A falak mentén minden apró helyet könyvek foglaltak el. Pont úgy nézett ki a szoba, mintha maguk a könyvek alkotnák ennek az emeletnek az építőelemeit. Még az ablakok is teljesen körbe voltak rakva - minden méretű és típusú - kötetekkel. Nyilván ez volt a könyvtárszoba.
Erősen, ragyogva sütütt be a nap fénye, mely megvilágította a szobát. Nekro leült a neki felajánlott nagy, kényelmes, párnás székre.
  Kissé kényelmetlenül érezte magát, mivel minden tiszta és rendben tartott volt, ő viszont a hosszú út porától mocskos, fáradt és izzadt. Noronae ezekről tudomást sem vett, vagy nem vette észre. Odaballagott az egyik polchoz, majd visszatette a tekintélyes vastagságú nyomtatványt a helyére, s visszaült kényelmes foteljébe.
 - Notha Nightnest elmondta, hogy szeretnél még több tudásra szert tenni. Ennek semmi akadálya. Nem csupán azért, mert családunk tartozik neked, hanem azért is, mert minél több mágiahasználóra lenne szükségünk.
 - Megértem, és ha a rendelkezésetekre állhatok, szóljatok és már ott is vagyok... Azonban egy komolyabb ügyben szeretném előbb a segítségedet kérni... - Noronae itt egy kérdő pillantást vetett rá, így ő nyugodtan folytatta:
- Hallottál már olyanról, hogy egy varázsló elveszítse minden
mágikus képességét?
  - Természetesen - mosolyodott el. - Ha veled ez történt, nem kell megijedned. Minden boszorka-, vagy varázslónövendékkel előfordul, ha megerőlteti magát.
 - Nem tudnád megmondani, úrnőm, hogy ez mikorra múlik el? Mikor térhet vissza az erőm?
 - Beállítottságodnak megfelelő helyen kell meditálnod, pihenned, relaxálnod.
 - Hogyan? - értetlenkedett Nekro.
 - Minden mágiahsználónak megvan a saját erőssége. Tűz, víz, föld, levegő, fény, sötétség... illetve ezek alfajai. Nem tudtál ezekről?
 - Nem... - felelte szégyenkezve. - Korábbi mesterem megtanított pár alapot. A többit, hogy miként, s hogyan fejlesztem tovább, teljesen rám hagyta.
 - Hmm... Értem... Bárhogy is, de az alapokkal kell kezdenünk. Meg kell tudnod, miben rejlik erőd forrása. A mágiahasználók elsősorban a magukban elraktározott energiákat használják fel, illetve a környezetükből fakadó erőket. Amíg nem tudjuk, hogy miként tölthetnéd fel a spirituális energiaraktáraidat, nem tudok mit tanítani. Nem tudom, hogy milyen szinten állsz, hogy mit tudsz... Hallottam ugyan Nightnest beszámolóit, de a saját szememmel akarom látni a képességeid. Ugye, megértesz?
 - Természetesen - bólintott.
 - Írok neked egy engedélyt, hogy bármikor bemehetsz a városi könyvtárba, és ha kell, adok egy ajánlólevelet a Mágiahasználók Akadémiájára is.
 - Köszönöm, de az utóbbit kihagynám...
 - Miért?
 - Jobb szeretem egyedül végezni a dolgaimat...
 - Talán ott is tudnak segíteni... Azért megírom azt a papírt, hátha mégis benézel oda...
  Nekro, amint kilépett Miriel Noronea tornyából, Maeosttal találta szemben magát:
 - Üdvözöllek! A neked kirendelt lakás itt van a közelben....
 - Kirendelt lakás?
 - Igen, hogy ne kelljen a szabad ég alatt aludnod. Éjszaka mostanság nagyon hideg van. Megnéztem, szép és otthonos, bár kicsit elhanyagolt, de lényeg, hogy tető lesz a fejed fölött, s ha hideg van, befűthetsz, mert van elég tüzelő a raktárban.
  Maeost visszavezette Nekrot pont abba az utcába, amerről nem sokkal korábban jött. Az épület, melyben ellakhatott, egy sarokház volt, melynek ajtaja épp a Kertvárosra nyílt. Mint kiderült, nem ő lesz az egyetlen lakó. Egy kis szobát kapott - melyben egyetlen rozoga ágy, egy íróasztal és egy öreg szekrény volt -, ami oly "modernnek" volt mondható, hogy arra szavakat alig találni: hátlapja nem volt, s közvetlen szomszédaihoz bármikor átmehetett, ha úgy tartotta kedve. Szerencsére nem kellett emberekkel osztozkodnia semmin sem, ugyanis rajta kívül a házban Maeost családjának többi része lakozott. Maeost maga - Araiana hercegnő testőreként - a palotában kellett, hogy lakjon, de amikor csak tudta,
meglátogatta véreit, kik nem gyakran vannak odahaza... Életük egy részét sötétségben és rettegésben töltötték, így minél többet vannak a szabadban, s élvezik a napsütést, vagy a holdak valamelyikének fényét. Az erdei elfek amúgy is jobb szeretik a szabad, vad természetben való életet.
  Nekro soha nem is vágyott többre, mint saját ágyra, szobára, s nyugalomra. Egyre jobban tetszett neki Bravelake...
Az éjjel Selene is feltűnt, bár kevesebbet beszélt, és zárkózottabb volt mint általában. "Nehéz volt az út, nyilván elfáradt, s nem pihente még ki magát" - gondolta Nekro, így nem fárasztotta sokáig a lányt. Amilyen szépen csak tudta, megkérte, hagyja most egy kicsit pihenni... Ám mielőtt a vámpír távozott volna, eszébe jutott valami:
 - Tényleg! Hol fogsz vacsorázni? - már nyujtotta volna eléggé összeharapdált karját, de a lány elutasította:
 - A börtönökben van pár fogoly... meg van néhány "érdekes" ember is a városban, kik elég gyanúsnak tűnnek nekem... Más részről, kérlek, ne mondd meg senkinek, hogy itt vagyok.
 - Miért?
 - Így is túl sokan tudják - sóhajtott. - Elég, ha az Elfek Tanácsának tagjai tudnak rólam. Tudod, nem sok helyen szeretik a vámpírokat. Mellesleg számíts rá, hogy téged is látni akarnak majd.
 - Rendben. De miért akar látni majd a Tanács?
 - Híresek lettünk - mosolyodott el. - A galssville-i foglyok valóságos ódákat zengtek megmenekülésükről. Mi vagyunk a hőseik...
 - Hősök? Akiket az emberek bálványoznak tetteikért?
 - Olyasmi... Bár eddig nem sok hasznunk volt belőle.
 - Dehogynem. Szereztünk neked táplálékforrást! - nevette el magát Nekro.
 Ezen a lány is jól elnevette magát, majd búcsút intett, s eltűnt az éjszakában. Másnap reggel Nekro arra ébredt, hogy a egész testében, a csontjaiig vacog... Dermesztő hideg áramlott takaróján át is a testére, majd ahogy megfordult, kitekintve az ablakon látta, hogy szakad az égből a tiszta, fehér hó. Gyorsan felkapkodta farkasbőreit, s mire elindult
volna, eszébe jutott, hogy hirtelen azt se tudja, merre kéne mennie.
  Most nem számít... Üres hassal ugyan, de előbb fel kell melegednie. Kiment szobájából, le a lépcsőn, majd a földszinten köszönt Maeost egy rokonának, akin teljesen ledöbbent, hogy milyen lenge öltözékben van, még ilyen hidegben is.
 - Nem fázol? - kérdezte dideregve.
 - Nem - felelte. - Az Erdei Elfek jól bírják a hideget, most még egész kellemes az idő. Persze, ha még északabbra lennénk, az örök hó és tél birodalmában, nyilván nekem is kéne valami meleg ruha...
 Nekro fanyar mosollyal megcsóválta fejét, majd kilépett a házból, s elkezdett tempósan sétálni az utcán, hogy minél előbb kimelegedjen. Lassacskán kezdte jobban érezni magát, de még így is farkasordító hidegnek érezte azt a hőmérsékletet, melyet az elf kellemesnek vélt. Az utca végéig sétált, már majdnem a főtérre ért, mikor egy mély, erőteljes hang az ő nevét kiáltotta:
 - Nekro! Nekro! Gyere ide, cimbora!
 - Itt vagyok - fordult a hang irányába. - Benned kit tisztelhetek?
 - Nevem Athlis Bersi - mondta egy hatalmas, medveszerű, hosszú, szőke hajjal és szakállal rendelkező, kötényt és bőrökből varrt ruhákat viselő ember. - Északról származom. Ez a fogadóm, melyet pár éve működtetek itt. Az első menekültekkel együtt érkeztem a családommal. Notha mesélt rólad, gyere! Vendégem vagy egy jó meleg reggelire!
 Athlis nagyon barátságos volt, s hozott neki egy hatalmas adag rántottát, szép, nagy darab kenyeret és egy jó nagy kancsó sört is.
 - Notha nem említette, hogy vannak ember barátai is...
 - Én északi vagyok! - mondta büszkén Athlis. - A déli mocskok csak barbároknak neveznek minket. Azt hiszik, ők különbek minden élőlénynél ebben a világban, így nem is tekintenek bennünket embernek. Az elfek úgy hívnak minket, Nerehajelis, azaz Északi Hajósok. Népem főképp a part mentén, illetve több száz szigeten él. Ősi regéink szerint valaha az egész ismert világ tengerpartjait a mi vezéreink tartották uralmuk alatt. De az régen volt... inkább igyál még egy pofa sört és melegedj itt, míg a többi cimboránk fel nem tűnik!
 - Ha van időd, s kedved, nagyon szívesen meghallgatnék pár dolgot a népedről - mondta félig tele szájjal Nekro -, azt se tudtam, hogy élnek északon emberek... bocsánat! - tette hozzá gyorsan, miután Athlis arca elsötétült. - Úgy értem, nem hallottam soha a
Nerehajelisokról...
 - Rendben! - felelt a kocsmáros immár vidáman, majd letelepedett az asztalhoz, Nekroval szembe. - Nos, az ősi regék szerint három fő törzsünk volt valaha, egy mára már elveszett szigeten, ahol a három vezér egyfolytában harcolt egymással a sziget teljes uralmáért.
Szárazföldön, s vízen egyaránt gyilkolták, s rabolták egymást, mígnem az egyiküknek nem támadt egy jobb ötlete. Így szólott a tanácskozáson a másik két főnökhöz: "Testvérek vagyunk, miért egymást gyilkoljuk hát egyfolytában? Menjünk inkább a gazdagabb, környező szigetekre zsákmányért!" Így hát el is kezdek egy nagyobb hajóflottát építeni, közös erővel végigrabolták és fosztogatták a környező szigetek minden települését, majd egyre gazdagabbak és gazdagabbak lettek. Egy idő után a sanyargatott népek inkább hűséget
fogadtak a főnököknek, csak ne bántsák őket. Nagy uradalomra tettek szert, melyen kiépítették birodalmukat. Pár emberöltővel később házasságok és bérgyilkosságok árán ugyan, de a három törzs egyesült egy vezető alatt, aki felfedezte, aztán meghódította a Kontinens egy részét. Björn nagy vezér volt. Fiai, s unokái, illetőleg azok leszármazottai
idővel meghódították az összes szigetet, s partot, melyet ma ismerünk... Van még tovább is a történetünk, de elég unalmas lehet számodra a sok-sok háború minden részletének elmesélése...
 - Dehogy, kedves Athlis! Van időm...