|
1. fejezet
Anvike 2010.11.01. 17:58
“Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap.” ***
Hűvös, őszi reggel. A csendességtől kongó vonat lassan, álmosan zötykölődik végig a gyönyörű, ezerszínű tájon. A párás napkeltében az ébredező táj még szebbnek tűnik a derengő félhomályban; szemkápráztató látványt nyújt a tarka erdő játéka a hajnali fénynyalábokkal.
Szeretem az őszt. Szívesen üldögélek kint a szabadban ilyentájt, hogy nézegessem, amint a színpompás fák lombozatából kiválik egy-egy tarka falevél, megadva magát az alant elterülő avarszőnyeg hívogatásának, vagy csendben üldögélve hallgassam az őszi erdő neszeit.
Kitekintek a reggeli hidegtől párás ablakon, hogy megcsodáljam a mellettünk elsuhanó erdős tájat, a figyelmemet azonban más köti le…
Izgatott vagyok és boldog, ismételten rád gondolok, te jársz a fejemben.
A gondolatra, hogy néhány óra múlva a karjaid közt lehetek, hevesen kezd el dobogni a szívem, szinte szárnyalok a boldogságtól.
Ahogy képzeletemben megjelenik a kép, amint karjaid körém fonódnak, a vonat durva döcögése lágy ringatózássá szelídül. Lehunyom álmatag szemeimet, mellkasomból bágyadt sóhaj szakad fel.
Lelki szemeim előtt felsejlik tengerszín tekinteted és pajkos mosolyod, téged látva magam előtt szívből elmosolyodok. Mint oly sokszor az elmúlt néhány évben - felteszem magamnak szívem két bűvös kérdését:
- Miért szeretlek ennyire? Miért váltál ennyire fontossá nekem?
Az életem részévé váltál, te vagy a múltam, a jelenem, a jövőm, a legtitkosabb vágyam, a dédelgetett álmom.
A mai napig tisztán emlékszem a napra, mikor betoppantál az életembe. Nem tudtam, még csak sejteni sem sejtettem eljöveteled; váratlanul jöttél, nem kopogtattál, nem figyelmeztettél… Akár a meleg, nyári záporok…
Napos szeptember eleji délután volt. Az iskolából hazaérve boldogan ültem le a számítógépem elé, nagyon jó napot tudhattam magam mögött.
A boldogságtól kivirulva, türelmetlenül léptem fel a kedvelt játékra, örültem, hogy hosszas kihagyás után ismét játszhatok a barátaimmal.
Ijedtséggel vegyes döbbenettel bámultam a képernyő közepén villogó kis levélikonra… levelet írtál nekem…
Csapongó gondolataimat csitítgatva, éktelen kíváncsiságom ellenére, a te leveled hagytam utoljára a sok bejövő közül…
- Mik a szándékaid a továbbiakban?- állt az életünket megváltoztató, ártatlan levélben…
Attól a pillanattól fogva, hogy válaszoltam kérdésedre, valami új kezdődött el. Egymás leveleire válaszolgatva igen hamar kialakult közöttünk az összhang, meglepődve tapasztaltam, ahhoz képest, hogy ismeretlenek vagyunk a másik számára, nagyon egy „hullámhosszon” vagyunk.
Online elérhetőséget cseréltünk, és még aznap elkezdődött a minket összekötő kötelék kialakulása.
Rendszeresen beszélgettünk, játszadoztunk, bolondoztunk egymással, hű társsá, igaz baráttá váltunk egymásnak. Lassacskán felépítettük a saját várunkat, a saját világunkat, ahol nem létezik más, csak mi…
Napról napra közelebb éreztelek magamhoz, minden egyes beszélgetéssel közelebb ültünk egymáshoz…
Délutánonként - kis bakfishoz hasonlóan - hevesen dobogó szívvel vártam, hogy ismét beszélhessek veled; vágytam a társaságodra - a lényedre.
Éreztem: a köztünk lévő kapcsolat több, mint baráti. Amikor veled beszélgettem, különös érzés lett rajtam úrrá - zsibbadt boldogság…
Nem voltam benne biztos, hogy mit érzek… Egyre többet gondoltam rád napközben, reggel és hajnalban, veled ébredtem fel reggel, veled aludtam el éjszaka…
Egy véletlennek köszönhetően azonban csakhamar rájöttem - szeretlek téged…
Kimondani nem mertem, magam sem hittem el… Folyton az a kérdés keringett bennem, hogy ez meg hogyan lehetséges…
Érzéseimet felfedezve kissé elszomorodtam, mert bár tiszta szívemből így éreztem, semmi esélyt nem láttam arra, hogy te is így éreznél.
Kételyeimet elfeledve, kihasználva a kínálkozó lehetőséget hozzád hasonlóan kérdezgetni kezdtelek…
A világ legboldogabb emberének éreztem magam abban a pillanatban, mikor kérdéseimre válaszolva elárultad - épp oly fontos vagyok neked, mint te nekem…
Hitetlenkedve, őrült gyorsasággal dobogó szívvel suttogtam a számomra oly fontos szavakat: szeretsz engem…
Ígéretet tettünk egymásnak: szeretni fogjuk egymást, kitartunk egymás mellett…
Tudtuk, nem lesz könnyű, sőt harcolnunk, küzdenünk kell… mégis… a józan eszünkkel dacolva küzdöttünk egymásért, az érzéseinkért…
A szép emléken elmosolyodva lustán nyitogatni kezdem szemeimet. Révedező tekintettel figyelem, amint elsuhan mellettem az eddig ismeretlen, gyönyörű táj.
Sosem hittem abban, hogy létezik szerelem első látásra… Képtelenségnek tűnt számomra, hogy két embernek elég akár egy pillantás ahhoz, hogy szerelembe essen… Én egy sokkal erősebb, általad megismert csodában hiszek…
A mai napig nem tudnom biztosan, hogy létezik-e a szerelemnek efféle csodája, számomra ez az élmény éppoly ismeretlen, mint az út, amely előttünk áll…
Nem tudom biztosan, mi vár ránk az út végén, azt azonban bizton merem állítani, hogy a jövő reménnyel kecsegtet… Érzem, ha veled leszek, csak jó történhet…
És hogy ezt honnan tudom ilyen biztosan?
Mert - bár ilyen bizakodó az - az ember szokott lenni, akire rátalált a szerelem első látásra, nekem is van okom a reményteljes, szép jövőnkre gondolni…
Most nevetve kérdeznéd tőlem, kedvesem, hogy ugyan miért érzem így…
Mert a csoda, amit megismertettél velem, sokkal erősebb az első pillanatban ránk talált szerelemnél – köztünk, édesem, szerelem volt nulladik látásra…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
