|
Az első
Auctrix 2010.11.25. 19:32
Vagyok.
Lélegzem.
Véges testben érzem a világot.
Hallok. Eddig üres morajlást figyelt a fülem, de hirtelen ez átváltott suhogássá, a levegő, melyet fejem beszív a testembe, óvatosan körülöleli bőrömet.
Látok. A sötétség más színekbe váltott. A színek mozognak, talán a testem? Nem. Látom, hogy messze van, nem érzem a sajátomnak.
Mozgok. Lényem sokkal kisebb, mint amekkorának véltem. Vannak könnyedén mozgatható részeim, sajátjaim, nem tudom ezeket leszedni.
Felegyenesedek, de mindez olyan furcsa, hogy csak összeesni tudok. Lehet, hogy ilyet nem szabadna csinálnom, mert fáj. Kellemetlen érzés. Olyat nem akarok tenni, ami ezzel jár.
Mégis valamit kell tennem, a mozgás jó, a nem mozgás túl sokáig nem jós nekem… Újra felegyenesedek, most sikerül úgy maradnom, de a fejem fáj egy kicsit belül.
Nekem. Nincs itt más, ami úgy mozogna, mint én. Bársonyos, élénk és lapos, amin állok. A távolban magasodik ez. Biztosan el tudok odáig jutni, talán amiken állok, azokat tudnám úgy mozgatni, hogy tovább jussak a helyről, ahol először tudtam magamról.
Valami fekete dolog lapul mellettem a földön, a lábaimból nőtt ki, de nem az én részem volt. Megállok, ő is megáll. Hasonlított rám, felemelem kilógó részeimet, ő is ugyanígy tesz. Leülök, ő is leül. Megérintem, de nem érzek mást, csak a földet, amit a bársonyos, zöld fű borított be végtelen messzeségekben. Nem tudom, hogy ki lehet ez, aki a földre lapult. Felállok, megfordulok, nem látom a feketeséget, igazából semmit sem látok. Valami nagyon szúrja a szemem, valami, ami forróságot sugárzik felém és erős fényt. Nem tudok rájönni, hogy mi az, inkább nem is törődök vele, sem a feketeséggel. Tovább megyek.
Leülök. Valami olyat érzek, amit eddig még nem. Valami nagyon hiányzik, belülről mardos és fáj a testem. Lehunyom a szemem, abban reménykedem, hogy ez elmúlik.
Hirtelen lehűl a levegő, valami magas dolog van a fejem fölött. Olyan színe van, mint a fűnek, csak sokkal nagyobb, és van kemény, földszínű része is. Fa. Ezek nem mozognak maguktól, észrevettem, csak akkor, ha a levegő, amit még mindig belélegzek, simogatja őket.
Valami színes dolog lóg a fáról. Olyasmi alakja van, mint a kezemnek, ha összeszorítom, és nagyjából akkora is. Nagyon szép, felállok és leszedem onnan. A fa nem engedi könnyedén, erősen kell húznom magamhoz, hogy a kezemben maradjon. Megszagolom, kellemes illatot áraszt magából, nem olyan, mint a levegőé. Az a mardosó fájdalom egyre erősebb lett, úgy gondolom, talán ez segít. Kinyitom a számat, de nem fér bele. Talán a számban lévő kemény dolgok arra valók, hogy kisebb darabokra szedjék. Harapok. Savanykás lé csordul a számba, valahogy sikerül a testem mélyebb részeibe tuszkolnom, rágok, nyelek. Jól esik, jobban vagyok…
Sokáig csak nézek magam elé, nem tudom, hogy mit tegyek. Fáradt vagyok, hogy tovább járkáljak, ráadásul ez a fa és a többi, ami itt van körülöttem, annyira szépek és kellemes hangjuk van, hogy nem akarom itt hagyni őket. Valami mozog a közelben, hallom, hogy közelít felém. Ez biztosan nem egy fa, talán hasonlít rám, és tud mozogni. Az a valami nagyon közel jön most hozzám. Nem hasonlít annyira rám, de több közös dolgunk van, mint amennyi nekem a fákkal. Vannak lábai, mint nekem, de egész testét szőr fedi, nekem nincsen olyan sok. Hangot ad ki magából. Kicsit olyan, mint a lábam hangja, ha gyorsan lépegetek. Odajön hozzám, orrát a bőrömhöz közelíti, érzem a melegséget, amit kifúj magából. Én is megpróbálok valami hangot kiadni magamból, eléggé furcsa és mély. Az a lény rám mereszti a szemeit, majd szőrös kezét a mellkasomra rakja, ami folyamatosan mozog, mikor lélegzek. Megérintem, nem tűnik olyasvalakinek ez a lény, aki engem akarna megkóstolni, mint ahogy én tettem az imént azzal az almával. Hiszen látom, hogy a fogai nagyon hegyesek, sokkal nagyobbak, mint az enyéim. Kellemes érzés simogatni ezt a lényt. Elnevezem tigrisnek. Mellém fekszik, én meg kényelmesen rá hajtom a fejem. Hallom, hogy valami dobog benne. Érzem is. Furcsa.
Sok másféle teremtményt is megpillantok, ők többen is vannak, mindegyiknek adok valami nevet, hogy ne keverjem össze őket. Hiszen annyi van, nem tudom mindegyiket ugyanazon a néven nevezni, mert ezek mind különböznek.
Magamnak is adok nevet: Ember. Ember vagyok. Ennek az egész helynek adok nevet: Édenkert.
Valami mégis hiányzik. Olyan szó, olyan hang, mint az enyém. Nem értem az állatokat, egyedül vagyok.
Annyi minden van itt. Nehéz az egészet egyszerre átlátnom, átgondolnom. Ott fekszek a tigris mellett, mancsával (mivel az ő keze sokban különbözik az enyémtől) szinte magához szorít. Vajon önmagának érez engem, hogy így a testéhez von?
Ezekben a pillanatokban valami hatalmas fényesség tölti el a teret, amiben létezek. Olyan, mintha a nap, amit nem is látok, csak a fényét, lejönne hozzám. Nem forró, nem hideg. Itt van, és mégse látom. Nem tudom, mi ez, csak sejtem. Valami hatalmas lény… Aki talán tudja, hogy mi történik, miért vagyok, ki által vagyok.
Beszél hozzám, hangja nincsen, és mégis hallom. Sokat mond, és mégis keveset…
„Sem biztos helyet, sem sajátos arcot, sem pedig semmiféle, csakis téged illető szerepkört nem adtunk neked, Ádám, hogy amely helyet, amely szerepkört óhajtasz, azt birtokold kívánságodnak megfelelően. A többi teremtmény a maga meghatározott természete folytán az általunk előírt törvények közé kényszerül, örökre meghatározva. Téged nem fékez semmi kényszer, téged szabad akaratodra bízlak, az fogja természetedet megformálni. A mindenség közepébe helyeztelek, nézz körül, hogy mi a legkedvedszerintvalóbb a világban. Nem alkottunk sem éginek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy önmagadat amilyennek csak akarod, döntésed és rangod értelmében magad alakítsd ki, s mint a fazekas, abba a formába gyúrd át, amelyik inkább tetszik. Lelked végzéséből lesüllyedhetsz az alacsony, állati világba, és újjászülethetsz a felsőbb, az Isten világába.”
Meghallgatom, értem, amit mond nekem. Kaptam tőle saját gondolatokat, saját érzelmeket, saját tetteket. Van szabad akaratom, ebben különbözök az állatoktól. Ő Isten, aki engem megalkotott, bár nem látom, csak a fényt, tudom, hogy ő az. A hangja ismerős, bár sose hallhattam… Lassan elhalványul a fény, utána kapok kezeimmel, de nem érem el Istent. Elment. Talán örökre elhagyott vagy még fogom őt látni? Nem tudom. Álmos vagyok, aludnom kell. Visszafekszek a tigrisre, aki természetesnek vette teremtője jelenlétét, nyugodtan fekszik most is…
Van jövőm, van életem, van lelkem, van testem, vannak gondolatatim, van szabad akaratom. De nincsen senki, akivel ugyanezt megoszthatnám…
Végül lehunyom a szemem.
Az idézet Giovanni Pico della Mirandola: Az ember méltóságáról című művéből származik
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
