Bravelake egykor hatalmas város volt, mely egy nagy tó közepén két nagyobb, s egy kisebb szigetre épült.
Miután beköszöntött a Nagy Béke korszaka, a Sötét elfek többsége délebbre költözött, vagy szétszóródott a környéken. Néhányan szégyenükben hajóra szálltak, s messzire utaztak, ki az ismert világból, új otthont keresni, ahol mindent újra kezdhetnek. Így a város nagyobb része elnéptelenedett. Az épületek oly csodálatosan voltak elkészítve, hogy még több ezer emberöltőn át - karbantartás nélkül is - tökéletes állapotban kellett volna lenniük, a környezet viszontagságai ellenére.
  Mégis, most, mikor Nekroék a városba érkeztek, csupa rom volt, melyen látszott, hogy nemrég kezdték újra benépesíteni a települést. A várost védő régi varázslatok viszont úgy tűnik, elég jól működnek még most is... Mint kiderült, Bravelake-ben egyáltalán nincs köd, csak a környékén. Direkt azért, hogy elrejtse őket a nem kívánatos tekintetek elől. A párafelhő gigantikus, csigalassúsággal haladó örvényként öleli körül a várost, ahol pedig szépen süt a nap.
  A régi, elhanyagolt kerteket most nimfák és driádok lakták, kik elvesztett szeretteiket  siratták a nagyra nőtt fák alatt. A bosszúra éhes törpék elszántan kovácsolták a fegyvereket, s páncélokat az újra beindított kohókban, hogy elégtételt vegyenek minden sérelmükért. A gnómok és koboldok egyesítették tudásukat annak érdekében, hogy még agyafúrtabb szerkezeteket készíthessenek. Nem pihentek az Erdei, illetve a Sötét Elfek sem. Rokonai voltak egymásnak, mégis sokat háborúztak az évezredek alatt. Most, hogy  mindkét népnek ugyanaz az ellenségük, összefogtak. Együtt éltek, dolgoztak, szórakoztak, mint annak idején, mikor öntudatra ébredtek, s létrehozták első civilizációjukat, még az emberek előtt... Az ő kovácsműhelyeik sem pihentek, éjjel-nappal ment a munka.

Megfeszített erővel dolgoztak, napjában többször váltva egymást. Tudósaik és orvosaik a sebesülteket, betegeket és az újonnan jötteket ápolták, kik menedéket kerestek Bravelake falai közt.
  Mágiahasználóból elvétve maradt. Az úgynevezett inkvizíció és tisztogatás őket sújtotta a legjobban. Nagyon kevesen voltak és nem mutatkoztak a városlakók előtt. Legtöbbjük csupán szerencsés tanonc volt. Őket mestereik mentették meg saját önfeláldozásukkal. Most  betegesen kutatták a régi tekercseket, könyveket, hogy merre lehetnek még hozzájuk hasonló élőlények ezen a világon. A hírek szerint újra akarták teremteni a Varázslók Szövetségét, melynek tagjai az emberek elleni felkelés ütőkártyái lehetnének.
Mindenki azért dolgozott, hogy meg tudja védeni népét, nemzetét, törzsét, családját és barátait...

  Sok tudás veszett oda. Több ezer év felhalmozott ismeretét az emberek egyes csoportjai pár év leforgása alatt teljesen elpusztították. Miként mehetett ez végbe? Senki sem tudja. Egyedül az Istenek, kik úgy tesznek, mintha nem léteznének. Csak ülnek mennyei trónjaikon, s nem érdekli őket a halandók világa, melyet ők teremtettek. Magukra hagyták teremtményeiket, a gonosz martalékává. Hiábavalóak az imák, áldomások, áldozások és panaszok. A Káosz Kora ez. A kegyetlenség és pusztítás korszaka. Nem számít, ki bűnös, ki ártatlan. Mindenkire halál vár, aki a másiknak útban van...
  Nekro sötét macskakövekből rakott úton ment végig a lakoma helyétől - a főtérről - az úgynevezett Kertváros irányába.
Első dolga - még a nagy étkezés előtt - az volt, hogy megkereste a temetőt, és Selenét elhelyezte egy, a lány igényeinek megfelelő kriptába. Az építmény gyönyörű faragványaiból és megmunkálásából arra lehet következtetni, hogy egy nemesi család nyughelye lehetett. A lánynak tetszett, így otthagyta őt koporsóstul, majd elment felkeresni az egyik utolsó elf boszorkányt.
  Nem sokkal később, mikor az utca végére ért, megtudta, miért is nevezte Notha ezt Kertvárosnak. Először azt hitte, Bravelake ezen részét nem is védik falak, mintha ezt a részt kifelejteték volna a védelmi rendszer kiépítése során...
A fák és bokrok lombjai mögött azonban meglátta a város falait, majd minél jobban megnyugodott, ahogy egyre több épületet vett észre a növények közt. Eme városrész utcáit csupán keskeny járdák alkották, melyek behálózták az egész területet, s összekötötték egymással a házakat. Nekro nem tudta, merre menjen, s így bambán elindult egy
véletlenszerű irányba, s egyszer csak azon kapta magát, hogy egy barna köpönyeges öregember kiabál rá:
 - Hé! Te részeges, bárgyú öregember! Nehogy letaposd azokat a gyógyfüveket!
 - Bocsánat, nem tudtam, hogy ezek gyógyfüvek... - mondta meglehetősen kevés együttérzéssel a hangjában, mindig is úgy tudta, hogy a csalán közönséges gyom.
 - Höh? Nem is lehetsz olyan öreg, ha ilyen fiatal hangod van - mondta a hosszú szakállas öregember. - De akkor mitől vagy ilyen ősz, mint a fődruida?
 - Druida?
 - Igen, fiam. Én is az vagyok - felelte, nem kis büszkeséggel az öreg.
 - Kik azok a druidák?
 - Mi? Nem hallottál még a druidákról?
 - Nem. - felelte őszintén.
 - Mi olyan emberek vagyunk, akik teljes összhangban és harmóniában élnek a természetel.  Nem eszünk húst, csak zöldséget és gyümölcsöt. Egyes növények és állatok ezt meghálálják nekünk, mivel gondozzuk őket. Rengeteg tudást adnak nekünk ezért cserébe. Úgy hallottam, a régi időkben egyes druidák megértették, mit mondanak egymásnak a fák, vagy az erdei állatok. Mások parancsolni tudtak a természet erejének is. Gyógyításra és tanításra használjuk ismereteinket.
 - Érdekes történeteket mesélhetnének a fák...
 - Igen, ők mindent látnak, ami az erdőkben történik, és el is mondják egymásnak...
 - Azt is meg tudnák mondani, merre találom Niriel Noronae úrnőt? - vetette fel.
 - Hogy? Te azt a vén boszorkanövendéket keresed?
 - Vén?
 - Igen, az a nő megvan már háromszáz éves is. Az elfek nem öregszenek, ugyebár... Ha őt keresed, menj egyenesen ezen az úton, egy nagy, fehér márványból készült szökőkútig. Ott az út négyfelé fog ágazni, de te kerüld meg a kutat, s menj egyenesen, míg az ő mágustornyához nem érsz. Nem vétheted el. Csak ne lépj rá a növényekre!
 - Köszönöm...
  Tovább ment a kijelölt úton, s mélyeket szippantott a növények csodás illatából. Lassan kiért a fák közül egy kisebb tisztásra, aminek közepén ott volt a druida által említett szökőkút, melyben halkan buzogott a víz, ami nyilván a tóból volt idevezetve. Megállt egy kicsit a szökőkút előtt, behunyta szemeit, s teljesen belefeledkezve hallgatta a víz csendes zenéjét. Kellemes női hang keveredett a víz hagjával, s lelkét tökéletes békesség járta át. Soha nem tapasztalt ehhez hasonlót. Nyugodtnak, szépnek, lenyűgözőnek találta a világot, de ahogy telt az idő, egyre szomorúbb lett a dal - mert már csak arra figyelt -, s egyre szívszorítóbb. Nem értette, milyen nyelven éneklik, vagy, hogy miről szól, de a lelke felvette a dal hangulatát, ritmusát. Szinte eggyé vált vele. 
  Mikor a dallam abbamaradt, azon vette észre magát, hogy patakzanak a könnyei. Lassan nyitotta ki a szemét, s a szökőkút másik oldalán egy különös női alakot vett észre, aki a víz felszínén lebegett, s őt figyelte.
 - Nagyon szép hangod van... - mondta neki szipogva.
 - Köszönöm... - mondta az alak sejtelmes, túlvilági hangon. - Ismerlek téged? Nem láttalak még errefelé.
 - Bocsáss meg. Nekro vagyok. Nem rég érkeztem Bravelake-be, Notha Nightnesttel, Araiana hercegnővel, Maeosttal és Selene Tussanddal.
 - Ó, igen. A fák mondtak valamit arról, hogy újonnan jött menekültek érkeztek, de az ő nyelvüket sajnos nem igazán értem...
 - Bocsáass, meg, de ki, vagy mi vagy te? Talán egy szellem?
 - Olyasmi. Egy najád vagyok. Vízi nimfa, vagy vízi szellem, ahogy az emberek neveztek el minket. A nevem Mizah.
 - Értem. Miről szólt az éneked? Az első része, olyan boldogító, felemelő volt, a másik fele, mintha egy nagyon szomorú siratódal lett volna...
 - Mert az is. A dal, eddigi boldog életemet, majd az azt követő rossz dolgokat meséli el röviden... Minden najádnak, vagy driádnak megvan a saját élettörténete. Minél idősebbek vagyunk, annál hosszabb a dalunk. Minél jobb, vagy fájdalmasabb életünk volt, azt szőjük bele... Ettől függ a dalok szövege.
 - Értem. Bocsáss meg, de meg tudnád mondani, merre találom Miriel Noronea úrnőt?
 - Ó! Azt a kedves, Sötét Elf boszorkát? Igazán jóban vagyok vele... Ő mentett meg a Drohnil-erdőben. Az ottani najádok közül én vagyok az utolsó... Menj tovább az úton. Egyenest az ő otthonához fogsz érni. Egy jó magas torony. El sem tévesztheted.
 - Köszönöm - bólintott.
 - Szívesen... Ha máskor kedved támad beszélgetni, látogass meg nyugodtan... Néha oly unalmas itt...
 - Rendben. Még egyszer köszönöm! - intett a najádnak, majd ment tovább a kijelölt úton.

Meg is lepődött, mikor végre odaért, mert amint felpillantott a toronyra, annak teteje jóval a fák lombkoronája fölé ért, s a szökőkúttól már látnia kellett volna. Kopogott az ajtón - melyre az magától kinyílt. Egy kisebb, kör alakú terembe érkezett, amelybe három kis, karcsú ablakon át szűrődött be a kinti napfény. Egy fából készült csigalépcső vezetett felfelé, melynek útját rögtön követte, miután becsukta maga mögött az ajtót.
  A következő emeleten egy fényes hálószobát talált, amit több, az előző emeletihez hasonló, kis, karcsú ablak világított meg. Egy szépen megmunkált szőnyeg, egy hatalmas, kényelmes baldachinos ágy, valamint két könyves- és egy ruhásszekrény volt a helységben, egy kisebb íróasztal társaságában. Tovább ment, még egy szinttel feljebb, ahol egy komplett alkimista-laboratórium volt felszerelve, de a boszorka itt sem volt. Még feljebb mászott, s lassacskán kezdett elszédülni a folyamatos körbe-körbe járkálástól. A következő emeletről is vezetett még feljebb lépcső, de, hogy azokat megmássza, arra szerencsére nem volt szükség. Miriel Noronea egy sötétkék selyemruhában, épp olvasott - egy meglehetősen vaskos könyvet. Összefogott, göndör, aranybarna haján megcsillant a beszűrődő napfény, s mikor meglátta bölcsességet sugárzó, ezüstszürke szemeivel Nekrot, mintha csak meglepődne azon, hogy itt van, letette a könyvet, majd hellyel kínálta a vendéget.