|
Mint egy álom
Auctrix 2010.11.27. 17:38
1. fejezet - Furcsa emberek Mindenhol pókok mászkáltak, vékony, ízelt lábukkal lassan lépkedtek felém… és a sötét terem végén nyolc hatalmas, vörös szem figyelt engem. A gonosz pillantás leszögezett, szinte el is feledkeztem arról, hogy miért mentem be abba a tiltott szobába. Csak a kezemben tartott csecsemő keserves sírása tudatta velem, hogy az ellenségemmel állok szemben. A hatalmas pók ott maradt a vaksötétség mélyén, miközben undorító gyermekei megpróbáltak rám mászni, de nem tudtak. A mellettem álló hűséges kutya minduntalan elijesztette őket.
– Bántottál engem! – Az ocsmány hang megremegtette szívemet. Elkezdtem félni tőle. Tudtam, hogy minden esélye megvan arra, hogy uralma alá hajtson. Karomban a csecsemő abbahagyta a sírást, már nem bírta tovább erővel. – Itt az ideje, hogy te is a részemmé legyél!
Ugyanúgy kezdődött az a nap is, mint az összes többi. Reggeli korán kelés, gyors öltözködés, mosakodás… A kollégium minden részletében ugyanolyan volt, mint korábban. Pusztán a por és a kosz mennyisége haladta meg az általános szintet. Amióta az igazgató elbocsátotta az összes takarítót, senki sem hajlandó tisztaságot varázsolni. A tanároknak így is elég gondjuk volt, a diákoknak pedig semmi kedvük hozzá. Így napok óta csak gyűlt a por, a kosz és a pókháló. Majdnem minden sarokban megfordult egy szövögető. Kicsik és teljességgel ártalmatlanok abban a messzeségben. Hiszen a plafon méterekre volt az emberektől abban az ódon, régi kastélyban.
Gyorsan rohantam az első órámra, késésben, mint mindig. Ám hiába értem be, a tanár sehol sem volt. Osztálytársaim egymással beszélgettek, nevetgéltek, a hangzavar elviselhetetlen mértéke miatt befogtam a fülemet és fejemet a padomnak nyomtam, pedig az érettségi iszonytató szörnyetege nagyon közel volt már, mégsem tanult egyikük se…
Senki sem törődött velem, az osztály fekete bárányának tartott mindenki, így barátaim sem lehettek ebben a közösségben. Megszoktam már, mindenhol ez történt velem. Mindig egyedül, máshogy már nem is tudtam volna meglenni.
Ámde a mai napon. Valaki mégis észrevett. Hiába voltunk már 18 évesek, a gyerekes viselkedése megmaradt néhány embernek, és az egyik ilyen infantilis pont engem szúrt ki. Éppen egy hónapban egyszer ha tudatosul benne létezésem, mintha naptárába előre be lenne jegyezve, hogy mikor kéne engem az öngyilkosság szélére taszítani. Miatta egy hónapban egyszer megfordul ez a fejemben. Hiába, ez az iskola nem a magamfajtának lett kitalálva, de megboldogult apám kérésének eleget téve kellett erre a szörnyűséges helyre jönnöm, mivel állítólag ez egy jó iskola.
Sosem vettem ezt észre. Talán rossz helyre jöttem?
Az az ostoba már el is kezdte a nyúzásomat. Sok mindent mondott nekem, rólam, apámról. Az elején megpróbáltam észre sem venni, amit mondott, de apám nevét hallván sírni kezdtem. Nagyon szerettem őt, nem volt a világon még egy olyan lány, aki így szerette volna az apját.
És ő sértegette. Őt. Apámat. Nem kellett több, könnyeimet letöröltem arcomról, hátra fordultam, hogy rá ordítsak, hogy visszaadjam neki mindazt a fájdalmat, de meglátván azt az undorító vigyort, minden szó a torkomon akadt. Nem tudtam… Aztán rájöttem, hogy nekem nem kell olyannak lennem, mint amilyen ő. Hát csak tűrtem csendben, minden szavát lenyeltem.
Amúgy se akartam kiállni vele, mert az igazgatónak az unokaöccse. Talán éppen ezért ennyire magabiztos. De mindegy is. Mit törődjek én vele?
Végre abbahagyta, teljes csend lett a teremben. Megérkezett a tanár. Felnéztem a padból. Meglepődtem ruházatán. Kicsit megtépve érkezet, néhány darab még hiányzott is zakójából, sáros kutyamancs nyomok borították be nadrágját.
– Talán Jókutya megint megkóstolta a Tanár urat? – kérdezte hangosan nevetve az egyik diák, mire az egész osztály hangosan hahotázni kezdett. Szerencsétlen tanárnak égett az arcán a bőr, egyetlen csendben ülő tanítványára nézett, rám. Meglátta a sírás nyomait rajtam, szánakozva pillantott rám, én pedig viszonoztam ezt neki. Ő sem nézett ki sokkal jobban.
Azt tudni kell a Jókutyáról, hogy alapjába véve ő az iskola őrző-védője. De annál sokkal játékosabb, és minden közelébe érkező élőlénnyel játszani akar. Csak nem tudja magáról, hogy termete még az embereket is a földre taszítja, ha örömében rájuk ugrál.
– Megint elszakította a láncát – morgott a tanár zavartan, majd hozzám lépett. – Megtennéd, hogy elhozod a szobámból a ruháimat? Előre kikészítettem neked, az ajtóm belső oldalára akasztottam. – Csendben mondta nekem ezeket a szavakat, én pedig kedvesen mosolyogva ugrottam is. Nem akartam tovább abban a teremben maradni. Még gyorsan aláíratta velem a jelenléti ívet, aztán mentem ki.
Apám bátyja volt, az iskolában ő gondozta dolgaimat, sok mindenben segített nekem. Tudta, hogy az a fiú minden hónapban ugyanazon a napon céltáblájává nevez ki, így ő elintézi, hogy ne kelljen bent lennem. Ahogy kérte, elmentem ruháiért a kastély lakosztályos szárnyába, majd a tanáriban leraktam asztalához. Közben végig sírtam. Hiába, legkedvesebb emlékeimet hánytorgatta fel az a kőbunkó. Apám!
Csupán egy dupla történelem óra erejéig tudtam szabad lenni, utána már nem a nagybátyám tartotta az órákat… Próbáltam észrevétlenül beosonni a hatalmas, poros könyvekkel teli tanteremmé átrendezett szobába, de nem tudtam szellemként odasuhanni asztalomhoz, azok az apró, figyelő szemek érezhetően szúrták a hátamat. Hát nem felejtett el! Nagyon sóhajtottam, próbáltam nem észrevenni őt, türelmetlenül vártam már a csöngő szomorkás dallamát.
– Vajon a nagybátyád tényleg apád miatt ilyen kedves veled? – szólt hozzám undorító hangján, miközben ocsmányan nevető barátai köré gyűltek. – Vagy valami egyéb is a dologban? Tudod ugye, mire gondolok? – Hihetetlenül fájtak szavai. Mást már nem is lehet rólam elképzelni? Kezembe vettem a mellettem magasodó hatalmas könyvespolcról a legnagyobb könyvet, ami találtam. Nagyon nehéz volt, de tudtam, hogy nagyot lehet vele csapni. Már éreztem, ahogy a fejét eltalálom…
Már előtte álltam, már emeltem felfelé, ő csak bámult rám meglepetten, de abban a pillanatban bejött a tanár. És ő sajnos egyáltalán nem volt elnéző…
Újra a folyosón. Felküldött az igazgatóhoz, de többszöri kopogtatás után rájöttem, hogy nincsen bent. Nem is sajnáltam igazán, így inkább leültem tiszteletet parancsoló méretekkel megáldott ajtaja mellé. Az ülés puha, vörös bársonyborítása kényelmesnek bizonyult, kényelmesen elhelyezkedtem rajta, kezeimet karjaimba raktam, fejemet lehajtottam. Csendesen próbáltam minden dühömet, haragomat és fájdalmamat magamba fojtani.
Még sohasem küldtek fel az igazgatóhoz, soha nem is találkoztam vele négyszemközt. De azt már tudtam róla, hogy elviselhetetlen az utóbbi néhány hónapban, mióta megszületett a kisfia. Nagybátyám sokszor mesélt a tanári karban történő dolgokról, így szinte mindent tudtam az engem tanító tanárokról. Nem szoktam ezzel visszaélni, alapjában véve egyik sem foglalkozik velem. Csendben vagyok, tanulok, bejárok az órákra és jól megírom a dolgozataimat. Ezek után kinek az érdeke szavakat fecsérelni rám? Itt csak a kimagaslóan rossz illetők kapnak figyelmet. Ez pedig így van rendjén.
Tehát ültem. Vártam az óra végét. A matektanár úgysem járna utána, hogy valóban megfordultam-e ezen a rémisztő helyen. Egyiket sem érdekli, nincsen idejük rá.
Rengeteg idő lehetett még az óra végéig, mély csend szállt alá, szinte álmosító volt. De én csak ültem itt, mint egy kőszobor. S hallgattam, ahogyan csendesen közeledik valaki. Már a folyosó végéről hallottam a kezében tartott papírok összesimulásának hangját. Rémes, milyen csendes ez a hely! De nem néztem fel, illedelmesen köszöntem csupán, azt remélve, hogy elmegy a tanári szobák felé. Ámde előttem megállt, kopogtatott azon a hatalmas tölgyfa ajtón. Jónak láttam szólni az érdekében:
– Nincs bent. Percek óta várok valami mozgást, de úgy néz ki, hogy elment valahová.
– Oh… Pedig egy órája még itt volt. – Egy kedves, fiatal férfi hangját véltem felfedezni. Ismeretlen volt nekem, se diák, se tanár. – Hát akkor… Nincs mit tenni. – Átnézte kezében tartott papírjait. – És te, ifjú hölgy? Milyen ügyben keresed Hárpia Őnagyságát?
– Kizavartak az óráról, mert fejbe akartam csapni az egyik osztálytársamat egy poros könyvvel. – Fejem még mindig le volt hajtva, úgy tettem, mintha ez az egész egy cseppet sem érdekelne. De az az igazság, hogy kíváncsi lettem erre a férfira. Nincsen olyan tanár az iskolában, akit ne ismernék… Legfeljebb csak az igazgató helyettes… Amint ez átfutott az agyamon, csodálkozva pillantottam fel rá. Arca is csakugyan idegen volt.
– Az nem szép dolog! Gyere velem, majd én igazolom az órádat. És természetesen alaposan átbeszéljük ezt a könyvcsapkodásos ügyet. – Sarkon fordult, elindult irodája felé. A folyosó másik végére. Lassan lépkedtem utána, minduntalan a hátát bámulva.
– Maga lenne az igazgató helyettes? - kérdeztem kissé meglepetten, mire ő halkan kuncogni kezdett:
– Nem hitted volna, mi? Alig néhány hónapja kaptam meg az állást, miután az elődöm furcsa módon meghalt. – Fáradtan sóhajtott. – Remélem, nem leszek olyan szerencsétlen, mint ő volt. Pókok…
– Igen, valóban nagyon meglepő történet. Azóta minden pókot kihessegetek a szobámból. Megölni nem tudnám őket. Balszerencse. – Igen. Az ismeretlen férfi elődjét pókok marták halálra, ijesztően sok egyszerre… Bár irodájában nem találtak egyet sem belőlük, csak a harapások nyomából következtettek erre.
Lassan elértük a folyosó végét, szerencsére ez nem az az iroda, amelyikben a szörnyű baleset történt. Az igazgató lezárta azt a helyet. Állítása szerint örökre.
– Nem tudnék azon helyen dolgozni. Szerencse, hogy nem is kell. – Kinyitotta az ódon ajtót, majd előre engedett. Igazán kedves és megnyerő…
– De maga mit keres itt ilyen fiatalon, már elnézést, hogy csak így megkérdezem, csak nagyon fiatalnak tartom ehhez a munkához. – Leültem íróasztala előtt lévő fotelbe, miközben ő is helyet foglalt fekete, bőrüléses székében.
– Ezért is szeretnélek téged megkérni, hogy tegeződjünk. Tudod, te vagy az első „páciensem”, mióta itt vagyok. – Lerakta papírjait jól megrakott asztalára, majd próbált némi helyet csinálni, hogy rendesen láthassuk egymást. – Igen, igaz… Fiatal vagyok még ehhez. Huszonkét évesen szinte egykorúnak érzem magam veletek. De hát, ide kerültem, több féle dolog folyományaként.
– Értem. – Lopva körülnéztem irodájában, mikor pakolni kezdett. A falakat padlótól a plafonig könyvespolcok takarták, az ablaknak és az ajtónak volt hely kihagyva csupán.
– Na, szóval. Mesélj csak, mi is történt azzal a könyvvel? – Kérdezte komolyra véve a hangját, mire megfagyott bennem a vér is. Ahhoz képest, hogy ilyen fiatal, és még csak nem is illik a környezetbe, elég jól meg tudja ijeszteni az embert ezzel a hanggal.
– Nos, tudod… - Lábaimat ingattam előre, hátra az ülésben, miközben a parkettát néztem zavartan. – Az az ocsmány fiú minden hónapban ugyanazon a napon kinéz magának. Igaz, csak egyszer sért meg, de akkor vérig… Most viszont másodjára is megtalált, és olyan dolgokkal vádolt, amiknek még csak morzsányi igazságtartalma sincsen. Én nagyon érzékeny vagyok az apámat illető dolgokban. Ő pedig nagyon jól tudja ezt. Mindenki tudja, hiszen nem is olyan régen még az iskola igazgatója volt. – Visszafogtam könnyeimet. – Ezért fordultam a könyvespolchoz segítségért. – Felnéztem a férfira, akinek tekintetében megértés és fájdalom csillogott. Gyorsan előszedett egy papír fecnit, nehogy felfedezzem rajta ezeket az érzelmeket. Ráírt valamit, majd felém nyújtotta:
– Elmehetsz. Annyi napot és órát igazolhatsz, amennyit csak szeretnél. Csak rá kell írnod a dátumot és a nevedet. – Felállt, az ajtóhoz sétált, mire én is felpattantam helyemről és lassan odamentem hozzá.
– Nagyon hálás vagyok! – Kezet nyújtottam neki, mire ő mosolyogva összeborzolta a hajamat.
– Nem kell annyira hivatalosnak lenni. Nem bírom, ha a pozícióm miatt harminc évet hozzáadnak a koromhoz. – Kinyitotta az ajtót, majd hirtelen becsukta. Fáradtan sóhajtott. – Ha bármi problémád akadna. Keress meg engem. És csak engem. Már csak azért is, mert itt mindenki megbeszéli egymással a napi történéseket. Nekem pedig nincsen egy barátom sem, egész nap itt vagyok ebben a poros irodában… Tudom, tudom, a nagybátyád…
– Honnan tudsz a nagybátyámról? – Kutakodva néztem szemeibe, mitől zavartan habogni kezdett:
– Hát… most… izé… A tanáriban… mindenki megbeszéli egymással a napi történéseket. Én is hallok néha, ezt-azt. Főleg a naptári pontossággal működő kínzógépről…
– Aha. Szóval a nagybátyám sem tartja titokban. – Csalódottan kifújtam magamból a levegőt, aztán a kilincsre bámultam, amin a kezét tartotta. Kezdtem magam fogságban érezni, látván, hogy ő az, ki az ajtót zárva tartja.
– Nem az ő hibája. Régi köztünk, a szokások rabja. – Vállamra rakta súlyos kezét. – Ne légy szomorú. Bennem megbízhatsz.
– Honnan tudhatnám ezt? – Azzal lenyomtam kilincsen pihentetett kezét, és amilyen gyorsan csak lehetett, eltűntem.
Kimentem a kertbe, nem is emlékezve arra, hogy nagybátyám Jókutya miatt megtépve érkezett a reggel, bár igaz az is, hogy direkt. Amint leültem az egyik kerti padra, hallottam, amint messziről csaholva közeledik felém a hatalmas állat. Nem igazán akartam összefutni vele, így menekülőre fogtam a dolgot. Jókutya agresszívan ugatott, mikor látóterébe érkeztem, szája habzott, szemei vérben forogtak. Valami történt vele, nem volt ilyen soha sem. Rohantam visszafelé a kastélyba, szerencsére még azelőtt beértem, hogy elkaphatott volna. Morogva kaparta az ajtót, majd miután már elmentem onnét, ő is távozott.
A helyzet egyre rosszabbul alakult. A szobám romokban hevert, mikor beléptem. A záram feltörve, a ruháim szétdobálva, az ajtómon pedig egy cetli lógott, mire valószínűleg a hűtőmből kilopott ketchuppal írtak egy kedves üdvözlést: „Bár te nem bántottál engem soha… Mégsem tűrlek ezen a helyen.”
Akkor még nem tudtam, hogy nem az osztálytársam írta ezt oda, és hogy a papírra mit írtak valójában. Arról sem volt fogalmam, hogy reggel kit fognak holtan találni…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
