A kis sátorba való bejutás tényleg könnyűnek bizonyul, s már azon sem csodálkozom, hogy nem veszekszünk az alvóhelyekről. Látszik rajta, hogy kimerült, nekem pedig egyszerűen csak nincs kedvem megszólalni. Megválok a zöldes felsőmtől – mert túl szép ahhoz, hogy kockásra gyűrjem –, és leteszem végre fejem a középre hordott párnákra. Nem mondom, hogy fáradt vagyok, de jól esik a pihenés… biztos ez is még Abdul csodaszerének hatása.

Leszedi fejéről a kendőt, s a kis mosdótálkájában lemossa a barnítót arcáról. Miért jelent ez ilyen megkönnyebbülést? Mindegy… egyszerűen csak jó látni, hogy végre megint ugyanolyan. A tálka alól egy vastag takarót húz ki, majd csendben mellém telepedve takar be mindkettőnket. A belépéskor meggyújtott petróleumlámpaszerűséget eloltja, és a csönd mellett sötétség telepszik ránk. Nem tudok még aludni, önkénytelenül is kérdések kezdenek keringeni tudatomban. Próbáltam már leszokni a gondolkozásról, de sajnos még nem sikerült. Pedig Adri és Abdul is milyen boldogok nélküle! Jut eszembe… Adbul! Otthagytam a kis szöszkéket, mikor az sem biztos, hogy a kis kárpitos még a mi oldalunkon áll! Meg akarom szólítani a mellettem fekvőt, hogy érdeklődjek eziránt, de egy újabb kérdés merül fel bennem… Hogy is hívják? Azt mondta annak a vénségnek, hogy András. De persze közel sem biztos, hogy tényleg ez a neve. Mivel másodszor alszom vele a véletlen folytán, s már ismerem élete rövidített történetét, ideje lenne biztosra mennem… és erre csak egy módszert ismerek.

- Hé, ébren vagy még? – kérdezem suttogva, mert amilyen fáradtnak tűnt, nem szívesen kelteném fel.

- Nem – morogja vissza határozottan.

- És mit gondolsz: egy időre fel tudnál ébredni?

- Nem, elfoglalt vagyok. – Nini, egy hosszabb válasz.

- Ó. És mit csinálsz éppen? – Ha szóval tartom, előbb-utóbb úgyis megunja… vagy nem?

- Megpróbálok omegába lemenni.

- Hmm… szóval közelítesz a véghez. Akarat, óhaj-sóhaj? Valamit az utolsó órákra?

- Egy kis csendet.

- Az éppen elfogyott. Persze megfizethető, de csupán kivételes embereknek.

- Én kivételes vagyok, és majd megadom a tartozást. – Ne örülj, sötétszeműkém!

- Rendben, de előbbit ellenőriznem kell. Szóval mondd a neved, és megnézem, hogy rajta vagy-e a listán. – Csönd áll be a beszélgetésbe, s lassan egyre kisebb esélyt látok rá, hogy válaszol. Rájött, hogy mit akarok, de talán pont ezért nem válaszol. Megunom az ok nélküli várakozást, és sóhajtva adom fel. – Rendben, rajta vagy. Szép álmokat! – A sátor széle felé fordulok, s összehúzom magam. Nem várok választ… minek.

- Tényleg András vagyok. Bővebben viszont csak akkor szeretnék bemutatkozni, ha már kikeveredtünk innen. Esetleg egy kávé mellett. – Tágra nyílnak szemeim, s ha lehetséges lenne, hogy kiessenek, már rég tapogatózhatnék utánuk. Ez… ez egy… ez egy randi meghívás lenne? – Most pedig ne ijedj meg, de hideg lesz, és mint mondtam, nem akarom, hogy bajod essen. Szép álmokat neked is! – Átölel hátulról, és tényleg jólesik a melegsége. Válaszolnék neki, de következő mondata megakadályoz. – És mostantól csönd! – Amilyen határozottan kijelentette, jobbnak tartom betartani. Még a végén elenged… ugyan nem éreztem úgy, hogy el tudnék aludni, ólomként húzza le valami láthatatlan súly szemhéjamat. Nem tudom, hogy pillanatnyi elégedettségemet felül tudja-e múlni bármilyen szép álom, de a valóságot valahogy mindig is jobban értékeltem.



A sátorban heverő fiatal férfi ugyanazt a mondatot ismételte magában, ami ebben a pillanatban barátja emlékezetét is lekötötte. Régi ismeretségük alatt sokat hallhatta tőle társa… olyannyira, hogy a bolondságnak tűnő kijelentés lassan fogadalommá változott szemében.
Az őrültebbnek ismert fickó mindig kinevette barátját, mikor az szakításai után csak annyival indokolta döntéseit, hogy nem nősül. De ahogy teltek az évek, úgy vesztette el őszinteségét a nevetése is.
Most, pár méterre egymástól, mindketten azon gondolkoztak, ellenszegülhet-e egyáltalán bármi is annak a kesernyés elhatározásnak.

A komorabbik előtt olyan események játszódtak le újra, melyek kijelentését eredményezték egykoron, s a másik csupán sejthette őket. Egy kisfiú emlékei voltak ezek, veszekedésekről, ajtócsapkodásokról, és leginkább magányosságról, szétszakítottságról.

Bár már évek óta nem beszélt apjával – és visszagondolásai során mindig is újra érezte azt a taszító, tömény alkoholbűzt –, maradt még egy tisztán kirajzolódó emléke róla. Egy pillantás, mely fiatal kora ellenére is beleégett emlékezetébe… Azóta az a pillantás írta le számára a szerelmet – és leginkább a fájdalom ragadta meg apja tekintetéből, ahogyan a válóper után utoljára fordult anyja felé.

Még barátjának sem volt képes soha beszélni arról, hogy mennyire kétségbeejtően ellentétes érzések lappanganak benne. Akarta azt az érzést: a gyengédséget, a bizalmat, az egyszerű könnyedséget, hogy ha hazaér, legyen kit keresnie lakásában, mégis… mihelyt úgy érezte, egy nő kötődni kezd hozzá, félreállt – a fordított helyzeteket meg eleve elkerülte és lehetetlennek tartotta. Üres kapcsolataiban legalább nem félt, hogy ugyanazt a hibát követi el, mint szülei a pillanat hatása alatt
.
Mégis… mégis most ott feküdt egy szinte ismeretlen nőt ölelve, és érezte, hogy neki könnyű lenne feltárulkozni. Ahogy könnyű lenne hozzá hazamenni is, őt keresni a lakásban, s őt ölelni forrón minden viszontlátásnál…

A szerelem számára nem volt más, mint ismerni valakit annyira, hogy belássuk, csak egy a tömegből… ennek kimondása és elismerése azonban lehetetlennek tűnjön, s minden egyes pillantás ezt sugallja.

Ezeket végiggondolva, képtelen volt a pillanatnyilag is csak egy nőnek tekinteni az ölelt személyt… és ennél jobban semmi sem ijeszthette volna meg.



Futok. Mögöttem gorillák, szemüveges testőrnek álcázva, stukkert lóbálva. Előttem egy kis patkányszerű rágcsáló rohan, s minél jobban erőlködöm, annál távolabb kerülök tőle. Aztán egy repülő szőnyegen belebeg a szőke páros, s nevetgélve integetnek, míg elhúznak mellettem. Hirtelen terem lábam alatt a futóhomok, és pillanatokon belül már magába is szív. Kezem és fejem még kint van, de a fojtó érzés egyre erősebb. Sikítanék, de nem merem kinyitni a számat. Sírnék… de már késő. A sötétség mindent körülvesz… bár mintha nem egészen fekete lenne… talán csak mélybarna…

Az ébredés hirtelen jön, de hosszas légzőgyakorlat követi: jó nagy levegő be, majd ki. És ismétlés!

- Jól vagy? – érdeklődik álomittasan a mellettem fekvő alak, s pár másodpercembe beletelik, mire rájövök, ki is az engem ölelő illető.

- Csak rosszat álmodtam…

- Akkor aludj vissza. És ha lehet, ne mocorogj, azt is csak csendben. – Már épp felhúznám magam, mikor inkább úgy döntök, most az egyszer egyetértek. Pillanatok alatt sikerül újra elmerülnöm a sötétségben, mely remélhetőleg engedi elfeledni mindazt, amivel felkelés után számolnom kell.

Mocorgásra ébredek, s összeszűkülő, inkább még csukott szemekkel próbálok a homályos foltok mellé jelentést társítani. Mikor a pacák már nem elégítik ki kíváncsiságomat, úgy döntök, eljött az ideje a felkelésnek… sajnos. Lendülettel ülök fel és nyújtózom egyet, hogy erőt gyűjtsek a későbbiekhez. Nem lesz egy egyszerű menet ez a mai nap, úgyhogy rám fér egy kis tartalék… Először is: el kell lopnom egy hörcsögöt! Ha ez még nem lenne elég, ki kell szöktetnem a sivatagból pár kísérő, és jómagam társaságában. Juppi! Ha ez mind megvan, már csak arra kell vigyáznom, hogy a rémálmos gorillák és főnökeik elkerüljenek, lehetőleg azért, mert újdonsült alvópartnerem lecsukja őket. Ja és ha ezt mind elintéztem, még anya ajándékát is be kell szereznem péntekig. Vagyis a mait leszámítva van rá teljes négy napom. És pontosan ennyivel kevesebb ötletem. Na ezért nem csípem én a hétfőt! Hétfő… vagyis… nekem annyi!

- Vissza kell jutnom a sátorba. Hány óra? És hol a táskám? – hadarom a sötétszemű felé, miközben a szűkös helyen igyekszem lefutni a maratoni távot felsőm felvétele közben. – Na ne álldogálj már, mondj valamit! – Elképedve figyeli cirkálásomat, de nekem erre nincs időm. – Inkább ne mondj semmit, csak mozdulj már és tégy valamit!

- Esetleg lenyugodnál? Már attól izomlázam van, hogy nézlek. – A kicsit erélyesebb felszólításra lenyugszom egy csöppet, s szinte lihegve állok meg. – Így már jobb – sóhajt nagyot. – Most pedig elárulnád, hogy mi bajod? – Nem említettem volna ezt az apró kis részletet?

- Hétfő van…

- Nem vagy te Garfield, hogy ezen aggódj! – Elfordulna tőlem, hogy barnító-krémjét igazgassa magán, de azt már nem!

- Hát nem érted? Én egy dolgozó nő vagyok! – Felhúzott szemöldökkel fordul felém, s gúnyos tekintetét figyelmen kívül kell hagynom, hogy folytathassam az agytágítást! – Jelen pillanatban pedig nagyon nem a munkahelyemen vagyok, ha nem tűnt volna fel! – Látom arcán, hogy kezdi kapizsgálni a dolgokat, de most már csak azért is végigmondom! – Ha pedig nem vagyok bent, akkor a főnök hívni fog. A táskám nem nálam van, úgyhogy keresni fognak. És gondolom egyikünknek sem lenne jó, ha itt találnának!

- És ezt most mondod? – Tudtam… még mindig neki áll feljebb!

- Igen. Most. Úgyhogy találj ki valamit, de piszkosul gyorsan!

- Várj egy pillanatot! – Szinte lefagy, majd komolyan összeráncolja szemöldökét. Vajon mire jött rá? Te jó ég: lehet, hogy van egy terve a hazajutásra? – Mióta tegeződünk? – Ezt… nem… hiszem… el! Képes most ezzel foglalkozni?

- Mióta a feleséged lettem egy buszon! De te most komolyan erről akarsz vitatkozni? – Már éppen készülök megválni a kényelmes sarumtól és a vigyorgó képébe hajítani, mikor csuklómat megfogva kezd a kijárat felé húzni.

- Először is maradj csöndben. Utána pedig ne izgulj, még korán van. A telefonod pedig lehet, hogy már rég nincs egy darabban.

Befogom a lepénylesőmet, de csak azért, mert nem akarok lebukni… legalábbis először. Aztán persze már a táj, és az újra megcsapó meleg nem hagy szóhoz jutni. Nemrég kelt fel a nap, s mi a tegnapi szökési útvonalunkon közelítjük meg a kis vízforrást. A nagy ámulás közben egyre csak azon jár az eszem, hogy milyen jó lenne csobbanni egyet. Egy hajszál választ el attól, hogy meg is tegyem… Na jó, tulajdonképpen nem csupán egy, s mind a csuklómat fogó fején kuksol. Pech… Vagy inkább mázli, mivel az arab haverok nem hiszem, hogy nagyra értékelnék…