olyan kusza… ennek köszönhetően pedig egyre kevesebb energiám és kitartásom marad, hiába aludtam rekordmennyiséget. Egyszerűen elegem van, és a pozitív hozzáállásom is fogyóban. Már ha rendelkeztem utóbbival valaha is. Ha legalább tudnám, hogy Ő…

Komoly elhatározással hátrafordulok, hogy lássam. Szükségem van rá… és nem holmi fruskás rajongás késztet erre. Csupán csak kell egy kis biztatás: afféle „nyugodj meg, mindent kézben tartok, és nem kell szájhabzós hisztériát rendezned” pillantásra vágyom. A fényviszonyoknak köszönhetően látom még, s komor szeme hiába sugallja a „bajban vagyunk, de nagyon nagyban” üzenetet, mégis megnyugtat. Annyira, hogy ha nem hallanám meg Adri kis sikolyát, talán el sem tudnék fordulni a sötét szempártól.

Persze nem bánom, hogy mégis megteszem, hiszen a látvány bőven megéri. Egy mesebeli oázis képe tárul elém, vagy hat óriási sátorral. A zöld növényzet mintha csak erőt csepegtetne belém, kihúzom magam teljesen, és frissen pattanok le Matuzsálemről… mondanom sem kell, hogy mindkettőnk megkönnyebbülésére. Ha értenék tevéül, az ezt követő bőgésszerű megnyilvánulását teljes bizonyossággal egy „végre” felkiáltásra fordítanám.

Nincs sok időm gyönyörködni a tájban, de tudom, hogy még lesz esélyem. Vagyis inkább csak sejtem. Esetleg remélem…
Adrival egy eddig takarásban lévő, kisebb sátor felé kell kanyarodnunk, ahol két öltözet, valamint egy segítő nő vár minket. Vált pár érthetetlen szót a világos ruhás vendéglátónkkal, de végig lehajtja fejét… Tudom, hogy a nők errefelé nem nézhetnek a férfiak szemébe, de mégis meghökkentő. És nem kis mértékben idegesítő! Ennyit az egyenlő jogokról…


Egy komoly, activity-s tudást igénylő mutogatós játszma után csalódottan húzom magamra az új göncöket, de be kell látnom, nem is olyan rossz – persze kimondani azért még nem fogom.

A fehér, könnyű anyagból készült nadrág és pulcsiszerűség teljesen lefedi a végtagjaimat, s a felé kanyarított, könyökömig érő – emellett még térdemet is fedő –, puha és átlátszó anyagból készült felső kellemes zöld színű. Hogy a benne kacskaringózó ezüst mintáról már nem is tegyek említést… Egyszerűen gyönyörű a ruha, a hozzá tartozó kényelmes lábbelivel együtt.

És az is egy pozitívum, hogy öltöztetőnkkel ellentétben nekem nem kell elfednem arcom jelentős hányadát. Persze Adri sem semmi: az ő öltözékéhez bordó, arany mintás felső párosul, ami kiemeli hajzuhatagát. És persze egyéb testrészei is egész jól körvonalazódnak…

- Na, hogy áll? Kár, hogy nincs itt a teljes smink készletem. – Bármennyire is elegem van belőle, azt azért elismerem, hogy elképesztően néz ki… és sajnos ezt nem csak a ruha teszi. Na de nem búslakodom, legalább őt akarják majd kecskéért megvenni! Az élet apró örömei… - Igazán helyes ez az Omár. – Gondoltam, hogy előbb utóbb ez is szóba kerül… Vajon hány kecskét kérhetek érte?

- Nagyon jól nézel ki, de nem kellene arab fickókkal ismerkedned. Laci egész biztosan kinyírna, ha azzal a hírrel állítanék be, hogy összejöttél valami turbánossal, de helyetted hoztam egy fél állatkertet.

Fejtegetném még tovább a társadalmaink közötti különbségek felvázolását, de kis segítőnk komoly pantomimes előadás keretében kitessékel minket. Aztán pedig ismét csak elfelejtek mindent, amin eddig töprengtem. A csillagok feljöttek, a hold pedig már tükröződik a sivatagban igazi kincsnek számító vízen. Persze az ámulaton és ledöbbenésen kívül két érzés is elfog hirtelen – egyszerre érzek óriási szomjúságot és éhséget.

A kábító lötty miatti émelygés elfeledtette velem, hogy ebéd is van a világon, és éppen ezért most kétszer olyan nagy vágyat érzek egy alapos vacsorára. Hát nem egy Norbi étrend, de nem mintha valaha is betartottam volna a hülye szabályokat. Lehet, hogy ezért sincs olyan alakom, mint egyeseknek… irigy pillantást vetek az előttem haladó, modell alkatú szőkére, majd eszembe jut nagyapám mondása: „csúnya, aki sovány”. Megmosolygom a hirtelen jött gondolatot, és egy kis szomorúság vegyül az édes emlékbe. Jó lenne most velük lenni. Hiányoznak.

- Gyere már, Iza! Ne ácsorogj ott. – Észre sem vettem megtorpanásom, így gyorsan felzárkózom a két nőhöz, hogy hamarosan közösen álljunk meg. Az öltöztetőnk elhúzza az egyik sátor bejáratát fedő anyagot, s beküld minket. Eleve gyanús, hogy ő nem jön, de mégis mit tehetnék… bemegyek a főnök húga után, és komoly imákat kezdek rebegni, hogy ne kelljen tényleg kecskékben alkudoznom érte. Laci kinyír...

- Omár sejk örül, hogy a hölgyek csatlakoznak a vacsorához. – Sejk? Máris csillog Adri szeme… És csatlakozunk? Mintha lett volna más lehetőségünk. Na de mindegy is, ide a kajával!

Az óriási sátor közepét egy alacsony asztal foglalja el, mely körül a már jól ismert puha párnák sorakoznak – bár itt a kék és a zöld dominál. A bejárattal szemben, az asztalfőn foglal helyet „örvendő” vendéglátónk, akinek arcára mintha csak a megoldhatatlan matekházi miatti gondterheltség ült volna ki. Különösen mikor végigmér. Inkább el is iszkolok a mustra elől, s a bal oldalán ülő két feketét viselő alak mellett foglalok helyet. Nem biztonságos, de inkább ide jövök, mint a jobb oldalon trónoló kárpitos közelébe. Az ugyanis számára nem lenne életbiztosítás… és ahogy rápillantok, úgy érzem, ő is sejti ezt. Adri persze mellé telepszik, majd rögtön csacsogni is kezd.

- Mi örülünk, hogy meghívott minket. – Mi ez a többes szám? Én nem… és kész! – Fél füllel hallom még, ahogy Abdul elkezd fordítani, de egy kis motoszkálás üti meg a fülemet. Hátrapillantok, s még a vér is megáll egy pillanatra ereimben. Ezt… nem… hiszem… el!