Beth alig bírt felkelni, még úgy is, hogy valaki épp segítséget nyújtott számára.
Mikor fájdalmában felnyögött, egy erős kéz tapadt a szájára, s egy fiatal hang suttogta a fülébe:
 - Hallgass, kislány, különben mindkettőnknek vége!
 Homályos látással fel-fel pillantott, de csak egy nagy árnyalakot, s a barlang halványan megvilágított falait látta, ahol fogva tartották. Az illető, miután nem bírt várakozni tovább, a vállára fektette a szerencsétlen lányt, majd elcipelte egy másik helyiségbe. Ott ráadott egy szkafandert, melynek bizonyos tulajdonságai alapján hirtelen rájött:
"Hé! Ez az enyém!" Az öltözék hozzásimult a testéhez, s a legutóbb hallott halk zúgás is felhangzott, mely jelezte, hogy a ruha épp levegőt állít elő.
  - Hogy néz ki a külön oxigéntartálya a ruhának? - kérdezte az előbbi hang, melynek tulajdonosa kicipelte a helyiségből, melyben elbántak vele.
  - Nincs... külön... tartály... - mondta.
  - Az meg hogy lehet? Elvesztetted? - kérdezte, de Beth nem felelt, így az illető sietősre fogta a dolgot. - Na, mindegy... elviszlek innen.
  Cseberből, vederbe? Ki ez az alak, s hova akarja vinni? Mit akar tenni vele? E gondolatok foglalkoztatták az agyát, mielőtt végkimerülésében újra el nem vesztette az eszméletét.
  Mikor újra magához tért, a szkafander még mindig rajta volt, és valaki a hátán cipelte. Homokszerű talajon haladtak végig, melyben mély nyomokat hagyott "megmentőjének" lába.

Felnézett, s látta a sárgás eget, melyre éppen felkúszott a nap, ami megvilágította a sűrű por és gáz alkotta atmoszférát.
  - Magadhoz tértél? - kérdezték tőle.
  - Igen. Hova viszel?
  - Biztos helyre.
  - Ki vagy te?
  - Nem az, akinek gondolsz.
  Többet nem tudott kiszedni belőle, így egyelőre annyiban hagyta a dolgot, s lekéredzkedett a hátáról, hogy végre a saját lábán mehessen. Nem mentek többet pár óránál, s egy hatalmas kiterjedésű romhalmazhoz értek, aminek egyes részei üresen álltak, míg máshol több emeletes épületek omladoztak, lassú haláltusájuk közben.
  - Mi ez a hely? - kérdezte Beth.
  - Egy város romjai. Valaha több ezer ilyen létezett az egész bolygó felszínén. Még az Apokalipszis előtt...
  - Mi az-az Apo... apokalitis? - botlott meg a nyelve.
  - Apokalipszis - javította ki az illető. - Az-az a Végítélet. Isten haragja az emberiség bűneiért.
  "Ez egy vallásos ember" - gondolta. - "Csak nehogy egy fanatikus legyen!"
Látta, miket műveltek egyes, vallásos hittel túlbuzgott emberek azokkal, akik nem követték őket az általuk helyesnek ítélt úton. Nőt, gyermeket nem kímélve járták a folyosókat az inkvizítorok... Bűnbánatra szólítottak fel mindenkit, aki a börtönkomplexum lakója volt, kivéve az őröket.
Őket a mindenható Isten angyalainak nevezték, bár egyes más felfogású egyének vitatkozhatnának azon, hogy mit is értenek az alatt a szó alatt, hogy angyal...
  - Egyébként az én nevem Kayeli Sarn. Ne félj tőlem. Én nem bántottalak, s nem is áll szándékomban.
  - Ismerősen hangzik a neved - mondta Beth -, de sajnos nem tudom, honnan...
  - A barátnőd, Kayeli Roe apja vagyok...
 
  Elvezette Bethet egy viszonylag épnek mondható, néhai irodaházhoz, melynek pincéjét légmentesen lehetett zárni.
Ott levehették a sisakokat és Sarn beindított egy öreg generátort is, ami áramot és egy kis fűtést is nyújtott nekik.
 - A másik szobában találsz egy zuhanyzót, s némi rád való ruhát - mondta Sarn. - Várj egy picit, míg a rendszer ellenőrzi a víz tisztaságát.
  Beth csak bólintott, s elment a mutatott irányba. Félhomály volt a helységben, mert kiégett egy lámpa, bár ez már nem igazán érdekelte. A víz tisztaságának vizsgálatát sem várta meg, rögtön a zuhanytálcára állt, majd megnyitotta a csapot, hogy megmosakodhasson. Nem érdekelte, ha savas a víz, legalább megvakul, s végelgyengülésben meghalhat...  Talált  némi testápoló szert is, mellyel lemoshatta végre a vizelet szagát, és egyéb más, a bőrére és más testrészeire száradt "ajándékot" is, melyet a banditák adtak neki. Rengeteg vizet fogyasztott, de ez most nem zavarta. Úgy érezte, mintha a víz tisztára mosná minden egyes porcikáját, mely eddig rút és mocskos volt.
  Fürdés után megtörölközött, felvette azt a pár ruhát, melyet Kayeli úr készített oda neki, s visszament a fő helységbe, ahol meg is találta Sarnt, aki épp próbált megjavítani valami energiatároló-szerűséget. Közeledtére megfordult, majd biccentett a fejével az egyik sarokban lévő ágy felé:
  - Aludj egy keveset. Itt biztonságban vagy.
  - Miért segít nekem? - kérdezte, miközben leült a neki kijelölt ágyra.
  - Te tetted elviselhetővé Roe gyermekkorát, még ha az nem is volt valami szép...
  - Azt hittük, maga már rég meghalt...
  - Bizonyos értelemben igen - mosolyodott el keservesen borostás képe mögül. - Nem voltam több tizenkilenc esztendősnél, mikor Roe anyját - aki egy politikai fogoly lánya volt - megismertem. Fegyőr voltam abban az intézményben, ahova a plotikai rabokat, s azok családtagjait deportálják a mai napig. Beleszerettem abba a lányba, majd mikor a kapcsolatunk kiderült, engem - ha úgy tetszik - halálra ítéltek. Kidobtak egy siklóból egy olyan helyen, melyet egyáltalán nem ismertem. Ha a kabinokkal ide dobott köztörvényesek közül néhányan meg nem segítenek, meg is haltam volna. Volt viszont egy barátom az őrök közt, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, s néha információkat juttat nekem Roe-ról.
  - Akkor... maga is köztörvényes? - kérdezte.
  - Nem. Én száműzött lettem, mint a régiek, akiket az uralkodói osztály évszázadokkal ezelőtt elüldözött innen.
  - De hisz manapság nincs uralkodói osztály! - mondta fel a begyakoroltatott leckét, melyet belé sulykoltak születésétől fogva. - Az az intézmény már több évezrede nem létezik! Mindenki egyenlő!
  - Akkor te miért nem hagyhatod el ezt a pokoli bolygót, mikor ártatlan vagy? - kérdezte Sarn. - Miért ugyanazok a családok uralkodnak már évszázadok óta az emberiség fölött? A demokrácia halott. Az uralkodó családok küldik ide az esetleges vetélytársaikat, hogy itt haljanak meg családostul. Ez a rendszer, melynek rendjéért én is küzdöttem, ez az álnokságra és hazugságra épülő rendszer zsarnokoskodik az emberek fölött. Tizenhét éve élek itt a romok és a bűnözők közt... Roet és az anyját ki akarom hozni a börtönből, hogy itt legyenek velem. A segítségedet kérem ebben...

***

 
  Grular remélte, hogy jó döntést hozott. Nem elég, hogy a Tanács beleeggyezése nélkül elküldött két viszonylag fiatalnak mondható, frissen kinevezett parancsnokot az űrbe, de még egy törvénybe ütköző cselekedetet is végbe vitt: olyan alapos vizsgálatot rendelt el minden befolyásos személy ellen - a Tanács tudta nélkül - akik könnyen megkeseríthteik az életét. El is veszíthet minden bizalmat, melyet a nép belé helyezett, mikor átvette a parancsnokságot az Anyahajón... Ám a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Ha elveszíti ezt a pozíciót, ám legyen!
Mindent, tiszta szívvel, csakis a népért tesz. Nincs mit megbánnia. 
Vagy mégis? Miközben minden erejét a Száműzöttek boldogulásának ügye kötötte le, teljesen elhanyagolta apai kötelezettségeit. Soha nem beszélt a fiával pár mondatnál többet, ezért is kérdezte ki olyan részletesen, amikor bejött hozzá a hídra jelentést tenni. Navken hanghordozása hideg, s személytelen volt. Mintha csak egy egyszerű, számára idegen felettesének tett volna jelentést. Ez nagyon elkeserítette. Nem beszélhet azzal az emberrel úgy, akár egy családtagjával... Nem volt ott, mikor a gyerek megtette első lépéseit, kimondta első szavait, vagy mikor befejezte az akadémiát. Utólag nézett meg pár felvételt a szabadidejében, de ez egyáltalán nem pótolhatta sem őt, sem Navkent, az elmulasztott évekért.
  E gondolatai kötötték le azokat a perceket, mikor nem tudott mit csinálni és megrohanták bűnbánatának hullámai. Most is épp Fothjer jelentését várta a szondát illetően, s tartotta a hátát. Bárki kérdezte tőle, hova tűnt Noldreg és Boldral, a válasz: "magánzárkába kerültek".
S mikor az emberek lassacskán észrevették a sürgést-forgást, átvezényléseket, készletfeltöltéseket, parancsba adta, hogy csak annyit mondhatnak a kérdezősködőknek: felderítő küldetés előtt tartanak egy hadgyakorlatot. Akik részt vettek a titkos bevetésen, természetesen egy szót sem szólhattak, vagy irány a hadbíróság...
  Végre megszólalt a kommunkációs panel, s Fothjer arca megjelent a képernyőn:
  - Elnézést, uram! Megvannak a vizsgálatom eredményei!
  - A csatorna titkosítva van, beszéljen nyugodtan.
  - Igenis! A sejtésem beigazolódott, uram. Ez egy Gyalogsági Vészjelzés, mely azonnali kimentést kért, pontosan kilenc éve, hat hónapja és három napja. Amint már korábban említettem, ezek a jelek úgy működnek, hogy ha egy nem zárt rendszer, vagy nem lezárt adathordozó fogja a jelet, ez vírusként beleépül a hordozó memóriájába. Ha szükséges, egyes adatokat töröl is, hogy biztosan eljusson a címzetthez az üzenet.
  - Köszönöm, őrmester. Arra gondoltam, hogy maga is a mentőcsapattal tarthatna. Kérem, támogassa a parancsnok munkáját és adjon meg neki minden segítséget az akció során. Azért gondoltam önre, mert maga fedezte fel a jelet. Meg kell találnuk egy elveszett bajtársunkat, de lehet hogy több embert is...
  - Igenis! Ígérem, nem okozok csalódást! - felelte Fothjer sokkal magabiztosabban, mint mikor először találkoztak. - Mikor indulhatok a Frozen Space-re, uram?
  - Elküldöm magáért Cathai parancsnokot. Ő majd feljuttatja a hajóra, de most siessen és szedjen össze pár olyan holmit, amire szüksége lesz. Nem tudományos felszerelésre gondoltam, mert azokat épp most pakolják be...