Miután a formális csevegést letudva hozzálátunk az evéshez, óvatosan várom meg, míg a kis Omár lenyeli az első gyümölcsfalatot. Ha ő is eszik, nincs mitől félnem – bár nem hinném, hogy fáradoznia kellene valami méreggel több sátornyi ember mellett, de nem stimmel valami azzal a figurával. Mihelyt az ajkához érinti az ételt, felnéz… egyenesen a szemembe. Egy nagyon hosszú pillanatig lefagyok, s csak dermedten figyelem szélesedő mosolyát. Hátborzongató a fickó. Persze lenyeli a falatot, s én is kapcsolok – megszakítom a szemkontaktust, hogy az ételre összpontosítsak. Gyümölcsök, melyek egyszerre enyhítik éhemet és szomjamat. És segítenek gondolkodni az előbb felfedezett hörcsög ügyében. Na és mellé egy kis hús – remélhetőleg nem kecske –, hogy energiát nyerjek.

Nos, Adri és az a dög is megvan… pont, ahogy akartam. Csupán arra nem számítottam, hogy a börtönnél is rosszabb helyről kellene ezt a két kis magatehetetlen lényt hazajuttatnom. Komótosan húzom meg az előttem heverő kelyhet, s legnagyobb meglepetésemre nem vizet kortyolok belőle. A testes vörösbor még a gyümölcsök után is édes ízt hagy maga után. Hmm… nem hinném, hogy most ez segítségemre lehet, úgyhogy le is teszem a kupát. Pár pillanatig még átsuhan a gondolataimon, hogy leihatnám magam, de inkább kihagyom. Szükségem van az agysejtjeimre, ha haza akarok innen vergődni – mind a kettőre! Mert ha több lenne, nem kerültem volna ilyen slamasztikába…

Próbálom felmérni az esélyeimet, de még ha a kis sejk bal oldalán helyet foglaló ál-férjem segítségét is beszámolom, vajmi kevés a valószínűsége, hogy megléphetünk innen. Jó lenne kiolvasni a szeméből, hogy van-e már ötlete, de ehhez minimum a fél asztalon kellene elterülnöm… És ezt még részegen sem tettem meg soha! Vagy legalábbis nem emlékszem rá, az biztos…

Mondhatnám, hogy kínos az étkezés, de kerültem már hasonló szituációba: puccos ház, még puccosabb szülők, öltönyös fickó az oldalamon, s a későig elnyúló meló miatt fűnyomos farmerem. Félreértés volt, na… ahogy a pasas is. Ilyen tapasztalatokkal a háta mögött pedig már vajmi kevés dolgot tart kellemetlennek az ember lánya. A lényeg, hogy kerüld a szemkontaktust… sőt, ha lehetőséged van rá, mindenféle egyéb kontaktust is.

Egy terebélyes szőlőt megkaparintva szegezem minden figyelmemet a szemezgetésére, s igyekszem a lehető legkevésbé feltűnően kiagyalni ördögi terveimet. Általában sunyi mosoly terül el arcomon ilyenkor, szemeimből pedig még a kontaktlencséjüket elhagyók is kiolvassák a komoly fenyegetést, úgyhogy koncentrálnom kell. Terveim között mindenképpen szerepel a hörcsög, Adri és jómagam hazaszállítása – az elsőt bárminemű állapotba, míg utóbbi kettőt lehetőleg egyben –; a szőnyegkereskedő újrahasznosítása – lehetőleg több darabban –; egy tábornyi kecskékkel alkudozó férfi kijátszása, esetleges újranevelése a nőket illető bánásmóddal kapcsolatban. Ja és hazaérni a családi banzájra.

Fondorlatos és persze megvalósíthatatlan terveim mellett egy egészen kicsiny és sunyi gondolat is fészkelődik a fejemben. Megjelenik benne egy sötétszemű idegen, szerény személyem és egy ágy… bár utóbbi elhanyagolható. Mosolyt csal az arcomra baromságom, de úgy érzem, eljött a pillanat, hogy ez már nem érdekel. Úgysem fog megvalósulni, ábrándozni pedig csak szabad!

Eddig a pontig egészen jól haladtam sunyulásommal, de valamilyen csoda folytán a környezetem nem akarja felfogni, hogy csupán délibábként tekintsenek rám, s hagyjanak békében magammal, valamint növekvő hülyeségemmel foglalkozni.

- Iza! – Valószínűleg többször szólíthatott már a kis Abdul, mert elég magas hangerővel sikerül figyelmemet elnyernie.

- Igen? – Teljesen nyugodt arccal fordulok felé, de a fájó kulacsos emlékek miatt szememből tömény bosszúvágy árad felé.

- Omár sejk szeretné, ha sétálnál vele – folytatja félénken, szemét lesütve. Legalább megérti, hogy a szőnyeges elefántjaihoz hasonlóan én sem felejtek egykönnyen…

- Én pedig nem szeretnék – mosolygok negédesen az invitálóra. A fordítás persze meglepi a világos öltözetűt, de nem sokáig búslakodik. Feláll, és lassú léptekkel közelít felém. Mögöttem áll meg, majd félresöpörve hajamat suttogja nyakamba angolul, hogy ha egy darabban akarom tudni útitársaimat, akkor vele megyek. És hát ilyen édes bókoknak melyik lány tudna ellenállni? Bár megjegyzem: kezdem unni, hogy mindenki zsarolgat.

Szóbeli válaszra nem várva jelenik meg keze, de mivel nagylány vagyok, a segítsége nélkül is feltápászkodom. Valamint azt sem várom meg, hogy elhúzza előttem az ajtót fedő anyagot, kitrappolok magamtól. Nem tudom, mit akar a fickó, de nem vagyok jó kedvemben… és ezt nem félek tudatni vele!

Minden angol ismeretemet összeszedve fordulok vele szembe, hogy közöljem: fogalmam sincs mit akar, de elegem van a mai napból és nem adom el Adrit, akármennyi állatot kínál is érte – vagy valami hasonlót. Pár pillanatig mereven áll, majd elvigyorodik, és ragadozó léptekkel indul felém. Persze nekem is megvan az intimszféra igényem, ami arab pasasokkal szemben kettő és húsz méter közötti távolságot jelent. Márpedig a felém lépkedő, barnaszemű éppen át akarja lépni ezt a határt… útlevél nélkül! Ilyenkor hol van a vámügy?

Erős hátrálásomat csupán a mögöttem, szinte semmiből előbukkanó víz akadályozza meg. Mikor folyt ez ide? Mielőtt még taktikát váltva elosonnék valamerre, már túl késő. Egy erős kéz fonódik karomra, s már fel is emelném szavamat ellene, ha nem követné egy erős rántás és egy idegen testnek való csapódást követő mély döbbenet. Most mi a fene van?

Újra csak súlyos hajbirizgálás áldozatává válok, míg a hozzám hajoló arab fickó halkan suttog a fülembe számomra érthetetlen nyelven. És én őszintén belátom, hogy kicsit sem nyugtató e röpke tény. Hiába ismeretlenek a szavak, a hangsúlya épp elég ahhoz, hogy megborzongjak… Rossz sejtésem beigazolódni látszik, mikor a már nagyjából érthető, angol nyelvű mondat hagyja el ajkait.

Ismeretlen, feketeruhás alak jelenik meg, s hívja el mellőlem az illegális határátlépőt. Szép álmokat kívánva távozik mellőlem, mosollyal az arcán, de nekem még mindig csak az előző mondata cseng a fülemben, mely szerint őt csak az érdekli, hogy értem mennyit kell adnia…

Lefagyott és döbbent állapotomat a sivatagi csöndet megtörő erős hangok szakítják meg, így legalább valami élőhalott kifejezést igyekszek felölteni a teljesen hulla helyett.

- Jól vagy, Iza? – lép mellém Adri, s aggódó tekintetét figyelve ráébredek, nem sikerült a nagy hadművelet.

- Persze, csak egy kicsit elfáradtam – hazudok műmosollyal, hiszen ezen a napon már legalább annyit aludtam, mint az egyetemi vizsgaidőszakokban összesen. – Menjetek, beszélgessetek nyugodtan Abdullal, én még maradok egy kicsit, aztán alszom.

Furán pislog még rám, majd úgy dönt, hogy csak nem lehetek annyira rosszul, így tényleg magamra hagy. Bizonyára a számára nagyon is szimpatikus kárpitos társasága is meggyőző lehetett. Még egyeztetünk, hogy melyik sátor is a miénk, majd az azzal ellentétes irányba indulok, míg Adri beinvitálja a szőnyegest… gondolom nem bélyeggyűjtemény nézőbe!

A víz mentén sétálgatok, s mikor már épp eléggé távol érzem magam a sátraktól, erőtlenül telepedek le. Itt üldögélek egy egyiptomi oázisban, megtaláltam hőn áhított hörcsögömet és a főnők lányát, ajánlatot kaptam egy sejkszerű ficsúrtól… és még csak ki sem akadok. Azt hiszem, valami baj lehet velem.

A víz felé hajolva vizsgálom önkéntelenül is szám szélére futó mosolyomat, s egyre nagyobb a valószínűsége, hogy tényleg valami tébolyodottság kezd úrrá lenni rajtam. Kezemmel csapom szét a tükörképet, és megborzongok a hideg víz érintésétől… a levegő is lehűlt már, talán ideje lenne melegebb helyet keresnem, de nem akarok megmozdulni és szembenézni mindazzal, ami még rám vár. Még nem…

- Épp itt az ideje, hogy aludni menj. – Meglepetésként ér a mély hang, de hátrafordulva nyugtázom, hogy csak a sötétszemű ólálkodik mögöttem.

- Szerintem pedig épp eleget aludtam ma. – Szúrós pillantásomra csupán egy halk morgolódást kapok, melyben a nők és a makacsság egész biztosan elhangzanak. Letelepedik mellém, majd végre lehúzza az arcát fedő anyagot. Egy pillanatra meghökkenek a borostás arcán… még ez is jól áll neki, hogy fulladna meg!

- Mégis mi a fenének jöttél ki abból a sátorból? – Mármint melyikből? – Ha nem lépsz ki napnyugtakor a védett helyről, most nyugtom lehetne. – Ó, hát újra itt tartunk?

- Rettenetesen sajnálom, hogy nem követtem a terveidet, de mivel nem vettem részt a gondolatolvasó továbbképzésen, nem hallottam tisztán a figyelmeztetésedet! Legközelebb közölhetnéd az óhajaidat szóban is! – Szikrázó szemekkel meredek rá, s hamar megelégelem hallgatását. – Itt az ideje, hogy mindent kitálalj! Mit akar Omár? Mármint rajtam kívül, mert ezt már volt szerencsém hallani tőle. – Dühös tekintete sem akadályoz meg abban, hogy tovább folytassam kis monológomat. – Mit keresel te az emberei között? És legfőképpen mire kell az a nyamvadt hörcsög mindenkinek?

- Befejezted a hisztit? – Hisztit? Óó, kisfiam, ne akard, hogy én tényleg hisztit rendezzek!

Már éppen folytatnám a feszültség-levezetést, mikor lépteket neszelek meg, a már megszokott, ismeretlen nyelv kíséretében. Időm sincs reagálni, máris egy kéz záródik csuklóm köré, s törpejárásra kényszerítve húz maga után. A zöld terület ritkás növényeinek, valamint egy kisebb bucka takarásában aztán végre megállunk, hogy kitűnő egyensúlyérzékemnek köszönhetően hátra huppanva üljek le újra, a már kihűlő homokba.

- Halkabban beszélünk mostantól. Nem lenne jó, ha rájönnének, hogy tökéletesen értelek.

- Rendben, rendben. De akkor lassan elkezdhetnéd a magyarázatokat. És nem csak ködös történeteket szeretnék hallani. Először is mesélj magadról. És ne hagyd ki azokat a részleteket, hogy milyen rendőrségnél is dolgozol pontosan, és melyiknél beszélik folyékonyan az arab nyelv ezen dialektusát. Legutóbbi ismereteim szerint ugyanis az otthoniak nem erre specializálódnak. – Félig blöffölök ugyan, de felveszem mellé azt a nézést, melyet nagyi használ az „udvarlóim” átvilágítására. Máris látom, hogy komoly hatást gyakorol rá is.

- Na jó. Legyen. Úgy is túl mélyen vagyunk már a különböző végtermékekben ahhoz, hogy ez bármit is számítson. – A szeme abszolút feketének tűnik a komorságtól, és teljesen elmerülök benne, pedig a világosabb, sötétbarnán csillogó árnyalata sokkal jobban tetszik. Anyám, mit figyelgetem én ennyire ezt a pasast! Hülye, hülye, hülye! – De mielőtt belekezdek, szeretném kikötni, hogy végig kell hallgatnod, nem szólhatsz közbe, különben nem folytatom. Érthető?

- Ne nézz ovisnak! – Bár összehúzott szemöldököm és duzzogásom egy kicsit ellenkezik mondandómmal, de segáz! Mély levegőt vesz, s a homokban kiterülve kezd mondandójához, hol engem, hol a csillagokat nézve.

- Igazad volt, a magyar állam nem költ ilyesfajta nyelvi képzésre. Viszont az angol igen. – Ó… igazam volt! Ráadásul el is ismerte… megy ez nekem! – De kezdem az elején. Apám Magyarországról költözött át az örökké ködös szigetre, ne kérdezd miért, de a lényeg: ott ismerkedett össze az egyiptomi származású édesanyámmal. Teltek múltak az évek, ők összeházasodtak, én megszülettem, felcseperedtem, s hatéves koromban elváltak a nők és az alkohol miatt. Utóbbi apám, előbbi anyám szenvedélye volt.

A gúnyos mosolya nem meggyőző. Nem néz a szemembe, de legalább nem látja a döbbenetet. Eddig alig mondott valamit, most pedig kiteregeti a családi szennyest. Nem lehetett valami felemelő ilyen fiatalon mindez.

- Az iskolában angolul, apámnál magyarul, anyámnál tett látogatásaimkor pedig arabul csevegtünk. Ezek ismeretén kívül nem sok dologhoz értettem, de szerettem a fánkot. Egyértelművé vált, hogy hova tovább… aztán a nyelvtudás, mint kiderült, jól fizető állást és előrelépést biztosít. Na meg persze az egyik származási helyem megismerését. Kétéves, komoly megfigyelés után végre közel kerültünk egy nemzetközi szervezet lebuktatásához, de úgy néz ki, erre nemcsak mi jöttünk rá. Az óvintézkedések a drogkereskedők részéről olyan magasra nőttek, hogy egyetlen esélyünk egy mikrochip megszerzése maradt. – Kedélyesen bámulja a csillagokat, s úgy érzem, őt is megfertőzte a „már minden mindegy” hangulat. Nos, üdv a klubban, öregem! – A technológia eme csodás találmánya kulcsként szolgál olyan adatokhoz, melyek terhelő bizonyítékoknak felelnének meg, így hát nem csak minket kezdett érdekelni a megszerzése. A konkurencia is komoly erőfeszítéseket tett, melynek köszönhetően már náluk csücsül a bizonyítékunk. – Értetlenül pislogok rá, mire elvigyorodik. – Ja igen, ki is felejtettem azt az aprócska részletet, hogy hova is rejtették a chip-et. Hallottál már az állatok legújabb megjelölési módszeréről? Kíméletesebb, mint a billog, az fix. – Lesápadok, mikor összeállnak a részletek, de visszafojtom a kikívánkozó szitkokat és kérdéseket. – Az állatokba ültetett mikrochip 15 számjegyű kódja nem csupán azonosítóként, de jelszóként is működik, és a nagyobb kereskedők, szállítók nevét fedi. Végül, de nem utolsó sorban: az általad hörcsögnek titulált tengerimalac bőre alatt pihen. – Vigyorog… én ezt nem hiszem el! Már megint belém akar kötni! Ó, hogy azt a…– Nos, ennyi. Kérdés?

- Van! Egyrészt: te élvezed, hogy állandóan piszkálsz? Másrészt: hogy kerülök én a sivatag közepére mindezek után? – Félig felé hajolok ülő helyzetemben, hogy valami fenyegetésszerűség számba menjek… és persze ennek semmi köze ahhoz, hogy így jobban látom!

- Nagyon jó kérdések. Először is: igen. – Hirtelen ül fel, s csupán pár centi választja el arcunkat. Heves szívdobogásomat az ijedtségre fogom, bár mintha valami másnak is köze lenne hozzá. Szolidan lehülyézem magam gondolatban, majd koncentrálok az egyenletes szívverésem visszanyerésére… és ahogy lassan hátrébb húzódik, egyre nagyobb sikerrel valósítom is meg! – Bár ezt lehet, hogy a klíma teszi, mert mióta leszállt a gép, különösen erős késztetést érzek a veled való kötekedésre.

- Észrevettem, de szerintem ez a személyiségedből fakad, alaphangon. Ne próbáld meg a melegre fogni, mert az arcodra van írva, hogy hobbi szinten kötekedsz. – Az enyémre pedig valószínűleg az, hogy ezt nagyon is élvezem… – Úgyhogy térjünk át a második kérdésre.

- Eleinte azt reméltem, hogy erre te magad adsz majd választ. A repülő felszállása előtt már sejtettem, hogy nem szándékosan keveredtél bele.

- Ezt hogy érted? – Elmosolyodik, s valahogy jól esik nézni a folyamatot.

- Emlékszel, mikor neked mentem? – Bólintok, bár eddig úgy gondoltam az egész az én hibám lehetett. – Nem kaptad fel a vizet, és nem ordítoztál, ami eléggé szokatlan drogosok között. Valamint a pirulás is. – És ezt képes azzal a tipikus, idegesítő vigyorával előadni! Megáll az eszem! Jobban mondva megállna, ha lenne… valószínűleg otthon hagytam.

- Megint kezded! – figyelmeztetem, de nem hatja meg a dolog. Tipikus…

- Jó, akkor folytatom is! Amikor nem feküdtél ki annyi rumtól, újra gyanakodni kezdtem. Ezért is követtelek, pedig igazság szerint a szállásotoknál kellett volna maradnom. Számítottam rá, hogy fel fognak fedezni titeket, de reménykedtem, hogy nem ilyen hamar. Ismét csak bajba keveredtél, úgyhogy egészen biztos voltam benne, hogy nem nekik dolgozol… ráadásul a reggel kért leellenőrzésed is engem igazolt.

- Várj egy kicsit! A kezdetektől figyeltél? Már az előbb is azt mondtad, hogy direkt jöttél nekem a felszállás előtt… De mégis honnan tudtad, hogy minket fognak küldeni és akkor?

- Nem tudtam. A szokásos megfigyelésnek köszönhetően vettem észre az irodátok felé mutatott nagyobb figyelmet, és tényleg nem volt véletlen, hogy neked mentem. Így volt lehetőségem megnézni, hogy milyen géppel mentek. – Ó… logikus. – És nem utolsó sorban megnézhettem közelebbről a lehetséges ellenfelet.

- Tessék?

- Eleinte azt gyanítottam, hogy ti is benne vagytok az üzletben, s arra béreltek fel, hogy visszaszerezzétek a konkurenciától a kisállatot. De a munkatársadat valahogy első látásra kizártam a veszélyes tagok közül. – Nem csodálom… - Úgyhogy maradtál te, akit riasztottak a feladathoz, aki felvette a kapcsolatot újra a rosszfiúkkal, és akire a jegyeket, valamint minden mást bíztak.

- De mégis hogy került hozzánk a megbízás? És miért nem küldtek tényleg saját embereket? – Egy kicsit homályos még, de lassan minden kitisztul…

- Egyszerűen csak feltűnő lett volna a saját pribékek utaztatása. Valamint úgy gondolhatták, hogy minél kevesebben tudnak a kis jószág valós értékéről, annál jobb! És miért éppen ti? Pofonegyszerű! Egyrészt szombat volt, és a környéken csak ti tartottatok nyitva. Bár ez nem is meglepő a zsidó negyedben. – Az a meglepő, hogy annak a bizonyos szőkének a naptévesztése miatt itt kötöttem ki… – Tehát csak a véletlenen múlott.

- Inkább Adrin, de ezt hagyjuk. – Egy nagy sóhajt követően úgy döntök, felteszem azt a bizonyos utolsó kérdést. Felemelem fejem, hogy szemébe nézhessek. – És van valami terved, hogy hogyan jussunk haza?

- Gondoltam, hogy ezt is meg fogod kérdezni, amilyen kíváncsi vagy… – Halvány mosolya hamis, úgyhogy fikarcnyi nyugtató hatása sincs. – Őszintén szólva csak akkor tudnánk lelépni, ha Omár lefoglalná magát, s az emberei nagy része is vele tartana.

- Erről jut eszembe: mit keresel te az oldalán? – Elvigyorodik, és egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy gyűlölöm, vagy imádom ezt az arcát.

- Kihasználtam az alkalmat, elégedj meg ennyivel. – Szúrós pillantást vetek felé, de nem úgy néz ki, mint aki vallani készül.

- Akkor megyek! – Hirtelen lendülettel pattanok fel… meggondolatlanul. Szerencsémre sötétszeműm visszahúz, és nem látnak meg a sátrak közt cikázó őrök. Na álljunk csak meg egy pillanatra! Mióta is tartom az enyémnek?

Míg ezen töprengek, ő óvatosan méri fel a terepet, mellettem elhajolva. Karját nem veszi le hasamról, így jó formán átölel hátulról… meg tudnám szokni… Meg a fenét, kislány! Ne csöpögj!

- Ne csinálj még egy ilyet, mert csak egy hajszálon múlt, hogy nem láttak meg – suttog a fülembe, amitől nagyobb levegőt és önkontrollt kell vennem. Kikészít ez az ürge!

- Rendben, sajnálom.

- Ó, történelmi pillanat. A bocsánatkéréseddel elismerted a hibádat! – Gúnyolódva húzódik el közelemből, és megborzongok. Meleg teste után jóval hidegebbnek érzem a hátamat érő levegőt. – Fázol? – Pislogva fordulok hátra, és meglepettségemet még palástolni sem tudom. A gúnyos hangneme hogy változhatott hirtelen ilyen törődővé?

- Ne… nem. – Úgy érzem egyre vörösebbé válik arcom, így gyorsan előrefordulok. Felhúzom térdeimet, s átkarolva őket igyekszem minél kisebbre összehúzni magam, hiszen gyenge állításommal szemben már szinte reszketek.

- Makacs vagy, mint egy öszvér. – Már épp visszaszólnék, hogy bagoly mondja az ici-pici ökörszemnek, mikor megdermedek… de már nem a hidegtől. Mögém ülve ölel át újra, s mintha az előző fagyosság szertefoszlana, úgy költözik egyre nagyobb melegség testembe. Elakad a lélegzetem, mikor fejét a vállamra hajtja… mintha eleve oda teremtették volna… – Nem szeretném, ha valami bajod esne. – Suttogásával ismét csak súlyos légzéskiesést és szívritmus zavart idéz elő nálam… válaszolni sem bírok. Azt mondta, hogy nem szeretné, ha bajom esne… csak nekem… nem pedig a többieknek és nekem. Valaki! Egy sallert, de hipergyorsan!

- Nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni! – Többé-kevésbé.

- Látod, pont ez az, ami az őrületbe kerget. Simán besétálnál az aknamezőre, ha elgurulna a pöttyös labdád. És még képes vagy azt állítani, hogy nagylány vagy! – Szikrázó szemekkel fordítom félig hátra a fejemet, hogy szemébe nézhessek, és bár hatalmas erőfeszítések árán, de nem kukulok meg a tekintetétől.

- Sem az apám, sem a bátyám nem vagy, hogy így kioktass! Egyszerűen megmentési kényszered van, Rambokám! – Az ő szemében is áramlanak az indulatok… elnyílnak ajkai, mintha mondani akarna valamit, de csupán nagy levegőt vesz és hallgat. Elszakad arcom vizsgálásától, miközben idegesen hajába túr.

- Ideje indulnunk, mielőtt kihűlsz.

- És mégis hogyan? Alagutat ásunk?

- Nem, bár látszik, hogy a homokozó ovisok szintjén ragadtál meg. – Ó, hogy azt a… én kinyírom! – A ti alvóhelyeteket esélytelen megközelíteni, a lovagod különösen nagy figyelmet fordít rá. Az én sátram viszont közel van, úgyhogy egy kis szerencsével feltűnés nélkül eljutunk odáig. – Már húzódna távolabb, s újra csak bebizonyítom, hogy váratlan helyzetekben képes vagyok az univerzum legrosszabb döntéseit hozni.

- Várj! – fogom meg elhúzódó kezeit, s azon agyalok, mivel magyarázzam tettem. – Szeretnék még egy kicsit maradni… - a karjaidban.

- Megértem. – Na azt kétlem! – De csak egy kicsit. – Kínomban a szorongatott keze helyett elterelem pillantásomat, és ismét a sötét tájat csodálom. Egyszerűen csodálatos. Gyönyörű az ég és a közeli víztükör.

- Olyan más itt minden. Szavakkal el sem mondható…

- Egyszerűen gyönyörű. – Azt hittem, meg sem hallotta sóhajhoz hasonlatos vallomásomat… erre még a véleményünk is egyezik. És a fura boldogság mellett keserű cseppek töltik meg szívem. Ez nem éppen az a hely és helyzet, ami megfelelne az ismerkedésnek. És valószínűleg ő sem az a férfi, aki ismerkedne… Csak tudnám, hogy miért szorul össze a ketyegőm erre a gondolatra!