A kimerítő nap végén újabb barátságos kis harapások nyomával evickélek le a sivatag hajójáról – bár Matuzsálem esetében inkább rozzant bárkáról beszélhetnénk. Körülöttem már a három sátrat verik fel – egy nagyobbat és két kisebbet –, míg én sajgó lábaimba próbálok elég életerőt varázsolni… kevés sikerrel. Az újabb kis oázisszerűséget felmérve leesik végre, hogy valami nem stimmel.

- Azt hittem, már ma odaérünk. – Hangos és bosszús gondolkodásomra csak egy idegesítő grimaszt kapok a mellettem elsuhanó, barnított ál-arabunktól, aki a sajátjával együtt az én tevémet is elvezeti. Bezzeg őt nem kóstolgatja a jószág!

- Tévedni emberi dolog – vigyorog mellettem kedvenc szőnyegárusom, és komolyan el kell gondolkoznom rajta, hogy miért nem ütöm meg. Legyűrve az erős késztetést, visszasomolygok rá.

- Mint repülni gyalog. – Nagyapám régi mondására felhúzza a szemöldökét, én pedig döbbentségét kihasználva tiplizek a másik szőke felé. Meg kell beszélnem vele néhány dolgot: mikor szökünk, hogy szökünk, mi van a szőnyegessel…

Még épp csak vázolnám elképzeléseimet Kairó zsúfolt utcáiról, melyek a szabadulás lehetőségeivel kecsegtetnek, mikor a kis basa vészes közelbe ér hozzánk. Bárgyú képpel megdicsérem Adri ruháját, aki hasonló intelligenciahiányt sugallva reagál bókjaimra. Lehet, hogy nem ért az ürge egy szót sem, de szeretném, ha biztosra mennénk. Inkább gondoljon papucsállatka értelműnek, minthogy lebukjunk a titkos pusmogással.

Feltűnően hosszú és zavarba ejtő szemezés után úgy döntök, nem játszom dominanciaharcot az előttem álló pasassal – enélkül is felsőbbrendűnek érzi magát. Mély hangja végigborzongatja idegeimet, de nem a jó értelemben. Abdul lefordítja a vacsorameghívást, majd mielőtt még kijelenthetném, hogy az együttes lakmározás az eddigiek alapján egyértelmű volt, hozzáfűzi, hogy ez csak nekem szól ma. Kábán biccentek – mit is tehetnék ezen kívül –, és egyre csak azon jár az agyam, hogy miért jár ez a sorozatos büntetés odafentről. Ideje templomba mennem…

A kínos csupán egy nagyon enyhe kifejezés az elkövetkező percekre. A már kész sátorban egymással szemben helyezkedünk el, és míg elénk pakolja két testőre az ételt, igyekszem gyorsan elsajátítani a láthatatlanná válás művészetét. Sajnos nehezebb, mint gondoltam. Mikor felpillantok, csalódva veszem tudomásul, hogy sikertelen volt a hadjárat. Az ürge szinte lyukat éget az én szemembe. Mintha csak tényleg a lelkemet látná, annak minden rezdülésével, hibájával és szépségével – már ha van még valami az utóbbiból. Be kell látnom: ijesztő, hogy ténylegesen kiismerhet…

Kimegy a két benga rakodó, ami vegyes érzelmekkel tölt el… Most nevessek, vagy sírjak? Végül is, ideje a dolgok pozitív oldalát nézni: legalább nem hárman merednek rám…

Kicsit patthelyzetben érzem magam: ragaszkodóan pásztázom az elém terített étkeket, mert az egyetlen dolog, amire nem vágyom, hogy újra lelkemet tapossa le átható nézésével. De várjunk csak… Én most komolyan hagyom az ipsének, hogy uralkodjon látóterem felett? Ez nem rám vall.

Felcsapom fejemet – bármennyire is idegenkedek személyes szférámat zargató pillantásától –, s igyekszem megacélozni idegeimet. Már csak az kéne, hogy egy ilyen sivatagi pacák beijesszen. Ráadásul van vagy húsz éves… Komoly elhatározással viszonzom nézését, igyekezvén azt sugallni, hogy nem tojtam be férfiasságától, sőt, halomnyi embere és fegyvere sem számít. Mintha csak ezt várta volna, elmosolyodik. Kezével jelez, hogy válasszak bármit, s bár kivételesen nem nagyon van étvágyam, szemezgetek az előttem heverő étkekkel. Nem igazán ettem rendesen az előző vacsora óta, de az állandó meleg mellett nem is nagyon bírok. Mindenesetre az ismét borral töltött kupámból már csak azért is nagyot húzok. Számtól elemelve merülök el a megmaradt nedű enyhén rezgő tükrében. Elém vetít egy képet és én vágyódva gondolok arra, hogy otthon most beülhetnék egy sörre a fontosabb néhányakkal. Talán még poénokat is szórnánk egymás kárára… és esetleg még a sajátunkra is. Elmesélném lázálmomat, majd harsány nevetés közepette nézelődnénk mindahányan. Ki csak hobbi szinten, ki konkrét személyt, ki álomképet keresve. Az én álomképem most magas lenne, kicsit hosszabb barnás hajjal, és feketébe hajló szempárral. A lépcsőn lépkedne le, tekintetünk találkozna, s a füstöt lebújt rögtön kitisztítaná a viharos forgószél.

Ó, te jó ég! Mégis mi a fene ütött belém? Mérges tekintettel húzom meg a kupát, s tüntetem el a maradék alkoholt. Két okom is van rá: egyrészt így legalább nincs tükör, melyben gondolataim nézegethetnék magukat. Másrészt pedig, ha ezt a könnyed kis hallucinációt a lötty okozta, ide még többel is!

Összerándulok a hirtelen jött érintéstől, és ültemből pattanok odébb cirka két métert. Teljesen felpillantva erősítem meg gyanúmat, miszerint a kis sejk már rég nem velem szemben ül. Közvetlen mellettem meresztgeti szemeit, és csupán egy hajszálnyival biztatóbb tekintete, mint azé a hírhedt hasfelmetszőé lehetett Anglia sötét sikátoraiban. Halkan suttogni kezd hajam birizgálását folytatva, és láthatóan nem zavarja, hogy egy szavát sem értem. Azért biztos, ami biztos közlöm vele három nyelven – először egyszerre, egy mondatban használva azokat, majd külön entitásukat elismerve, szétválasztva –, hogy nem fogom fel mondandóját. Enyhe mosoly jelenik meg arcán, de valahogy nem biztat. Angol válasza – miszerint lesz még elég időm megérteni – és közeledő arca csak tovább borzolja idegeimet. Éppen saját magam mentőexpedícióját kezdeném megindítani, mikor ismerősen elmaszkírozott alak toppan be. Kihasználva „vendéglátóm” pár másodperces figyelmetlenségét, valószínűleg világrekordot döntve hagyom el a terepet, egy jóéjszakát felkiáltással. Vagy inkább felsóhajtással?

Pár pillanatot engedélyezek magamnak, hogy nagy levegővételekkel enyhítsek a vörösbor lassító hatásán. A határidő leteltével azonban be kell látnom: felesleges volt. Talán az egész napos tevegelés, a meleg, vagy esetleg a kevés ételbevitel teszi, de egyre erőteljesebben fejti ki hatását rám az a kupányi nedű.

Adrihoz sietek, s az általa leinformált sátrunkba vetődöm, valami bárgyú vigyorral. Utóbbit nem tudom megbecsülni, hogy mikor kúszott szemtelenül arcomra, de ha már ott van, hagyom neki. Végül is ki tudja, meddig maradhat. Kényelmesen elterülök a homokot takaró szőnyegen, majd egy kispárnát fejem alá gyömöszölve kezdem halkan fütyülni a fejemben hirtelen felbukkanó dallamot. Az éneklésbe való átváltást csupán a betoppanó hős lovag akadályozza meg. Megeresztek felé egy talán csábítónak szánt, de idétlenre sikeredett mosolyt, s újra felvéve a dallamot fütyülök tovább… a világra.

- Omár nem értette, hogy mit motyogtál a kirohanáskor, így azt mondtam neki, nem érzed jól magad. De ha ennyire feloldódtál a társaságában, visszakísérhetlek. – Gúnyos mosolyára csak egy gyors nyelvnyújtással reagálok, miközben igyekszem nem kiesni a ritmusból. A sátor oly izgalmas tetejét egyszer csak egy ismerős arc cseréli le. Elhallgat a dallam is belsőmben, vele együtt a fütyülésem is. Az érdeklődve vizslató szemeket figyelem, így egyre erősebbé válik a dallam helyét átvevő, mellkas tájéki dobogás. – Jól vagy? – Csendesebb lett. Talán ő is hallja a dobogásom? Esetleg az övére figyel?

- Nem hinném. – Inkább gondolom a szavakat, mint kimondom, mégis meghallja.

- Visszajövök később.

Őszinte bánatomra felegyenesedik és lelép. Úgy látszik, ő mégsem vette az adást… Lassan a dobogás is alábbhagy – igaz, nem sokkal. Csupán annyira halkra vált, hogy nyugodtan csukódjon le fáradt szempillám. Egy pillanat műve, s máris egy másik világba álmodom magam, ahol a felettem álló alak már mellettem fekszik…

Halk susogásra leszek figyelmes, majd valahogy sikerül befókuszálnom a karcsú szőkeség távozó alakját. Csak nem jobb társaságot talált? Vagy netán horkolok? Gondolatfoszlányaimat elmossa a következő inger, vagyis a bemaszkírozott kísérő betoppanása. És milyen figyelmes tőle, hogy az alattomos fejfájást is magával hozza! Egy halk morgással tudtára is adom, hogy milyen öröm tölt el érkeztükre. Háton fekvő, „halott csótány” pózomból oldalamra gördülve húzom össze magam, miközben homályos képek és egy dallam tájékoztat pár perccel - vagy órával – ezelőtti állapotomról. Fájó fejembe igyekszem egy örök életre beleverni, hogy a sivatagi túrákon nem iszok többé alkoholt!

- Kérsz egy kis vizet?

Helyeslő nyögésemet megértve kezd motoszkálni, majd másik oldalamra telepedve nyújtja át a kulacsát. Mély sóhajjal, valamint hernyószerű mozgással fordulok felé, hogy a frissítőhöz jussak. Mohón kortyolgatok és megkönnyebbülve tapasztalom, hogy egy fokkal elviselhetőbb így a környezet. A rám terített pokrócot szorosabbra húzom magamon, a kulacsot pedig valami halk hálálkodással együtt visszajuttatom a tulajdonosnak. Jóleső borzongással tölt el a derekamat ölelő kar melegsége, ahogy a hajamon érzékelt egyenletes, mély lélegzetvételek is.

- Mennyit ittál? És mi történt egyáltalán odabent? Ha jól láttam, elég közeli viszonyba kerültetek. – Ismét gúnyolódni kezd… pedig egy pillanatra maga volt a tökély!

- Csak egy kupa bort, de valamiért most nagyon megéreztem. Bár lehet, hogy a sivatagi levegő is részegít. És abba a közeli iszonyba csak kerültem volna, ha nem toppansz be. – A nemrég használt hernyó technikával egy kicsit közelebb húzódom a meleget sugárzó testhez… majd még egy kicsit közelebb. Nagy osonásom közben már csak azt veszem észre, hogy egy takarón osztozva simulok testéhez. Legfeljebb ráfogom a borra!

- Nagyon fázol? – Már megint valamiféle aggódást tükröz hangneme. Vagy még tényleg hat a bor és én képzelődöm.

- Most már jobb.

A nem engem ölelő kezét nyakam alá helyezi, s én mellkasára szuszogok. Jóérzés, sőt, elégedettség tölt el. Mintha ez így lenne természetes. Aztán hirtelen jött, mérlegelést hiányoló gondolatomat megvalósítva hanyatt döntöm, s fél mellkasát beborítva bújok hozzá. Jobb kezemet szívére fektetem, s a sajátom helyett igyekszem az ütemét figyelni. Mintha egy kicsit gyors lenne. Aztán megérzem, ahogy bal keze végigsimít hajamon… hirtelen az én ketyegőm kezd száguldozni.

- Csak zavarta az államat – suttogja olyan rekedtesen mély hangon, amitől ajkaim elnyílnak, hogy egy nagyobb lélegzettel juttassam oxigénhez talán még meglévő agysejtjeimet.

- Semmi… gond. – Halk rebegésemet ismét meghallja, majd eddig hajamban araszoló ujjai derekamon állapodnak meg.

- Jó éjt.

Szinte beleremegek a mély hangba, s kicsit felfelé emelve fejem ismétlem suttogva nyakába szavait. Utolsó nagy levegőt véve lassan merülök a jótékony feketeség felé.

Sötét szobában állok, az ablak előtti függöny mögül csak egy halvány csíkban kúszik be némi fény. Épp csak annyira, hogy lássam a széles, hívogató ágyat. Halk zene csendül fel, s valaki hátulról öleli át derekamat. A lassú ütemre egyszerre mozdulunk meg, míg kezeimet az engem ölelő karjára fektetem, fejemet pedig mellkasának döntöm. Szabad kezével a vállamról simítja el hajamat, majd óvatos csókot lehel ujjai útvonalát követve. Beleborzongok a nyakamat érő forró leheletbe, s ahogy egyre szorosabban húz magához. A fülembe súg valamit érthetetlenül, amit per pillanat talán nem is bánok. Majd később elmondja. Ő nem elégszik meg azonban ezzel, így folyamatosan ismételgeti, és mintha lassan nevemet is kihallanám.

- Ébresztő, Iza! – Villámcsapásként ér a felismerés: csak álmodtam. Tulajdonképpen nem egy szállodai szobában fekszem, hanem egy sivatagi sátorban. Nem szól zene és a titokzatos idegen sem azért ölelget, mert szerinte is kár lenne kipróbálatlanul hagyni azt a kafa kis ágyat.

- Ébren… vagyok. – Szavaim közé egy óriási ásítást is engedélyezek. Pislogva veszem tudomásul, hogy az éjszaka folyamán forgolódtunk, így most én ismét csak oldalamra gömbölyödve eszmélgetek, kezével derekamon. Ez legalább részben magyarázza az álmom.

- Azt látom. – Már megint kötekedni akar az ipse. Nem hiszem el! – De ha már itt tartunk, remélem megjegyezted az álmodat, mert igazán érdekelne. – Lassan lehunyom szemeimet, és még véletlenül sem nézek hátra rá. Arcom már valószínűleg így is elég piros, nem hiányzik még a vigyorgása is. – Szóval?

- Miért is szeretnéd tudni? Félsz, hogy kimaradtál belőle? – Enyhe büszkeséggel, és annál nagyobb mosollyal fordulok hátra. Na mi van, öcskös? Azt hitted, nem veszem fel a kesztyűt? Közelebb hajol – még mindig engem ölelve – és nem hajlandó letörölni azt a bizonyos vigyort.

- Miért? Félnem kéne? – Perpillanat ideje lenne, mert ha így folytatod, én neked esem. Vagy a könyökömmel, vagy…

- Ha nem vetted volna észre, komoly udvarlóm van valamelyik sátorban.

- Ó, nem is tudtam, hogy a kisfiú valahanyadik neje szeretnél lenni. – Mintha egy kicsit még több rosszindulat csöpögne hangjából. Nem csupán a megszokott…

- Ne féltékenykedj, nem ismerkedem kecskepásztorokkal! – Mielőtt még újabb bosszantó dolgot eszel ki, elterelem a témát az idő után érdeklődve.

- Még van vagy egy fél óránk, majd Adri lopakodik vissza először. Elkapásom esetén mégis könnyebben magyaráznom ki magam, ha ketten vagytok idebent. Az őr úgyis a tevékre összpontosít.

- Álljunk meg egy pillanatra. Komolyan aludhattam volna még egy fél órát? – Tudod, mi minden férhetett volna még bele? Vádló tekintetem nem nagyon hatja meg.

- Csak nem megzavartam a kis „kecskepásztorórádat”? – Kezével formázza az idézőjeleket, én pedig éppen sorba próbálom állítani ujjait. Melyiket is törjem el először? – Amúgy ideje lenne megbeszélnünk a szökési tervet. A tegnapi nagy kirohanásod után érdeklődtem egy kicsit, hogy mégis mihez fogunk kezdeni ma.

Teljesen szembe fordulok vele és fülemet hegyezve kezdek komolyan a fickóra figyelni. Igaz, hogy eddig is ezt tettem, de az egy kicsit más témakör miatt merült fel… és másféle komolyságban. Szavaira felragyog arcom: végre elérjük a civilizációt. Míg ők ketten üzletelnek, mi valami hotelban fogunk pihenni.

Eddig szép és jó, de a java még csak most jön. A szabadulás teljesen fakultatív program, ránk bíz mindent bebarnított barátunk. Ő hozza a hörcsögöt és találkozunk a volt szállásán. Kérdő pillantásomra elmagyarázza részletesen, hogy hol találom meg. A szoba még mindig a nevén van. Remélem, egy kis kenőpénzért felengednek majd… mondjuk ha szemérmesen mosolygok, és azt mondom, hogy meg akarom lepni őt. Vonakodva egyezem ugyan bele az egészbe, de nem igen van más választásom.

- Ja és még valami. Te csak a barátnőddel törődj. – Már éppen válaszolnék, hogy ez alap, de valami szöget üt a fejemben. Mit kezdünk a másik szöszkével? Nem bízik benne ő sem?

- De mi lesz Abdul barátunkkal? Jó-jó, nem kicsit fura az ipse, de akkor se szívesen hagynám itt a behemótokkal.

- Beduinok inkább, és nem behemótok. De nem értek egyet. A fickó tud magára vigyázni, bízz bennem.

Nincs túl sok időm kérdezősködni, mert a bejáratnál megjelenik valódi sátortársam. Készülődni kezdünk, míg az ál-arabom újrafestve kioson. Megosztom Adrival a tervet, miközben sűrű imákat rebegek, hogy minden rendben menjen.