Óvatosan közelítették meg a csapatot, bokorról-bokorra haladva. Az elfeknek és Selenének ez nagyon ment, Nekronak azonban le kellett vennie páncéljait és elrejtenie egy fa alatt az avarban, hogy ne csapjon akkora zajt, ami felkeltené az éjjeli őrségben lévők figyelmét. Araiana nem tudott harcolni, ezért a közelben maradt és egy fa mögül figyelte az eseményeket. A tábor négy pontján, két-két őr helyezkedett el, akik nem figyeltek más irányba, csak arra, amit meghatároztak nekik. Tehát, ha kettőt sikerül elintézniük, a többivel gyerekjáték lesz elbánni.
  Az útközben megbeszélt terv szerint lehetőleg a kapitányukat kellett élve és hang nélkül elfogni, mert öt személynek nem sok esélye lett volna ellenük, még ha egy vámpír is van a támadók közt... Selene olyan hirtelen termett a kiszemelt őrök előtt, s vágta el egy legyintéssel a torkukat, hogy azoknak egy hang se jött ki a szájukon.
A testeket bevonszolta egy bokor mögé, s a megbeszéltek szerint várt. Ő volt a titkos fegyver arra az esetre, ha az elfek és Nekro bajba kerülnének. Notha és Maeost beosont a sátrak közé és megbújtak egy-egy hordó mögött. Nekro az épp közrefogott sátrakba leskelődött be. A harmadik sátornál meg is találták azt, akit kerestek. A kapitány rettenetesen kövér, vizenyős szemű és ápolatlan szakállú ember volt. Newedge és a Fehér Papság zászlajai ékesítették sátra belsejét, és épp tömte magát... Miután elzavart egy katonát, aki evés közben zavarta meg az elmaradott zsoldpénze miatt, Nekro óvatosan felhasította kardja hegyével a sátor vásznát az egyik zászló mögött. A kapitány annyira csámcsogott, hogy meg se hallotta, ahogy az anyag elszakad.
  Nekro, mint a macska, olyan halkan osont be az általa készített résen. Odakint, a sátor előtt mozgolódott pár alak, ez idegesítette őt, de nem attól félt, hogy ő lebukik, hanem az, hogy veszélybe kerülnek a társai.
Épp elő akart lépni a zászló mögül, hogy a kardhüvellyel leüsse azt a csámcsogó disznót, mire észrevette, hogy két ember - egy férfi és egy fiatal nő - hangosan beszélgetve, röhögcsélve elhaladtak mellette.
"Hova tűnhetett Notha?" - gondolta hirtelen, miközben gyorsan visszahúzta lábát - épp időben - mielőtt a két újonnan jött alak bejött volna a kapitány sátrába. A zászló szerencsére elég nagy volt ahhoz, hogy elrejtse az egész testét, ugyanis elég érdekes lett volna, ha az érkezők észreveszik a lábait a kapitány háta mögött...
  - Kopp-kopp! - szólalt meg egy férfi hangja. - Így kell üdvözölni az öcsédet, kedves Radagnas?
  - Szervusz, bácsikám! - szólalt meg egy ismerős, fiatal, női hang, bár nem tudta, honnan emlékezhet rá... Az emberek közt nem voltak barátai...
  - Héé! - hullott ki a kapitány száján az imént megrágott húsdarab, majd felpattant és tárt karokkal ment az érkezők elé. - Drága öcsém, Radagnor! És a kis unokahúgom, a szépséges Selnior! Mi hozott titeket erre az elhagyatott határvidékre?!
  - A régi ügyfelek mindig adnak munkát egy magamfajta öreg igazságügyisnek - még, ha már rég visszavonultam is. A lányom meg - csak nem maradhat egyedül otthon!
  - Ha-ha-ha! Milyen igaz, milyen igaz! Gyertek, kerüljetek beljebb! Épp vacsoráztam, egyetek ti is valamit a hosszú út után!
  - Köszönjük Radagnas bácsi! - mondta a lány.
  - Ugyan-ugyan! Legalább veletek kell foglalkoznom, s nem ezekkel a barmokkal, itt kinn - bökött fejével az emberei felé, akik épp a sátor bejáratát őrizték.
  "Na ezek is pont jókor csöppentek ide!" - gondolta Nekro. Kislisszolt a lyukon, s odalopakpodott a sátor sarkának széléhez, hogy megnézze, visszatért-e Notha. Épp felé tartott az őrhelyéről. Nekro jelzett neki egy fejbillentéssel, hogy beszéd előtt menjenek távolabb. Notha egy bólintással visszajelzett, hogy megértette, s bement a fák közé.

Maeost és Nekro pár perccel később csatlakoztak a többiekhez.
  - Mi történt? - kérdezte Araiana, mikor visszatértek a bokrok mögé.
  - A kapitánynak vendégei érkeztek - felelte Nekro. - Várnunk kell, míg elalszanak, de annyit sikerült meghallanom, hogy Newedge birodalmának egy elhagyatott határvidékén lehetünk.
  - Mi is hallottuk, ahogy a rokonait köszöntötte az a disznó - jegyezte meg Maeost. Notha bólintott, majd ő folytatta:
  - Ha ez az Elhagyatott Határvidék, felmerül a kérdés: pontosan melyik része? A három Sötét Elf királyság néhai határainál vagyunk, de vajon melyiknél?
  - Van valami ötleted? - kérdezte Maeost.
  - Igen. - felelte Notha. - Emlékeztek azokra az óriáspókokra? Azok minden bizonnyal a venomwizardi példányok leszármazottai, akiket elsőként a Venom Klán tenyésztett ki arra, hogy az úgynevezett "póklovasságukkal" eltiporják az ellenségeiket és a legmagasabb falakra is felmehessenek ostromgépek alkalmazása nélkül.
  - Akkor tehát valahol Venomwizard határán vagyunk? - kérdezte Nekro.
  - Minden bizonnyal - felelte Notha.
  - Akkor hogy-hogy ilyen kevesen védik a határokat?
  - Észak az utóbbi évtizedekben szinte teljesen elnéptelenedett - szorult ökölbe Notha keze. - Azon sem lennék meglepve, ha azok a romos települések, melyeket eddig láttunk, a tisztogatások emlékei lennének... Nincs sok értelme a határokat őrizni. Volt idő, mikor egyáltalán senki sem védte a határokat! Mikor a menekülők elkezdtek észak felé vándorolni, akkor tették ide az őrséget, hogy elvágják a menekülés útját. Most is jóval kevesebben vannak, mint amikor pár éve átjöttem felderítést végezni.
  - Értem... Mellesleg: hol van Selene? - kérdezte Nekro.
  - Az előbb még itt volt mellettem...
  - Itt vagyok - mondta az épp érkező illető egy fa mögül. - Szép kis ksérete van a vendégeknek. Szedett-vedett csürhe-népség. Az a fajta, aki még az anyját is eladná az aranyért... viszont sokan vannak. Nagyon sokan. Mikor először megláttam őket, azt hittem, egy egész sereg jön, akkora lármával voltak.
  - Mennyien lehetnek? - kérdezte Nekro.
  - Úgy negyven-ötven fő.
  - Akkor vagyunk öten, úgy nyolcvan emberre... Igazán szép arány! - dühöngött Notha.
  - Ha lenne varázserőm, igazán kipróbálnám ellenük - sóhajtott Nekro. - De ne csüggedj,  barátom! Csak a katonák kapitányát kell kikérdeznünk, utánna Bravelake-felé vehetjük az irányt! - mutatta fel az egyik pergament, amit másfél hete a kocsmáros nyomott a kezébe. -Csak meg kell tudnunk, hol vagyunk, s merre induljunk tovább.
  - Legyen úgy - kívánta Notha.
  Időközben a határőrök tábora egyre csendesebb lett, így Nekro, Notha és Maeost újra kimentek körülnézni. A kapitány most már végre egyedül volt, a környéken nem nagyon jártak emberek. Egy erőteljes ütés a kardmarkolattal a tarkóra megtette a hatását. Radagnas kapitány úgy terült volna el, mint egy leejtett fadarab, hacsak nem fogja meg Nekro, de csak azért, hogy a sátor előtt strázsálóknak ne tűnjön fel semmi abból, ami odabent történik.
  Kivonszolta a résen de a néhai éjjeliőrök posztján túl már nem bírta elcipelni a súlyos testet. Maeost és Notha segített neki, majd együtt tisztes távolságba vonszolták a tábortól. Ott magához térítették. Az, ahogy meglátta: ő mostantól egy fogoly, aki halálos veszedelmeben van - három dühös elftől, egy vámpírtól és egy mogorva öregembertől körülvéve - rögtön, minden kérdésükre felelt. Nem kellett semmi kínzás, vagy kényszer.
  Az információi alapján egyenst egy rég nem használt kereskedőútvonalhoz érnek, amelyet majd húsz éve nem használt senki... de ha követik, pár nap alatt egyenest a bravedevil-i országútra érnek, s onnan Notha már tudta a legrövidebb utat - magába Bravelake-be! Új remény csillant fel a szemük előtt. Legfeljebb egy-két hét és biztonságos menedékre lelnek végre...
  - Mit tegyünk vele? - kérdezte Maeost - Ha megöljük, az emberei rögtön utánunk jönnek, amint felfedezik a testét. Nagy problémáink lehetnek belőle...
  - Ahogy mondod - mondta Notha. - De ha életben hagyjuk, akkor is lesz egy kis problémánk. Főleg, hogy most már tudja, merre tartunk.
  - Köztes megoldást ajánlok - mondta Nekro, mielőtt a két elf megint veszekedni kezdett volna - megesketjük. Mi itt sem jártunk. Nem tud rólunk. Ha az utunk során valami probléma lépne fel... Visszatérünk, s családjának még az írmagját is elpusztítjuk! - vakkantott rá a kapitányra. - Megértetted?
  - I... igenis... nemes urak... - bólogatott az, félelemmel teli szemekkel. Nekro újra leütötte, s otthagyták a fa alatt. Újra felöltötte páncélját, majd a társaság indulni készült, méghozzá egyenest északra, mikor Maeost elkiáltotta magát:
  - Álljunk meg! Hova tűnt a hercegnő?! - eddig észre se vették, hogy eltűnt, ugyanis a pókokkal történt incidens után alig lehetett hallani a szavát.
  - Fogd be, te hülye! - mondta fojtott hangon Notha, majd lekevert egyet távoli rokonának. - Azt akarod, hogy ránk találjanak?!
  - Azt hiszem, ezzel elkéstünk - mondta Selene.
  - Mi?
  - Nézzétek! - mutatott abba az irányba, ahonnan halvány, pislákoló lángocskának tűnt a tábort megvilágító tűzhely. Nekro nem látott a sötétben semmit, csak fel-feltűnő árnyakat... Csak nem?!
  - De igen - felelte a lány, Nekro ki nem mondott kérdésére. - Nem vettem észre, ahogy elcsatangolt tőlünk. A távolságukból és a tempójukból ítélve, most kapták el, néhány pillanattal azelőtt, hogy a madárkánk dalolni kezdett volna...
   Nem volt mit tenni, mindenki rohant utánuk, de a távolsági előny behozhatatlan volt, a vámpír meg nem akart nekirontani egyedül majdnem száz, állig felfegyverzett embernek. Nem volt gyáva, csupán felismerte a helyzetet: jelenleg még túl fiatal ahhoz, hogy ennyi
ellenfelet legyőzzön egyszerre. Arról, hogy hátrahagyják a lányt és elmenekülnek, arról szó sem lehetett...
   Az erdő szélénél, a fák, s bokrok takarásában megálltak, majd gyors tervet eszeltek ki: két oldalról támadnak, lehetőleg egyszerre.
Nekro, Notha és Maeost szemből, ők megölnek mindenkit, aki az utukba kerül, elterelve ezzel a figyelmet, míg Selene hátulról gyorsan belerohan a tömegbe, felkapja a lányt, majd eltűnik. Ezután Nekroék visszavonulnak az erdőbe, s bíznak a sötétség és az Istenek
jóakaratában... A találkozási hely arra az esetre, ha eltévednének, a legutóbb hátrahagyott tanya, amit szintén üresen találtak egy kis patak mentén...
  A gyors megbeszélést követően nem vesztegették az időt. A férfiak kiugrottak az árnyak közül, s elkezdték kaszabolni az ellent, a magányosan maradt hölgy, amilyen gyorsan csak bírta, megkerülte a tábort, majd ő is nekiesett az embereknek.
Még időben kezdték meg a támadást, mert még csak a "lökdösd és fogdosd a hegyesfülűt" játszották, még nem keztdék el ütni-verni a szerencsétlent. Néhányan nem tettek semmit ugyan, csak röhögtek, ám egyesek csak bámészkodtak, s az arckifejezésükben ott volt az
undor a jelenettől, amit végig kellett nézniük. Ha meg is próbáltak volna kiállni a lány mellett, biztos, hogy a többiek ölték volna meg őket... Akiken látták a megbánás jeleit, azokat többé-kevésbé igyekeztek kímélni Nekroék, de amint azok meglátták őket, fegyvert ragadtak, s a támadók ellen indultak.
  Selene hirtelen ott termett Araiana mellett, s végzett mindazokkal, akik akár egy ujjal is hozzáértek eddig. Itt Nekro már elveszette őket szem elől, annyi fegyveres került elő hirtelen, és a varázsló nem tudott tovább a harcon kívül másra figyelni. Nem számolták, hány ember esik el kardjaik által, vagy nyomorul meg hátralevő életére, de mikor egy földöntúli sikoly hangja nyomta el a csatazajt egy pillanatra, szinte minden megállt,  s a hang irányába fordult mindenki. Selene üvöltött fel fájdalmában. Csurom vér volt az egész teste a sebektől, s egy katona a lándzsáját a lány gyomrába szúrta. Az fájt neki annyira. Ahogy ömlött sebeiből a vére, úgy kezdett egyre jobban gyengülni, majd nem mozdult többet.
Nekroban a harag úgy tombolt, míg még soha. Eszeveszetten rohant a vámpír felé, megölve minden útjába kerülő zsoldost. Mire odaért, a katona eltűnt. Ott volt helyette harminc másik. Azokkal kezdett hát küzdeni. Közben újra csatlakoztak hozzá elf barátai is, majd együtt védelmezték Araianát és Selenét. Mindnyájan több sebből véreztek már, s kezdtek gyengülni, mikor egy vezényszóra a katonák felhagytak a támadással, s védekező állást vettek fel ott, ahol épp álltak. Radagnas kapitány adta ki a parancsot. Ezek szerint nem ütötték eléggé fejbe...
  - Adjátok meg magatokat, s talán megkímélem a rongyos kis életeteket! - mondta.
  - Soha! - ordították egyszerre.
Épp, mikor a végső támadást elrendelte volna, a kapitány hirtelen a nyakához kapott, majd végleg elterült a földön...