Matuzsálemen ringatózva kenem magamra a naptejre hajazó vackot, amit a sejktől kaptunk Adrival. Bár már így is erősen pirulok a nap minden percében – az eddigi nem szándékos napozgatásnak köszönhetően –, de talán a főtt rák stádiumot elkerülhetem. A mellettem haladó alvótársammal néha váltunk egy rövid pillantást, de nem beszélünk. Még akkor sem, ha elég messze kerülünk a többiektől. Aggódom egy kicsit… na jó, nagyon. Először is: meg kell lógnom valószínűleg három fegyveres őr mellől. Másodszor: magammal kell vinnem Adrit. Harmadszor: meg kell találnom a szállodáját. És végül: Neki egy hörcsöggel kell kijátszania valószínűleg irdatlanul sok fegyveres, fejkendős ipsét! Hát mikor aggódjon az ember lánya, ha nem ilyenkor?

Kora délután lehet, bár a forróság egy ideje elvette minden időérzékemet. Eszembe jut a sok Rejtő könyv, és igazat adok az öregnek: most tényleg negyven fok lehet árnyékban… kár, hogy nincs belőle sehol!

Imáim és kétségbeesésem napok óta először meghallgatásra találnak. Végre civilizált területre érünk, s ezzel párhuzamosan civilizált szállítóeszközt is bérlünk. Beszélgetve búcsúzok Matuzsálemtől, mire ő szinte óvatosan és barátságosan rágcsálja kezemet. Le sem tagadhatnánk, hogy hasonló a barátkozási módszerünk: mindig azt kóstolgatjuk, aki tetszik. Hirtelen ötlettől vezérelve Abdullal panaszt emeltetek táskám eltűnését illetően. A kis sejk egy gúnyos oldalmosollyal méreget, majd egyik fegyveres testőre felé biccent, minek köszönhetően rég nem látott szütyőm lebeg elém. Az érdeklődő pillantásokat mellőzve előkapom gépem, és a lehető leggyorsabban spurizok vissza a tevémhez. Egy röpke ellenőrzést követően nyugtázom, hogy ezt nem bántották. A sivatag hajója merőn szemez a kezemben tartott eszközre, majd hosszas berzenkedést követően megadóan hajol felé, hogy egy falatot legyűrjön belőle. Hiszen nem akar megsérteni.

Az utolsó pillanatban húzom el áldozatát, miközben az utóbbi percek, órák, vagy talán napok feszültsége hangos kacagásban tör ki belőlem. Pár képet készítek harapdálómról, s szinte levakarhatatlan a vigyorom. Dolgom végeztével a nyakamba akasztott masinát a hátamra eresztem – ezzel is védve a kis csócsálótól –, majd végigsimítok eddigi szállítóm homlokán. Pár másodpercre ott is hagyom kezem, mintha ezzel nyugtatnám mindkettőnket az elválás előtt. És talán működik is.

Erőt veszek magamon, ahogy Matuzsálem is. Úgy néz ki, tényleg végzetesen hasonlítunk egymásra: egyszerre szakítjuk meg a kapcsolatot, majd két ellentétes irányba indulunk. A mosolyom már kevésbé boldog, de még mindig elég erősen rögzül arcomra. A gépemet előre véve ügyetlenkedek egy sort – így egészen úgy tűnhet, mintha a kikapcsolásán fáradoznék. A sorozatfelvétel gyorsaságának köszönhetően azonban még van időm lekapni díszkíséretemet a tényleges pihentetés előtt. Ideje koncentrálnom egy másik állatra is.

Kairo utcáin fura módon eltűnnek a fegyverek, és szinte beolvadunk a késődélutáni forgatagba… turisták és helyi lakosok között félúton. A sejk, egy hű testőre, valamint alvótársam kíséretében eltűnik, de ami még furcsább, Abdult sem látom már sehol. Adri valami bizsuknál akad el míg körbepillantok és letisztázom magamban, hogy sehogy sem tetszik észrevételem: három a kettő ellen, ha szőke útitársnőmet a saját oldalamon számítom fel. Márpedig ez nagyon is rendíthetetlen optimizmust igényel!

- Nézd, milyen szép! Ugye még kijön az utazási keretünkből? – Felém fordulva megereszt egy könyörgő, pénzeszsákokat puhító pillantást.

Szóval a valószínűleg kimeríthetetlen bankkártyás pénzünkből vásárolni akar. A maffiás – vagy még rosszabb foglalkozású – ürge pénzét akarja szórni a bazáron. Mondjuk… lehet, hogy megártott a nap, de ez nem is tűnik rossz ötletnek. Mint már sokadszor ezen a kis kiruccanáson, eldöntöm, hogy sodródok az árral. Legyen! Belekotrok újra megszerzett táskámba, és mobilomon kívül mindent a helyén találok – még a kis ártalmatlan levélbontót is. Azt hiszem, utóbbit még az arabok is kiröhögték. Pénztárcámat kinyitva örömmel tudósítom társnőmnek, hogy költhetünk. Épp ideje megvenni anya ajándékát!

Beállok mellé, és a nagy nézelődés közepette egy-két bazárral odébb sodródom. Csalódottan figyelem, ahogy két testőr közelebb kóricál hozzám, míg Adrinak csak egy jut. Nehezebb lesz a lelépés, mint gondoltam.

Arab kínálásra figyelek fel, majd szépen szemügyre veszem az orrom alá tolt karkötőket. Nem is rosszak. Az eladó minimális fogmennyiséggel, ám annál több lelkesedéssel magyaráz. Valami tört angolt használ, és csodák csodájára lassan meg is értjük egymást. Bezsebelem a „maffiás” pénzen vett karkötőt, miközben erősen imádkozok, hogy hazaérjek vele időben. A családi banzájok nálunk kötelezőek – csupa nagy, piros, villogó betűvel.

Visszasodródom szőke útitársnőmhöz és kifizetem az ő általa kiválasztott holmikat. Aztán valahogy egy vízipipás, lámpás bódéhoz visz lábam. A különböző színekben pompázó, fejem felett lógó fényáradat mosolygásra késztet. Teljesen elveszek a kidolgozott kis remekművek között, s már csak arra eszmélek, hogy Adri húz magával a szomszédos üzlethez.

- Nézd, micsoda szőnyegek! Pont, mint Abdulnál! – Rosszallóan húzom össze szemöldökömet, mert ezeket a műalkotásokat még ironikus felhanggal sem tudnám egy napon emlegetni az elefántos förmedvényekkel. – Tudtad, hogy a családja már nemzedékek óta foglalkozik szőnyegkereskedéssel?

- Mintha említett volna már valami hasonlót. – Társnőm rajongó pillantását elkapva egy pillanatra meghökkenek. Csak nem? – Mit tudsz még róla?

- Ó, tudod beszélgettünk egy kicsit erről-arról – hebegve pirul el, és egészen úgy néz ki, mint egy szerelmes kamasz. – Az édesanyja miatt költöztek Pestre, nagyon beteg volt. – Elszomorodik, mintha csak a saját családjáról volna szó. Ajaj. Túl sokat akar ettől a pasastól. És ezért tuti kinyír Laci!

Csevegésünket az állítólagos testőrségünk rekeszti be, és elindulunk szállásunk felé. Erős meghökkenésemre nem egy szállodába, hanem egy magánházba térünk be. Bár… mit várok egy sejktől?

A tömör falba épített, óriási kapun bejutva hatalmas tér tárul elénk. A homokos placcon pár teve napozik csupán. Körben oszlopos teraszszerűség nyújt árnyékot a hófehér falú házból kilépőknek. A velünk szemben elhelyezkedő ajtó felé haladunk, pedig oldalt is van pár. És gyönyörű, fával berácsozott ablakokat is látok, amiket talán nem olyan nehéz kirúgni.

Nagy nézelődésem miatt már csak akkor veszem észre fogadóbizottságunkat, mikor majdnem nekik ütközöm. Egy kínos mosolyt erőltetek magamra, míg felmérem az új ellenségeket. Két nő, és egy pocakos arab… Előbbiek szigorúan csak lábfejüket bámulják. Azt hiszem, még mindig a mögöttünk toporgó fegyveresek zavarnak jobban. Egy számomra érthetetlen párbeszéd után beljebb megyünk, hogy megállapíthassam: nem spóroltak a berendezők.

Káprázatos szőnyegek, aprólékosan kifaragott fa bútorok, csodás lámpások… azt hiszem, az itteniek így képzelhetik a mennyországot. És meg is értem őket. Újabb szóváltást követően a két elfátyolozott nő elvezet bennünket balra, míg a férfiakat magunk mögött hagyjuk. Alig záródik be utánunk az ajtó, az egyik kísérőnk angolul kezd érdeklődni utánunk. Valószínűleg ő a fiatalabbik, mert a másik mérgesen és érthetetlenül leszidja. Legalábbis erre következtetek a hangsúlyból. Mosolyogva válaszolgatok a kérdésekre – már amennyire tudásom engedi –, és még biztatom is mindkettőjüket. Bár csak szemüket látom, úgy sejtem, mindketten mosolyognak. A fürdőbe sétálnak velünk, majd magunkra hagynak, míg új ruhákat kerítenek számunkra.

Szégyenlősködni egyikünknek sincs ereje, így egyszerre mászunk a medence méretű kádba. Vagy ez tényleg medence? A hűvös víznek köszönhetően elfelejtem kérdéseimet, bizsergés fut végig testemen – micsoda megkönnyebbülés végre rendesen lemosni a sok homokot és izzadtságot!

- Szerintem maradjunk itt, míg haza nem mehetünk! – nyögi távolabbról Adri. Tehát nem csak én élvezem ennyire…

- Egyetértek – válaszolom vigyorogva, majd csukott szemmel bukok a víz alá.

Mire a felszínre emelkedem, beszélgető partnereink már az ajtóban állnak. Lepakolják a törülközőket és ruhákat, majd leveszik végre fejkendőjüket. Sötét hajuk és szemük, gyönyörű arcuk van. Talán nővérek… A mosolyuk miatt rögtön szívembe zárom őket. Nem ismernek minket, mégis ilyen kedvesek…

Megkérdezik, hogy szükségünk van-e valamire, s hajmosási szándékomat meghallva rögtön segédkeznek. Fülig pirulva hagyom, hogy bekenjék tincseimet, miután ellenkezésem hatástalannak bizonyul. Adri bezzeg az egészet természetesen kezeli, és a zavar legapróbb szikrája sem látszik rajta.

Nehéz szívvel emelkedem ki a hűs vízből, majd felületesen megszárítkozom. Hálásan húzom fel az új fehérneműt, s kiélvezem egy pillanatra, hogy ilyen lenge öltözetben lehetek. Nagy sóhajjal nyúlok a ruhák felé, de megakadok a mozdulat közben. Csupán most veszem észre, hogy mégis mit szántak nekem. Nincs szívem a gyönyörű darabba bújni, mert pár órán belül szökni fogok. Épp kifejteném, hogy ezt nem vehetem fel, de idősebb segítőnk – Nefer – mellém lép, és kérdezés nélkül rám segíti a könnyű anyagból készült, sárga ruhát. Vállaimnál két aranycsík fut le, s közöttük kacskaringós minta díszíti öltözékem. Ujjai alig takarnak valamit könyököm alatt, de olyan bővek, hogy hátsó részük térdemet verdesi. Egy fésűt előkerítve mögém lép újdonsült öltöztetőm, s szótlanul kezdi hajamat kibontani. Kérdések özönlenek elmémbe, de nem tudom, melyikkel kezdjem. Miért ilyen kedvesek? Miért öltöztetnek így? Végül csak sikerül kinyögnöm a leglényegesebbet – mit gondolnak, kik vagyunk.

Megdermedek a választól, szívem talán ki is hagy egy-két ütemet. Nem tudom, mi sokkol jobban a hallottakból… Az, hogy Omár leendő feleségének titulált, vagy az, hogy az első jelzőt biggyesztette elé?

Az emeleten egy szobába terelnek a többiek, s nagy nehezen sikerül egy köszönömöt kinyögnöm. Magamra maradok, miután biztosítanak, hogy a szomszéd szobában megtalálom őket, ha jobban leszek. Lehuppanok a sarokban lévő ágyra, a falnak támasztom hátamat, majd átölelem felhúzott térdeimet és meredek a semmibe. Nem látom a környezetet, nem érzem magam alatt a valószínűleg mesésen puha anyagot, és még a szomszédos csacsogás is mintha mérföldekről jönne.

Azt hiszem, egy kicsit kiakadtam… ez már túl sok. Nekem nem itt a helyem. És… ááá! Ordítani tudnék a bennem lévő feszültségtől és pániktól. Egy egész egyszerű nap… hogyan kerültem mégis ide? Ebbe?

Már csak azt veszem észre, hogy körmöm megsebzi tenyeremet, mert olyan erősen szorítom ökölbe kezemet. Egy nagy sóhajjal próbálom kiereszteni a gőzt, de valami nem stimmel. Kiráz a hideg és a szoba egy pillanatra megmozdul körülöttem. Lassan nem érzek erőt magamban, de legalább egy kicsit lenyugszom. Fejemet hátradöntöm, a falnak támasztom. Becsukott szemmel próbálok erőt meríteni, de azt hiszem, elfogytak a tartalékok. Kimerültem. Elterülök az óriási ágyon, karjaimat kitárom… a plafon bámulása megnyugtat. A fehér falon hirtelen, egy egészen apró pillanatra gúnyos mosoly jelenik meg. Már hallom is hozzá a cinikus, mély hangot: „ Na mi van, oviskám? Feladod?”.

Megrezdülnek ajkaim, talán felfelé. Nem hagyhatom, hogy sértegessen… ahogy azt sem, hogy igaza legyen. Ezt mérlegelve beszélgetésbe kezdek a mennyezettel:

- Zsarukám, mutathatja az utat. Jaj, nem is. Előbb adjon uzsit, aztán délutáni pihenő. Utána mehetünk. Haza.

- „Hozzád, vagy hozzám?” – válaszolja képzelgésem, mitől nagyot dobban a szívem. Már felelnék, mikor eszembe jut valami… valami nyugtalanító. Én most a plafonnal beszélgetek. És mintha megint mozogna a szoba…

Feltápászkodom, remegő léptekkel indulok az ajtó felé… jobban mondva az ajtók felé. Úgy gondolom, a középső lesz a megfelelő. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a látásom kezd beszűkülni, a szoba pedig ezzel párhuzamosan növeli forgási sebességét. Utolsó lendületemmel dőlök a megfelelő kijáratnak, s zuhanok ki feltárulását kísérően. A látóteremet szűkítő feketeség elnyeli az utolsó fényt, majd viszi tudatomat is, mielőtt még a padlón koppannék. Kész főnyeremény!

A csöndet halk, csöpögő hang töri meg, majd valami nedves kerül a homlokomra. Hé, ez hideg! Morgolódva burkolózom még inkább a meleg takarómba, miközben próbálok oldalra fordulni. Igyekezetem hiába való, mert valami mindig megakadályoz. Vagy inkább valaki? Próbálom tudtára hozni, hogy kényelmesebb lenne nélküle, de szavak helyett csak valami nyöszörgést sikerül összehoznom. Azt hiszem, teszek még egy próbát…

- Engedj… - nyöszörgésembe én bele tudom képzelni mondanivalómat, de kétlem, hogy a környezetem boldogul vele.

- Iza, ne mocorogj! – szólít fel az ismerős hang. De ki is ez? – A lányok szerint napszúrásod van, vagy valami hasonló. A lázad már kezd lemenni, de azért még rád fér a hidegborogatás. Jaj, Lacit fel kellene hívnom, de a telóm elromlott. Ő biztos tudna valami szert erre is. Talán egy kis foghagyma segítene. – Adri… nehezen esett le, de a főnök alternatív gyógymódjait csak ő ismeri nálam is jobban. – A te telcsid működik rendesen? – Valaki, mentsen meg! Vagy egyszerűen csak vigye ki, míg vegetálok.

Lassacskán nyitom ki szemem, attól tartva, hogy a fény miatt újra bekábulok. Röpke szédülés multával azonban hálát adok a félhomálynak… hogy mi? Ó, a francba! A francba, a francba, a francba!

A hirtelen felülés után nem győzöm fejemet támasztani, hiába fogom be fülemet is, az ütőhangszeres szomszéd még most is kísért. Ez talán egy kicsit korán volt. De akkor is: nekem ma szöknöm kell!

Mihelyst csillapodik a hangverseny fejemben, lehalkítom a valós zajokat is – vagyis az ellenkező lányokat. Pár perces nyugtatás után magamra hagynak Adrival, de valamilyen belső ráérzéssel újra megjelennek, mikor a feltápászkodós talajgyakorlatomba kezdek.

Kétfelől támogatnak vissza ülő helyzetembe, majd Nefer sóhajtva simítja ki szemem elé omló hajamat. Szomorkás mosollyal tekint végig rajtam… szavak nélkül tudatja velem véleményét. Én látom, hogy marasztalna, ő pedig azt, hogy semmiképpen nem maradok. Pár szót váltanak maguk közt fiatalabb kiadásával, majd elsiet, hogy pár percen belül két könnyű, vajszínű nadrággal, valamint fekete köpönyegekkel és cipőkkel térjen vissza. Széles vigyor ül ki arcomra, hiszen ez azt jelenti, beleegyezett. Ha ők nem köpnek be minket, sokkal egyszerűbb lesz lelépni. Már csak nekem kell összekapnom magamat.

Miután kész vidámparki élménynek számít magamra küszködni a nadrágot és a köpenyt, enyhe félsszel nézek szembe a rám váró szökéssel. Briliáns tervem szerint a régi, „lepedővel leereszkedünk az ablakon” trükköt használjuk a kitöréshez. Csak ki kell rúgnom a rácsot…

Egy gyenge mosollyal próbálom leolvasztani a felesleges védelmi rendszert, de furcsa módon nem jön össze. Úgy látszik, erre a telekinetikus vacakra még rá kell gyúrnom.

- Adri, figyelj jól! Az ablakon fogunk leereszkedni, lepedőn. Miután kirúgtam azt a vacak fát, te előre mész, minél kevesebb zajt csapva. Várj, újrafogalmazom: minden hang nélkül. Olyan gyorsan, ahogy csak tudsz. – Összegyűjtve minden erőmet, ellököm magamat az ágytól. A párkányra támaszkodva intem magamhoz társnőmet. – Addig a sarokig futsz, nem nézel hátra és nem állsz meg, bármi történjen is.

Komoly tekintetemmel nem ellenkezik, úgyhogy egy nagy sóhaj után felmérem leendő ellenségemet. Nem enged helyzetéből, bárhogy feszítem, úgyhogy két lépést hátrálok. Mielőtt azonban még a titkos családi rúgást alkalmaznám rajta, az ágyról lehúzott lepedőt rácsomózom az egyik keresztezésnél. Így megfoghatom, mielőtt csattanna odalent. Na akkor lássuk a medvét…

Szédelegve hagyom, hogy a kis szöszke előre menjen, miközben igyekszek fókuszálni célomra. Menni fog ez… vagy így, vagy úgy, de lejutok! Mantrázom magamban a régi repülős mondást, miszerint senki sem maradt még fent, de a nyugtalanságom csak nem távozik. Jó lenne minél kevesebb gravitációs segítséggel földet érni, de koldus ne válogasson! Nefer felé fordulok, míg gyűjtök egy kis erőt, s hangosan is megkérdezem azt, ami egy ideje foglalkoztat… és persze, hogy visszautasít – nem jönnek velünk. Hirtelen indíttatásból enyhén meghajtom magamat előttük, miközben egy köszönömöt rebegek. Adri után ereszkedem, s valami kacsázó sprinttel próbálok a sarokig jutni. Utána már könnyebb lesz… csak még egy kicsit…