|
Mint egy álom
Auctrix 2010.11.27. 17:40
2. fejezet - Jönnek a pókok Nem mertem a szobámban aludni. Attól tartottam, hogy esetleg éjszaka felkeresnek ezek a jótevők. Arra gondoltam, hogy nagybátyámhoz fordulok, de akkor eszembe jutottak az igazgatóhelyettes szavai.
Bár ez egy kissé furcsa helyzet volt nekem… de inkább az ő szobája, mint az enyém. Remélhetőleg, ott nem találnak rám.
Szobájának ajtaja előtt álltam. Nem mertem bekopogni hozzá.
– Hülyeség ez az egész! – suttogtam dühösen orrom alá, majd sarkon fordultam, elindultam szobám irányába. De akkor hirtelen mögöttem az ajtó kilincse halkan csikordult, majd fény borította el az előttem heverő hideg, márvány padlót. Rémülten néztem vissza a vállam felett, majd idétlenül vigyorogtam, megfordultam. Hátam mögé rejtettem a hálóingemet.
– Gyere be, már vártalak! – Tágra nyílt szemekkel bámultam rá, állam szinte a földön koppant.
– Ugye nem azt hiszed, hogy…
– Ugyan! – legyintett. – A magad félék, ha már kétszer bajba kerültek, akkor a harmadik eset az várható.
– Nem is ismersz.
– Ahhoz nem is kell, hogy tudjam, mi történt a szobáddal. – Széles vigyorra húzta száját, majd becsukta mögöttem az ajtaját. – Hatalmas zajt hallottam, mikor arrafelé jártam. És most, hogy megjelentél…
– Leszűrted. Gratulálok! – mondtam durcásan, miközben kezeimet karjaimba raktam.
– Remélem, álmos vagy. Mert én is. Egész eddig azon gondolkoztam, hogy hova tegyelek estére. Mármint… érted… A fekhelyet illetően. – A szűk előszobából gyorsan a hálószobájába sietett. – Ha gondolod, itt is aludhatsz. Ha esetleg nem tetszik, aludhatsz még a kanapén, a földön, a kádban…
– Mondtam már, hogy nem vagy idevaló? – morogtam, majd a nappaliba sétáltam, ledobtam a kanapéra a cuccaimat, és leültem. Ő becsukta hálójának az ajtaját, monogramos köpenyének övét kiengedte.
– Nem emlékszem. – Elővett egy takarót, egy lepedőt, majd lerakta a kanapé előtti kis asztalkára. – Amíg fürdesz, megcsinálom neked az ágyadat.
– Nem fürdök, köszönöm. Már megtettem.
– Á, nem bízol bennem! Nem baj, nem baj. Megértem.
– Lefeküdhetnék már végre? – Kezdtem kissé ideges lenni. Ez a fickó… egyszerűen idióta! – Elég rossz napom volt. Szeretnék pihenni!
– Ó, hogyne, hogyne! – Maga elé emelte kezeit, mintha le akarnám lőni. – Csak engedd meg…
– Majd én megcsinálom! Nem vagyok már óvodás! – Elvettem tőle a lepedőt, szinte kitéptem kezei közül.
– Persze, ne haragudj. Akkor, hát… jó éjt!
– Jobbat. – Azzal eltűnt szobájában. Megpróbáltam én is aludni, de sokáig csak hánykolódtam. Az új hely… a kényelmetlen fotel, a szúrós takaró. A legtöbb tényező nem engedte, hogy álomba ringasson a hold beszűrődő, nyugtató fénye…
Ám miután végre sikerült… a férfi ajtaja halkan csikorogva kinyílt. Lassan lépdelt felém, majd mikor megállapította, hogy alszom, nagyot sóhajtott. Az a sóhaj a világ minden fájdalmát magában hordozta.
– Szegény lány. Kétlem, hogy sikerül neki. De ő az egyetlen esélyünk ellene. A többiek nem képesek nélküle végezni Anyával. – Még egy ideig ott guggolt a kanapé mellett, engem nézett. Kíváncsi volt, hogy vajon reggel hogy fogok viszonyulni drága nagybátyám szörnyű halálához. – Nem szép dolog, amit Anya tesz veled. De segíteni nem tudok. Ha rájön, hogy miért vagyok itt, engem is felfal. – Lehunyta szemeit. – Szép kis ramazúri! (Igen, ezt így kell írni! – Szerző megj.)
Reggel, mire felébredtem, ő köpenyben és egy bögre gőzölgő teával a kezében sétált a fürdőszobából saját hálójába. Fáradtan nagyokat pislogtam rá, mire ő csak mosolygott:
– Jó reggelt! – Azzal be is rohant szobájába, csendben öltözködni és pakolni kezdett. Lassan és meglehetősen tehetetlenül próbáltam felegyenesedni. Gondoltam megvárom, még elmegy, és csak aztán kezdek el öltözködni, nehogy baj legyen belőle. – Nyugodtan felöltözhetsz! – kiáltotta ki szobájából, mire hatalmas zajt hallottam onnét kiszűrődni. Valamit felboríthatott, majd újra csörömpölés, majd teljes csend. Sóhajtva legyintettem, gyorsan átöltöztem, eredeti állapotába rendeztem fekhelyemet és szó nélkül távoztam. Ő tudta, hogy elmentem, hallotta az ajtó nyikorgását. Nem is bánta, ideges volt… Főleg azért, mert érezte, hogy hamarosan megtudom, mi történt egyetlen jótevőmmel. Nem is kellett ezért bemennem az első órámra, a rendőrök már az ajtómnál álltak, mikor megérkeztem.
Pusztán azt nem értettem, hogy miért pont engem találtak meg. Még nem is tudtam, hogy mi történt, de talán előre éreztem, hogy annak a kevés jónak is vége, ami eddig megvolt ebben az égető pokolban. Megkérdezték a nevem, majd elmondták, hogy mi történt…
A történet jórészét nem is hallottam, a részvétel szónál máris minden hang elhalkult, minden fény kihunyt, és csak a fájdalom maradt meg…
– Tud esetleg valamit arról, hogy voltak-e a nagybátyjának ellenségei? – kérdezte az egyik rendőr egy apró jegyzetfüzetet tartva a kezében. Könnyes szemekkel bámultam fel rá:
– Nem, nem tudok ilyesmiről. – A másik jelentőségteljes tekintettel nézett a kérdezőre, majd nagyot sóhajtva tette fel a következő kérdését:
– Hol töltötte az éjszakáját?
– Nem a szobámban voltam…
– Igen, tudjuk, hölgyem. Azért kérdezzük. – Minden apró hang és zaj elült, összevontam szemöldökeimet, lassan váltogattam, hogy melyiküket nézzem. Éreztem, hogy engem gyanúsítanak. Biztosan találtak valami olyan dolgot a helyszínen, ami ezt bizonyíthatja.
– Ki vele, mit találtak? – Talán kissé merész és meggondolatlan voltam, de jól tudtam, hogy az alibim teljességgel alá van támasztva, ráadásul miért ölném meg egyetlen jótevőmet? A két rendőr meglepődve néztek egymásra, szemeik kikerekedtek, majd felém sandítottak:
– A gyilkos eszköz a magáé, hölgyem. A készletének hiányzó darabja – mondta halkan a mélyebb hangú. – Hol töltötte az éjszakát? Van alibije?
– Az igazgatóhelyettesnél voltam. Ő tudja ezt igazolni – mondtam hangomban mély szomorúsággal, mire azok ketten még nézték egymást néhány pillanatig, majd elköszöntek és a szokásos, filmekben látott szöveg után el is mentek. Az igazgatóhelyetteshez indultak... Egy ideig még néztem a hátukat, amint egymás közt halkan diskurálva beszélték meg az elhangzottakat.
Nem éreztem magam olyan állapotban, hogy bemenjek az óráimra. Szerencsémre az igazolás korlátlan ideig felhasználható, így még szabadon eltölthettem néhány napot anélkül, hogy pofátlanságnak tartottam volna azt.
Leültem az ágyam szélére, kezembe nyomtam fejemet, hajamat idegesen összekócoltam, tépkedtem. Nem tudtam sírni, valamiért nem jött egy apró könnycsepp sem szemeim sarkából. Csupán erősen marcangolt a magány érzése. Nem volt már senkim sem, aki tudott volna bármit is tenni értem. Se szegény anyám, aki otthon volt egyedül, sem az igazgatóhelyettes, aki csak sejteni tudja, hogy mi történik velem nap, mint nap, amikor felébredek. Nagyot sóhajtottam, felegyenesedtem, és akkor egy undorító pók rémisztő látványával futottam össze. Előttem lebegett hosszú fonálján, nyolc vékony lába szétterülve teste körül. Alig néhány centiméterre volt szemem előtt, a levegő is hirtelen belém szorult, mikor megpillantottam. Sosem szerettem ezeket a lényeket, valahogy mindig kirázott a hideg, mikor megláttam egyet. Lassan és óvatosan kikerültem, vigyázva, hogy mozgásommal keltett szellő ne sodorhassa felém a lényt. Elhagytam a szobámat.
Egyedül lézengtem a hideg folyosókon, a tantermekből kihallatszott a tanárok erőteljes, magyarázó hangja. Próbáltam megérteni ezt az egész ügyet, ami ily' hirtelen kinőtte magát körülöttem. Hiszen kinek állt érdekében az, hogy nagybátyám meghaljon? Vagy valamelyik őrült gyermek rám utazik? Én leszek a következő? Mikor ez eszembe jutott, elfogott a félelem. Ebben az esetben nem kéne egyedül lennem. Szükségem van valakinek a védelmére. Gondoltam, elmegyek az igazgatóhelyetteshez, megkérdezem, hogy ő milyen információkat kapott a rend őreitől.
Még faggatták őt, mikor odaértem. Az ajtóhoz simultam, lélegzetemet visszafojtva hallgattam beszélgetésüket:
– Azt állítja, hogy a fent megnevezett személyt még soha nem is látta? – dörmögte az egyik rendőr.
– Már többször is elmondtam, hogy még csak nem is beszéltem vele! Fogalmam sincsen arról, hogy ő ki lehet. – Idegesen remegett hangja, mintha valami olyasmit állítanának, ami ellenkezik létszemléletével. De vajon miért hazudik? Hiszen nála aludtam! Ökölbe szorítottam kezemet, dühös lettem rá. Még ő mondta nekem, hogy bízzak benne!
– De akkor miért mondta azt a kisasszony, hogy magánál töltötte az éjszakát?
– Mégis mit képzelnek rólam? – csattant föl. – Hiszen az ellenkezik a szabályzattal, miszerint diák nem tartózkodhat lámpaoltás után tanári szobában! Kérem!
– Szóval nem ismeri, nem látta, nem is hallott róla. Ezek szerint minden bizonyíték arra utal, hogy ő ölte meg a nagybátyját. – A két rendőr elrakta jegyzetfüzetét, a férfi idegesen kapkodta a tekintetét, majd cinikusan elmosolyodott, miközben mutatóujjával megregulázta őket:
– Maguk aztán jól tudják, hogy kell valakit leleplezni! – Azzal mögéjük suhant, és egy jó nagyot csapott mindkettejük hátára. A két rendőr abban a pillanatban eszméletlenül a földre zuhant, pedig nem kaptak akkora ütést, hogy ez bekövetkezzen. – Gyere, segíts! – Nekem szólt, mire gyorsan kiléptem az ajtó mögül, besiettem a szobába, majd meglepetten megálltam a két rendőr teste előtt.
– Megölted őket? – Hangom ijedten remegett, arcom holtsápadttá vált. A férfi csak mosolygott, majd rosszallóan megköszörülte a torkát:
– Ugyan! Embereket nem ölök, csak pókokat. – Azzal fancsali módon elhúzta a száját. – Bár most feltettem érted az életemet, szóval örülj és segíts!
– Mi van? Hazudtál! És mi a helyzet a pókokkal? – Értetlenül toporogtam a két ájult férfi mellett, miközben ő megragadta az egyiket, és nehézkesen vonszolni kezdte az asztal előtti bőrfotelek egyikébe.
– Majd elmondom később, de most segíteni kéne, mielőtt még magukhoz térnek!
Gyorsan a fotelekbe ültettük őket, majd elsiettem a helyszínről. Azt mondta, hogy várjam meg a kertben, de vigyázzak Jókutyával, lehetőleg ne fussak össze vele. Egy félreeső, régen lefestett pavilonban fagyoskodtam egy jó ideig. Azon gondolkoztam, hogy vajon mi köze van ezeknek a pókokhoz. Hiszen azok csak buta ízeltlábúak, nem lehetnek képesek olyan dolgokra, mint az emberek megbolondítása. Bár a két rendőr hátán szétcsapott apró állatok meglehetősen furcsának hatottak.
Egy kis idő eltelte után végre megérkezett, szótlanul leült és érzelemmentesen bámult lefelé. Nem tudtam mit tenni vele, nem tudtam azt sem, hogy mit kéne ilyen esetben mondani vagy éppen kérdezni. Végül elkezdtem a lábaimat lógatni, előre-hátra hintáztatni. Vártam, hogy összeszedje a gondolatait.
De nem tette, hirtelen feltűnt Jókutya, lassan és halkan somfordált a pavilon felé. Arany szőre sáros volt, de tekintete nyugodt és kedves, mint annak idején. Megállt a kis lépcső előtt, majd néhány pillanatig mereven bámulta a férfit, aztán morgott. Ekkor felálltam, a férfi is felnézett, felém nyújtotta karját, mintha vissza akart volna tolni, hogy leüljek. Üveges tekintettel bámult rám, mitől megijedtem és próbáltam kirohanni a pavilonból, de ő megragadott és erőteljesen rángatni kezdett:
– Nem mész sehová, értem? – Üvöltött, mintha az imént összetörtem volna valami felbecsülhetetlen tárgyat. – Nem mehetsz el innen, amíg nem vagy az enyém!
– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem vissza sikítozva és félve, próbáltam kitépni magam karjai közül, de túl erős volt hozzám képest. Jókutya ekkor már ugatott, veszélyt szimatolt. A férfi hirtelen elengedett, hátrébb lépett. Arcáról tükröződött a rémület és az értetlenség. Remegve lehajtotta fejét, arcát kezeibe temette:
– Elvette az akaratomat! Menj, rohanj! Szabadulj ki ebből a pokolból és ne törődj senkivel. Nem menthetsz meg senkit… - mindezt hadarva és teljességgel érthetetlen formában adta elő nekem. Mindezek után várható volt, hogy csak álltam ott előtte, mint valami szobor, semmit sem értve.
– Mégis, mi történt?
– Bár te nem hiszed el, de a pókok tényleg képesek rá: megszállnak. Elveszted az uralmat a tested felett, ő beszél a szádból, a te hangodon szólal meg. S végül, ha már nem kellesz neki, felfal. – Kihátrált a pavilonból, Jókutya morogva távolodott el tőle, nem akarta bántani, csak magától messze tudni…
– De ez lehetetlen! – Üvöltöttem dühösen rá, mire megint olyan üres lett az arca és szeme. Egy pillanatra mintha elmosolyodott volna.
– Csak nézz körül, te ostoba lány! – mondta hörögve, lehajtott fejjel. Úgy éreztem magam, mint egy horror-jelenet kellős közepében: az eleinte kedves és jóképű férfi beszélget a lánnyal, majd hirtelen elváltozik az arca és különösen kegyetlenül kivégzi… Ettől féltem én is, de akkor hirtelen bejöttek a képbe a pókok is.
Ekkor kezdtem el hinni a férfinak. A sok apró pók zizegve ellepte az ósdi pavilont, még éppen időben sikerült kijutnom belőle. A félelmetesen hömpölygő, fekete folyam felém igyekezett, kikerülték a férfit, kikerülték az idegesen ugató kutyát is.
Annyira megijedtem, annyira undorító és félelmetes volt ez az egész, hogy elnyelt a sötétség és eszméletlenül zuhantam le a földre, miközben a pókok ott rohangáltak körülöttem…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
