|
A szomszéd kecskéje
Anvike 2010.12.02. 21:25
Komédia az állatok kínzása ellen.
A szomszéd kecskéje,
Avagy a kecske nem jár egyedül
Poétikai tábor, más néven: írótábor. A feladat mára - egy épkézláb történetet írni, amely rólunk és a barátainkról szól, gyermekkorunktól egészen a kamaszkorunkig.
Könnyű feladatnak tűnik, igaz? Megnyugtatlak, az ilyen „önleírós” feladatok esetében az sem megy ritkaságszámba, ha valaki vért izzad; de térjünk vissza az eredeti témához.
Jobbik esetben az ember fia letenné magát egy ülőalkalmatosságra, majd egy vázlatfüzetet maga elé varázsolva nekigyürkőzne az önéletrajza megírásának…
Ez azonban esetemben nem megy ilyen egyszerűen…
Egyrészt, a fent említett történetírási módszer csak az ember fiára érvényes, és mint az köztudott, nőből vagyok kitéve, illetve, így, magunk között szólva: egy száraz önéletrajzot még akkor sem olvasnék el, ha fizetnének érte. (Egy tetemes összegért, azért bármi megtörténhet…)
Mielőtt megkérdeznéd, kedves olvasó –jogosan -, hogy nosza, mit akarsz kihozni ebből a gondolatmenetből, inkább veszem a fáradtságot és leírom életem történetét egy kicsit másként…
Bizton állíthatom, hogy az életem egy meghatározó alakjává a szomszéd kecskéje vált: Béla.
Béla egy fekete kecske, zöld szemekkel és szakállas, vigyorgó pofával. Nem mellékesen megjegyezném, hogy Béla valójában egy nőstény kecske, csak a gazdája, Bözske néni - a férje után - Bélának nevezte el, mert elmondása szerint, így nyíltan szidhatja a férje „iszákos, rusnya pofáját” anélkül, hogy szabadkoznia kellene.
Visszatérve mekegő barátunkhoz, róla tudni kell, hogy ott volt a családtagjaim között, mikor az udvarunkon megtettem az első lépéseimet, amikor elhangzott tőlem az első értelmes szó, és természetesen az 1 éves születésnapi zsúromon is, ahol lelopta az asztalról a salátát.
Béla tiszteletbeli családtagként jelent meg a jeles napokon, ünnepeken, bár hozzáfűzöm, látogatását csupán annak köszönhettük, hogy mindig volt valamilyen zöldség a kertünkben, amit érdemesnek tartott arra, hogy a gyomrában végezze. Magyarán: érdekkapcsolat volt a miénk, némi sunyisággal meghintve.
Óvódás- és kisiskoláskori élményeim nagy részét is Bélával éltem át, reggelente - jobbik esetben - megrágcsálta a ruháimat és a cipőimet, és ellenőrizte, hogy két lábbal állok-e a realitás talaján, rosszabb napokon elkísérte a bátyámat és engem, olykor lemaradozva a szomszéd nénik dús virágágyásainál.
Ha mázlink volt és nem vett észre minket a sok rikoltozó öreglány, nem kellett délután virágot ültessünk és angyali ígéretet tennünk arra, hogy a Béla még aznap este pörköltként végzi; ellenkező esetekben már kora reggel a kiskapu előtt vártak, majd seprűvel, sodrófával és konyhakéssel (a Béla miatt) az iskoláig kergettek minket.
Magától értetődően az ágyásritkításért a bátyámat és engem is megbüntettek; bezzeg a Béla, az a kotnyeles dög mindig megúszta…
A virágkertészkedős ágyásritkításnak azért haszna is volt, nem tagadom. Egyrészt megtanultuk, hogyan kell palántázni és virágot gondozni, másrészt gyorsabban tudtunk futni testnevelés órán és végül, de nem utolsósorban - legalább 10 féle receptet felírtak nekünk, amelyben a Bélát szánták főételnek.
Általában, mikor garázdaságért bent csücsültünk, bélás kecskebábukkal woodo-ztunk vagy tanulást szimuláltunk, több-kevesebb sikerrel. A bent töltött órák eredményeként nagy okosan két dologra jöttünk rá:
- Semmi érdekes nincs abban, ha csak bábun keresztül kínozzuk Bélát; ahhoz hogy bűnhődjön, fel kell csapnunk terroristának. (A terroristás „játék” abban a pillanatban elfelejtődött, hogy felfedeztük, a Béla rettentő gyorsan tud menekülni.)
- A tanulmányi eredményeink sokkal jobbak lettek, hála Bélának. Talán érdekesen hangzik, de ez a mekegő bajkeverő elindított minket a siker és a fejlődés útján, leszámítva azt, hogy a mai napig nem sikerült benőnie a fejünk lágyának.
Az iskolás élményeimet, hogy tovább taglaljam, kötelességemnek érzem elmesélni, ezt - a mára anekdotává vált - történetet.
Sok gyerek, ha nem készíti el a leckéjét, hajlamos arra, hogy füllentsen. Legtöbbször, mikor azt a kifogást hallottam, hogy: „- Esküszöm, a kutya ette meg a leckémet”, padra hajtott fejjel nevettem a „páciensen”. Holott, nem kellett volna…
„Csodaszép tavaszi reggel köszöntött ránk. Béla, már kora hajnalban felkelt és mekegésével ébresztette házunk népét - a bátyám az ébresztésért cserébe, fejbe is dobta egy mamusszal.
Reggeli után gyanútlanul indultam az iskola felé, nem gondoltam volna, hogy reggeli közben Béla az én leckémet rágcsálja; szentül meg voltam róla győződve, hogy most a tesóm leckéje a „soros”. Az iskolában enyhe pírral orcácskámon bevallottam a tanárnőnek, hogy sajnos nincs kész a leckém; azt csak nem mondhattam, hogy megzabálta a Béla…
- Miért nincs kész a leckéd?
- Igazság szerint készen volt, de…
- De?
- Megette a Béla…
- Jó kifogás, kisasszony. Le merem fogadni, hogy salátának nézte a füzeted.
- Igen, így volt! Saláta gyanánt a füzetemet rágcsálta el!
Miután mindenki kinevette magát, a tanárnő adott még egy lehetőséget arra, hogy kitaláljak egy nyomós okot a leckehiányra - az igazság helyett.
- Tanárnő, jelentem, a Béla mindenevő!
- Mindenevő?! Magyarázatot követelek!
- Elvégre, ha a zöldségek és virágok mellett megeszi a füstölt parasztkolbászt… Akkor mindenevő, nem?!
Válaszomon a tanárnő kezdetlegesen megrökönyödött, majd nevetésben tört ki. Miután kiszórakozta magát, megkaptam a szerinte jól megérdemelt karót.
Talán mondanom sem kell, hogy a fél délutánom azzal telt, hogy Bélát kergettem, mert fel akartam nyársalni, a másik fele meg azzal, hogy kipihentem a Béla-kergetés fáradalmait, ugyanis a vége felé már ő kergetett engem a családom nagy örömére…
Alantas egy állat… Én mondtam!
Mivel már eleget szidtam Bélát, most ideje kicsit dicsérnem is…
Azt hiszem, nem mondok vele újdonságot, ha elárulom, én is voltam már szerelmes; eleinte reménytelenül, a vége felé már „Bélásan”.
Néhány nappal ezelőtt eltalált Ámor nyila -, ami valójában lehetne egy húsvágó bárd is - és az udvarunkban üldögélve „Szeret, nem szeret” játékot játszottam.
Bár arra nem derült fény, hogy a fiú, akit levadásztam magamnak, biztosan szeret-e, az már a napnál is világosabb számomra, hogy Béla:
- szereti a százszorszépet, mert amióta „kivette” a kezemből a virágot, és keresztbe lenyelte, azóta a kertünkben csak a kisvirágot legeli,
- az ideális lelki társ és igaz barát, mert ugyan csak nyáladzani, mekegni és lopni tud, nem engedi, hogy depresszióba essek.
Béla nem csak az első nagy szerelem gyötrődéseinél volt jelen, a későbbiekben is szerető gondoskodással viseltetett irántam.
Egy nap TV nézés közben eldöntöttem, hogy kaktuszt fogok gyűjteni, azzal a felkiáltással, hogy az egy szép növény, emellett igénytelen, és a Béla sem fanyalodik rá a tüskéi miatt.
Kis idő elteltével, mikor a „kaktuszkodás” következtében a kezem már egy sünihez, vagy helyesebben mondva egy tűpárnához hasonlított, rájöttem, hogy a kaktusz „túl veszélyes és túl tüskés” ahhoz, hogy én gyűjtögessem, és a Béla amúgy is átlagban napi kettőt tesz el láb alól…
A kaktuszgyűjtési láz után kezdődött el az „írói” pályafutásom, amely a mai napig tart.
Reggel, este, délután, éjszaka, mikor épp kedvem szottyant, a kerti hintaágyra kuporodva írogatni kezdtem. Szárnyaltam a szavakkal, élveztem a költők szabadságát és alkottam a szívem szerint.
Egy-egy vázlat vagy vers, amely nem sikerült (sok esetben a sikeresek is) gondos „kezekbe” vagy jobban mondva gyomorba került; Béla gondoskodott az eltüntetésükről és a jobb kedvre derítésemről.
A bátyám néha, mikor szemtanúja volt a „szósaláta” emésztési folyamatának, felkiáltott:
- A Bélának „szófosása” lesz!
Mint az, az előző beszámolómból kiderült, a Béla mellettünk volt bánatban, örömben, télen, nyáron, bajban és főként akkor, amikor ettünk.
Bátran állíthatom, hogy Béla nélkül az életünk unalmasabb, színtelenebb lett volna, talán másként is alakul.
Sokszor mondogatjuk a bátyámmal, hogy az ember legjobb barátja a kecske…
Az életrajzoknak nem minden esetben van tanulságuk vagy mondanivalójuk, de ahogy már az elején is feltűnhetett, ez nem a megszokott formában íródott önéletrajzok egyike…
Béla - a történetem főszereplője - „csak egy kecske” volt; az elmondás szerint lehetett volna egy ember is, vagy bármely más élőlény.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy az állatok is érző élőlények (ez biztosan érezhető volt Béla esetében) és nekik is joguk van az élethez. Ne feledd, egy állat is lehet hű és igaz barát, ehhez azonban az kell, hogy Te is az igaz barátja légy.
Tegyünk együtt az állatkínzások ellen! (Bélával)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
