|
Tündérvilág
Anvike 2010.11.03. 13:27
Csend van. A csendesség, mely a szobán honol, most nem abból a fajtából való, amelyet az ember szeret - nem is idilli, nem is békés - sokkal inkább zavart és fojtogató.
Némán meredek magam elé, hangosan dübörgő szívem ritmusát tisztán hallom, felszólalnék, de a szavak, melyek kikívánkoznak kavargó elmémből, torkomon akadtak.
Legszívesebben felsikoltanék, a torkomban keletkezett fojtogató gombóc egyre nagyobbá válik, küszködök a könnyeimmel, nem bírom tovább…
Az érzelmeimet gondosan elfedő álarc apró darabkákra törik, a meleg nyári záporokhoz hasonlóan hullani kezdenek könnyeim.
Ijedt, aggódó arckifejezésed láttán - érzelmeimmel dacolva – együtt érző mosolyt erőltetek arcomra, könnyeimet letörölve arcomról, kínomban felnevetek balgaságomon.
Csak egy álom… Csak egy rossz álom… hitegetem magam, de mindhiába… érzem, az imént kimondott szavaid való igaza ólomsúlyként nehezedik a - sírástól olykor megrázkódó - mellkasomra…
Tisztán csengenek szavaid zavarodott elmémben, újra és újra hallom magamban az imént elhangzott vallomásod - Van egy lányom… Van egy kislányom…
Halk szavaidat csendesen kiejtve ízlelgetem a fájdalom nagyságát, tudom, hangosan is ki kell mondanom ahhoz, hogy kábulatomból felébredhessek.
Vonakodva rád nézek - de a látvány, ami a szemem elé tárul, szíven üt - lemondó mosollyal, kezeidet tördelve, együtt érzően nézel rám, szemeid tompa fényben csillognak.
Szenvedő arckifejezésed látványa elszomorít és felébreszt súlytalan lebegésemből, villámcsapásként ér a felismerés - kettőnk közül neked most sokkal nagyobb a fájdalmad, mint nekem…
Szemben állunk egymással, a napnyugta derengő színei túlvilági ragyogással vonják be testedet, a lélek fájdalma ellenére érzem, nem veszíthetlek el téged…
Tétován, óvatos léptekkel elindulok feléd, félek, délibábhoz hasonlóan te is eltűnsz, amint melléd érek.
Eléd érve te felemeled eddig lehajtott fejed, mély levegőt véve, ajkaid szólásra nyitod. A benned örvénylő érzések és szavak túl nehezek ahhoz, hogy kijöjjenek, küzdesz önmagaddal, küzdesz a pillanattal.
Tengerszín íriszeidbe nézve elmosolyodok, bátortalan mozdulattal simítok végig bánatos arcodon. Érintéseim nyomán ajkad kis mosolyra húzódik, ujjainkat összefűzve mélyen a szemembe nézel; aggódsz és bűntudatod van.
Téged elnézve egyszerre érzek lángoló szerelmet és pokoli gyűlöletet; szeretlek, mert bíztál bennem és szerettél annyira, hogy elmondd a legféltettebb titkod, gyűlöllek, mert csak most szólsz, mikor a szeretet erejétől ennyire fáj…
- Megértem, ha véget szeretnél vetni mindennek… ha gyűlölsz… ha már nem szeretsz…
Halk szavaid tőrként hasítanak belém, erőtlenül próbálok tiltakozni, de szavaid súlyától és a döbbenettől lefagyok. A gondolatra, hogy elveszítelek téged, borzongás fut végig a testemen, könnyeim újra megeredtek. Dühös vagyok és csalódott, legszívesebben felképelnélek…
Dühös vagyok, mert azt feltételezed rólam, eltaszítanálak magamtól, csalódott vagyok, mert nem érzed, mennyire szeretlek…
- Nem gyűlöllek - mosolyodtam el keserédesen, - annál sokkal jobban szeretlek…
- Lehetséges, hogy nem gyűlölsz, mégis érzem, hogy haragszol…
- Tévedsz, nem volnék képes haragudni rád… Rád soha… Csak nem vagyok képes felfogni ép ésszel, hogy egy ilyen fontos dolgot miért csak most említesz meg…
- Most éreztem azt, hogy eljött ennek az ideje… így éreztem fairnek…
- Ha előbb ülünk le és beszélgetünk erről, nem fájt volna ilyen piszkosul…
- Őszintén megértem, ha elküldesz…
- Nem küldelek el - ölellek magamhoz szorosan, már nem küszködve a könnyeimmel. - Életem legrosszabb döntése lenne, ha engedném, hogy kisétálj az életemből! Mindennél jobban fájna, ha elmennél…
Néma csend borul ismét a szobára, halk suttogásaink belevesztek az éjszakába. A várakozást megunva, ha lehetséges, még szorosabban húzol oda mellkasodhoz; érzem a tested melegét, szíved heves dobbanását, kapkodóvá vált lélegzetvételeid. Ösztönösen derekadra fonva karjaimat - ringatózni kezdek, a ringó mozgás hatására megnyugodni látszunk mindketten.
- Tudod, most, hogy tudok az életed e szakaszáról, közelebb érezlek magamhoz…
- Közelebb, mégis távolabb…
Halk suttogásod ellenére tisztán hallom, amit mondasz, szavaidat értelmezve hirtelen kapom fel fejemet és nézek tengerszín íriszeidbe, meglepve téged.
Tekinteted mágnesként vonz közelebb arcodhoz, érzem a bőrömön forró lélegzeted, szívem őrült vágtába kezd. Orrunk lassacskán összeér, ajkainkat néhány milliméter választja el egymástól. A maradék józan eszemre hagyatkozva, a hatalmas kísértésnek ellenállva, téves feltételezésedre suttogva válaszolok:
- Tévedsz édesem… ennél közelebb már nem is lehetnénk…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
