Sikeresen visszasompolygok sátramhoz, s különös látvány tárul elém: az idióta szőnyegárus védőn öleli a mellette szendergő lányt, miközben ő maga is békésen szuszog. Egy pillanatra elgondolkozom a szőkéket illető erős sztereotípiáimon, s a kárpitos árulóvá fokozásán, majd döntök. Kap még egy esélyt, ha egyszer kikeveredünk innen. De addig is…

- Ideje felkelni, skacok. – Egy enyhe morgolódáson kívül nem kapok több választ, de azért nem adom fel. – Most! – Az emelt hangszín nagyon nem tetszik nekik, de lassan mégis feleszmélnek, s mintha mindkettejük arcát enyhe pír borítaná. Nocsak?

- Hány óra? Izé… elaludtunk? – Ó, kis Abdul… nem növeled a népszerűségi szintedet ébren. Ennél már csak azt szeretem jobban, mikor vezetékes telefonomon arról kérdeznek, vajh’ otthon vagyok-e… - És te? Mikor jöttél meg?

- Nyugi édeseim, nem lestem ki a pásztorórátokat, csak most jöttem. – Heves tiltakozásuk meghallgatása helyett inkább csak kiélvezem a pirulásuk fokozódását, és folytatom. – Még korán van, de azt hiszem eggyel többen vagyunk a szobában, mint amennyire szükségünk lenne. – A célzott személy azonnal felpattan, majd mielőtt kilépne, még visszafordul. – Sokan vannak odakinn? Kimehetek itt?

- Talán tudsz másik utat? – Egy pillanatig azt érzem, hogy igennel akar válaszolni, majd bárgyú vigyora tűnik fel újra. Gyanús nekem ez a pasas… bár ki nem? Mostanában eluralkodott rajtam a paranoia, de abszolút jogosnak érzem. Végül is Ace Venturát kell alakítanom a sivatag kellős közepén… – De nyugodtan menj, majd azt mondod, hogy leellenőrizted, megvagyunk-e. Esetleg ébresztőt kértünk, vagy valami hasonló…

Mosolyogva biccent felénk, majd nagy léptekkel eltűnik – vagyis úgy döntött nem sunnyog, mert az feltűnő lenne. Lehet, hogy előre tervez? Na neeem! Szimplán hibbant és kész! Hinnem kell bizonyos dolgok megmásíthatatlanságában, különben nem fogom kibírni a hörcsögtúrát.

- És te hol is aludtál? – Összeszűkült szemmel meredezik rám a hátrahagyott szőke… Zsír, neki is felvágták a nyelvét! De fog magyarázkodni az ördög nénikéje! Ne higgye már mindenki, hogy csak úgy meg lehet fogni piti kérdésekkel!

- Bárki kérdezi: melletted! Érthető?

Táskám kutatása persze teljességgel feleslegesnek bizonyul, így a mosdótálhoz lépek, és egy nagy adag vizet locsolok arcomba. Sátortársam követi cselekedeteimet, minek köszönhetően hamarosan elhasználjuk a számunkra készített folyadékot – pedig még szomjas vagyok! A reggeli készülődésünkkel alig végzünk, mikor újabb közös étkezésre invitálnak minket… hogy meg ne hatódjak ettől a nagy figyelmességtől!

Az asztaltársaság nem változik sokat, s az elénk kínált ételek is hasonlóak a tegnapiakhoz, ám kupáinkban végre víz van, így kortyolok is belőle bőven, mielőtt rátérek a gyümölcsökre és egyéb finomságokra. Hús nincs az asztalon, de ilyen melegben a lédús étkek sokkal jobban is esnek. Újra felmérem a terepet, s hátra sandítva nyugtázom, hogy a kis bestia még mindig a ketrecben lébecol. Tehát a probléma még mindig csak az, hogy kijussunk innen… remek! Azt hiszem nincs menekvés, gondolkoznom kell.

A felcsendülő mély hang azonban megakadályozza, hogy komolyabb szökési terveket agyaljak ki, s mindannyiunk figyelmét a kis sejk felé tereli. Azonban ahelyett, hogy Abdullal folytatott táralgását hallgatnám, inkább a kezemben lévő kupát méregetem. Igazán csinos a díszítése…

- Omár sejket üzleti ügyei Kairóba szólítják, így pár napig nélkülöznünk kell társaságát. Természetesen emberei gondoskodnak majd rólunk, biztonságban leszünk és nem kell félnünk a sivatagi banditáktól. – Naná, hogy nem: hiszen ők azok! És amúgy sem tetszik a kis szőnyeges fordítása… nagyon nem. Ha le akarják nyúlni a hörcsögömet, azt nem fogom karba tett kézzel nézni! Lopott pillantást vetek álcázott kísérőnk felé, de bebugyolált állapotának hála, semmit sem látok arcából. Szóval itt az ideje magamtól cselekedni. De miért van ezzel kapcsolatban olyan baljós érzésem? Áá, mindegy!

- Szeretnék a sejkkel tartani. – Magabiztos kijelentésem lefordítása után biztató mosolyt küld felém az említett. Bár ne tenné…– Nagyobb biztonságban érezném magam, ahogy gondolom Adri is. – Rövid pusmogás után, óráknak tűnő percekig tűröm a fiatal arab határozott meredezését, majd apró bólintással biztosít arról, hogy vele tarthatunk. Egy szűkös kis utcában pedig talán nem is lesz olyan nehéz eltűnni…

Nagyon csúnya és szúrós nézést kapok az álcázott sötétszeműtől, miközben kifelé igyekszünk. Hogy ezen miért nem lepődök meg? De legalább sikerült kialkudnom, hogy a táskámat visszaszolgáltassák… bár ha jól sejtem, a telefonomat inkább csak darabokban fogom viszontlátni. Mivel az események biztatóbbak, mint eddig remélni mertem, talán nem is olyan nagy baj. Holnap már akár otthon is aludhatok, a saját ágyamban.

A férfiak sátorbontása és pakolása közben Adri és én új öltözetet kapunk a tegnapi nőtől – tiszta fehérben virítunk, de a meleget érezve, most az egyszer nem bánom. Miközben függönyt igyekszik arcom elé varázsolni, próbálok szót érteni vele, beszélni neki a férfiuralomról, szexizmusról, egyenjogúságról… mindhiába. Mivel egy árva kukkot sem értünk egymás mondandójából, beletörődve hagyom kezében a fejemre szánt turbán alapanyagot. Legalább nem égek le… És legalább nem valami fekete zsákban kell végigsasszéznom a sivatagot. Aki a kicsit nem becsüli…


Újabb harapás begyűjtése után sikerül visszakerülnöm Matuzsálem hátára, s lassú, kényelmes tempójának hála azt is elérem, hogy a menet végére kerüljek, közvetlenül maszkírozott ágymelegítőm mellé. No persze nem mintha annyira vágynék a közelségére, de nyugtalanít a bosszús nézése. Valamiért felhúzhatta magát… ismét. A közöttünk lévő két függönynek köszönhetően még azt sem látná meg senki, ha halkan beszélgetni kezdenénk, úgyhogy talán meg is kérdezhetném őt.

- Pszt. Mi a fene bajod van? – Ennél hangosabban nem szólhatok, de a pasas pont ma reggel hagyta el füle kimosását. Más eszközhöz folyamodva, igazán véletlennek tűnő mozdulattal rúgom teljes erőből sípcsonton.

- Maradj már nyugton. Nemsokára beszélhetünk.

A visszasuttogás megnyugtató – bár nem vagyok dedós, hogy itt nyugtatgasson –, de nem értem, mire várunk. Legalábbis egészen addig nem, míg néhány perc múlva a csapat nagy része el nem fordul a másik irányba. Pár pillanatig még követem szememmel szegény ruhaadóm távolodó alakját, majd számolásba kezdek. Abdul és Adri mellett egy-egy pisztolyos, a sejk mellett pedig még kettő. Ha elég gyorsan tudnánk cselekedni, talán nem is jelentene olyan nagy előnyt a fegyverük. Aztán eszembe jut, hogy ehhez bizony a két szőkét is be kellene vonni, s kettejük közül egyet még mindig nem tartok elég megbízhatónak. Lemondó sóhajjal veszem tudomásul, hogy ez nem a megfelelő alkalom. Arról nem is beszélve, hogy ha valamilyen csoda folytán lefegyvereznénk az ipséket, még ki is kellene találnunk ebből a nyamvadt homokozóból.

- Szóval, miről akarsz trécselni? Meleged van? – Most hogy így kérdezed…

- Úgy látom, már nem fáj a lábad. – Nem nézünk egymás felé, de tudom, hogy megértette: nincs szükségem a szokásos kötekedésére. – Akkor most elmondhatnád, hogy mi a bajod azzal, hogy zseniális módon emberek közé juttatom magunkat, és nem hagyom, hogy az a nyamvadt hörcsög eltűnjön.

- Még büszke is vagy rá, hogy egy rakat válogatott gyilkos közé vezetsz minket? Mit gondolsz, kikkel üzletel a drága sejked? Szezonálisan dolgozó mikulásokkal, akik leértékelt szaloncukorért jönnek? – Én mindjárt pofon vágom az ürgét. Mégis mióta hiszi, hogy hagyom bárkinek is a bunkóskodást velem szemben?

- Utálom, ha hülyének néznek, úgyhogy jobb lenne, ha leállnál vele. És kérdésedre válaszolva, pontosan tudom, hogy miféle társaság felé igyekszünk. Nevén nevezve a dolgot: kisállat-kereskedők. Ha pedig elfelejtetted volna, engem odahaza várnak azzal a bizonyos eladósorban lévő állatkával, méghozzá nem is akárkik. Ha a nevüket nem is tudom, a stukkerük markolata még mindig elég élesen él emlékezetemben. Ja és a sejk nem volt, és nem is lesz az enyém! – Most még kedvem lenne a fejéhez vágni pár porcelán étkészletet, de megelégszem azzal is, hogy elküldjem a fenébe. – Viszont te igazán visszamehetnél a társaságát élvezni, bizonyára hiányol már!

- Szívesebben hallgatnám ki őt, vagy lopnám el a tengerimalacát, mint hogy melletted baktassak, de sajnos megígértem neki, hogy vigyázok a jövendőbelijére. – Gúnyos oldalpillantását elkapva ismét csak közel kerül ahhoz a bizonyos pofonhoz. De álljunk csak meg egy ásónyomra!

- Hogy kire? – Kérlek, mondd, hogy nem hallottam jól!

- Bizony, gratulálok. A nagyonis közeli jövőben feleség leszel. Nem tudom hányadik pontosan, de sok sikert a gyerekekhez! És ez alatt a férjedet is értem!

- Fulladj meg!

- Szívesen megtenném, de előbb még haza kell szállíttatnom téged, a barátaiddal együtt. Ha csendben maradtál volna ma délelőtt a sátorban, az egész egyszerűbb lett volna. Szépen megszöktetlek titeket, hazarepültök az első járattal, én pedig előkerítem a tengerimalacot. De nem! Neked közbe kellett szólnod! – Ha távolabb lennénk a többiektől már rég ordítoznánk. Sőt, ha otthon lennénk, már biztos, hogy tányérok is repkednének. Felé mindenképpen.

- Bocsánat, hogy már megint nem hallottam tisztán a gondolataidat, de valami zavarta az adást. Gondolom, az egód leárnyékolta a vételt. – Ösztönösen nézünk végre egymásra, s szemeinkből csak úgy repkednek a villámok a másik felé. Ha nem lenne ilyen dög meleg, még számítanék is viharra. Hosszas percek után fordítom el tekintetemet az övétől, már közel sem biztosan abban, hogy miért is vagyok ennyire dühös. – Nem mehetek vissza a hörcsög nélkül, úgyhogy kénytelenek leszünk Kairóban eltűnni a szeme elől, ráadásul a döggel együtt. Ötlet?

- Még nincs. – Nagyot sóhajtva fordul el végre ő is, minek köszönhetően mintha rögtön hűlne pár fokot a levegő. Megkönnyebbülés, hogy végre nem engem figyel. Már csak további húsz fokot kellene eltüntetnem, hogy komfortos legyen az út…