A falhoz dőlve ereszkedek le szép lassan a földre, és engedélyezek magamnak kerek harminc másodpercet, hogy pihenjek. Azt hiszem, ez az egész szökdösés könnyebb lenne, ha nem látnék két Adrit. Már egy is elég idegtépő…

Sóhajtva küzdöm magam függőlegesbe, majd a szöszkével együtt fejemre kanyarítom a csuklyát. Hosszas igazgatás után sikerül táskámat a hátamra erősíteni. Igaz, hogy ennek köszönhetően már olyan púposnak tűnik az árnyékom is, mint a jó öreg Matuzsálem, de legalább nehezebb lesz felismerni.

Valószínűleg nem egészen egyenes vonalú, egyenletes mozgást végezhetek, mert társnőm belém karol… és mintha egészen át is venné az irányítást.

- Hova is megyünk? – Na, ez egy piszkosul jó kérdés.

- Emlékszel még arra a szállodára, ahol megszálltunk? – Ostobácska szemmeresztését egy erős nemnek veszem. – Tudod, ahonnan elvittek titeket.

- Ja! – Látom, megvan.

- Nos, ehhez közel van a célunk.

- És az hol is van pontosan? – Ne akadékoskodj már annyit!

- Egyelőre elég lenne azt tudnunk, hogy mi hol vagyunk.

Mivel a poros utcák nem hemzsegnek kedves, szimpatikus útbaigazítókkal, ám sokkal inkább bővelkednek ijesztő, késelős fickókkal – olyanokkal, akik ránézésre nyolcvan évet kapnának jobb helyen –, leteszek a segítségkérésről. És néhány bokába rúgás után ugyanezt sikerül elérnem Adrinál is. Végeredményképpen pedig mindketten valami fura, egészen sajátos lépést kifejlesztve haladgatunk, ki tudja merre… Csúcs!

Hatszáznegyvenkilenc kanyarral, és legalább ennyi, gyanúsan méregető bajszossal odébb, már éppen feladnám a harcot hírhedt tájékozódási képtelenségemmel szemben, mikor eszembe jut valami. Gonoszkás vigyorral húzom magam után Adrit, s ha tehetném, hangosan kacagnék a női megérzésnek titulált tévhit szemébe.

- Nem az mondtad az előbb, hogy erre biztosan nem kell jönnünk? – Mire fel ez az állandó kérdezősködés?

- De. Te pedig azt, hogy ha jobbra fordulunk mindig, akkor révbe érünk.

- A labirintusoknál mindig ezt mondják. Legalábbis a rajzfilmes kutya szerint ez bejön. – Még jó, hogy ilyen tájékozott útitársam van.

- Nézd, nem vitatkozom rajzolt figurákkal, de azt beláthatod, hogy ha mindig jobbra fordulnánk, csak egy háztömböt kerülgetnénk folyamatosan.

Míg ezen töpreng, folytatom galád tervemet, miszerint megérzéseimmel ellentétes irányba kanyarodom mindig.

Magamba vetett hitem erősen omladozni kezd, amikor fél óra múltán sem látom a kívánt szállodát. Végül is, ez sem volt nagyobb baromság, mint a jobbkanyaros ötlet? Önszidalmazásba merülésemet egy, a vállamnak csapódó alak akadályozza meg. Valami arab magyarázkodást – vagy esetleg szidalmazást – ereszt el, és már tovább is állna, ha nem rántanám vissza.

- Te mégis mi a jó eget csinálsz, kárpitoskám? – Ijedt arca egy pillanatra felderül, majd karomat rántva indul meg újra olyan hévvel, mintha Adri és az én súlyom tollpihe lenne számára. – Nénikéddel szórakozz! Hajlandó lennél kinyögni végre, ho…

A fülem mellett elsuhanó golyó miatt úgy érzem, később is ráérek kérdezősködni. Meg amúgy is: erre a kis lázra jól jön az izzasztás, úgyhogy fussunk!

Adri a rúgásaimnak, én pedig a szédülésnek köszönhetem, hogy sikeresen megtévesztjük a mögöttünk loholó lövészeket. Úgy sejtem, ilyen görbe mozgási pályával csoda lenne, ha eltalálnának… és nem a kisebb fajtából. Szerencsére azonban Abdul nem ad időt nekik bármiféle varázslatra, váratlan kanyar után gyors kopogással rontunk be egy öreg, deszkás ajtón. Pirulva lihegek a szöszkék mögött, míg szőnyegesünk hadarva magyarázkodni kezd. Eddigi, térdemre támaszkodó pozíciómat feladom, és amennyire csak lehet, kihúzom magam. Látóterem kiszélesedését azonnal meg is bánom, mert egy komplett arab család mereszti rám tekintetét. Gyors körültekintést követően megállapítom, hogy nem léptem egyik kölyökre sem, és nem gyaláztam meg a család háziállatát… akkor meg mi ez a gyerekgyilkosnak kijáró bámulás?

Fáradt sóhajjal hallgatom tovább a még mindig magyarázó kárpitost, miközben egyre csak erősödik gyanúm, miszerint neki köszönhetem a mustrálást. Fogalmam sincs, mit adagol be az ötgyerekes családapának, de úgy tűnik, beljebb merészkedhetünk.

Néhány foszlott párnát ajánlanak fel, s mi szépen egymás mellé ülünk a benti, csöppet sem biztatóan omladozó szobában. A helyiség másik fele függönnyel van leválasztva, de bármiben le merném fogadni, hogy ágyakat, vagy legalábbis annak látszó tárgyakat takar. Ha azt mondom a látható berendezésre, hogy szegényes, erősen túlzok. Az előttünk heverő lapos asztalka is látott már jobb időket, szinte szétesik. És a könyvespolcnak tekinthető tákolmány is komoly fenyegetést jelent – ha jól sejtem, csak az imádság tartja egyben. A rajta foszladozó pár könyv közül messziről kitűnik egy gondosan tartott darab. Talán a Korán egy példánya.
Túl nagy a kontraszt a sejk „palotája” után, ám a kíváncsiskodó, egyre inkább felélénkülő gyerekek sokkal szimpatikusabbak, mint az ottani csillogás. A legidősebb nem lehet több tizennégy évesnél, a legfiatalabb pedig éppen anyja óvó ölelését élvezi.

- Abdul, mégis mi a fenét mondtál nekik rólam, hogy így meresztik a szemüket? – A bárgyú mosoly most nem segít, öregem!

- Csak egy kicsit arról, hogy milyen hatásosan űzöd el a szellemeket… - halkul el teljesen mondata végére, bár gyanús, hogy még lenne mondanivalója.

- Szóval beadtad nekik, hogy boszorkány vagyok? – teszem fel teljesen nyugodtan a kérdést, s csak egészen kicsiny kárörömmel veszem tudomásul remegését.

- Ne… izé, nem. Vagyis lényegében igen, de… nem… – habogja, míg a párnája rojtjait birizgálja. – Csak a púpod miatt jutott eszembe, nem személyeskedés. Én… mármint ez eszembe sem jutott… mármint, hogy úgy viselkedsz. Tehát nem. Abszolút nem.

Komoly arcától majdhogynem nevetni kezdek, de tartóztatom magam… végül is egy banya nem kacarászik. Vagy mégis? Mindegy. Sodródjunk az árral.

- Akkor mondd meg nekik, hogy szeretnénk biztonságban távozni innen. Ha ezt lehetővé teszik számunkra, a házat hatalmas szerencse fogja érni.

Egy négyéves forma töpszli közelít felém, majd óvatosan megböki a térdem, míg szülei a fordítást hallgatják. Kétkedő pillantásának köszönhetően nem szükséges értenem mondatát… biztos nagyfiúnak gondolja már magát az ilyesmihez. Márpedig milyen ember hagyja, hogy egy gyermek elvessze hitét?

Gúnyos vigyorral fordíttatom le a kis manónak, hogy pont olyan fiúcskák füleit szoktam reggelizni, mint amilyen ő is. Aztán már csak egy ijesztő szemöldök összehúzásra van szükség, hogy úgy fusson anyja lába mögé, mint akit géppuskából lőttek ki.

Nevetve állok fel, és követem a ház urát egy oldalsó ajtóhoz… Azonban mielőtt még végleg távoznék a család életéből, a bazározás után megmaradt eurókat észrevétlenül a földre pottyantom. Nem olyan sok, mint amennyit szívem szerint lenyúlnék a kábszeresektől, de nekik ez is sokat jelent majd.

Gyorsan surranunk ki, szerencsékre a néptelen utcára. Pár lépés után mintha izgatott hangok szűrődnének ki a magunk mögött hagyott otthon mögül, így akaratlanul is mosoly szalad szám szélére. Pár önfeledt pillanatig el is bódít, majd a valóság visszaránt a talajra hidegrázás formájában. Azt hiszem, ez még mindig nem a legalkalmasabb idő a pihenésre…

- Abdul, ugye tudod az utat a szállodáig? – Apró biccentése megnyugtat, bár egy kicsit korai az öröm. Előbb érjünk ágy közelbe.

Pár felesleges kanyar és sűrű bocsánatkérések után szőnyegesünk végre elvezet minket a hőn áhított lakhelyig. Persze Adri bicegésén cseppet sem javítottak a kitérők, de még mindig sehol sincs az én egyszemélyes „részeg turistacsoport a hegyen lefelé száguldó buszon sétál” magánszámomhoz képest.

Mire a portáshoz érünk, már nem is próbálok szemkontaktust teremteni… nem tudom eldönteni, hogy a jobb, vagy a baloldali az igazi.

Kárpitosunk szokatlanul ügyesen feltalálja magát, s ha nem éppen a „hogyan ne hányjuk össze a liftet” mutatvány kidolgozásán fáradoznék, még gyanúsnak is tartanám.

Erőlködésemnek hála néhány, számomra igencsak végtelennek tűnő perc multával teljes gyomortartalmammal a helyén érkezek a megfelelő ajtó elé. Már kopogásra emelném kezem, mikor nyílik a bejárat, feltárva ezzel a sötétszeműt. Megkönnyebbült vigyort eresztek el, s kecsesen borulok orral előre a padló irányába, miközben csak sejtem, hogy most nem vigyorognom kellene…



Fejfájós ébredésemet követően lassan tisztulni kezdenek gondolataim, és azonnal meg is jegyzem magamnak, hogy nem kellene minden ajtónyitásra beájulnom… Sőt, erősen megfogadom, hogy kigyógyulok újdonsült hobbimból!

Kinyitom szememet, azzal az ostoba elhatározással, hogy most szépen felpattanok és már léphetünk is, de nem egészen az a látvány fogad, amire vártam. Az elmaszkolt hálótársam helyett egy másik, ismerősen sötét szempár mered rám… legalább három példányban. Visszacsukva a szemem kezdek koncentrálni, de sajnos nem sokra jutok. A szédülés visszatér felülési kísérletem közben, de akkor sem akarom magamat gyengének mutatni. Ha minden igaz, drága leendő férjem is itt van, úgyhogy már csak nem járatom le magam! Kesernyés mosoly csúszik számra. Mihelyst sikerül leküzdenem a kisebb szédülést, újra megpróbálkozom a valóság befogadásával. Higgadtan tekintek végig az ismerős szobán, miközben igyekszem visszafogni testem rezdüléseit. Nem tudom mi az erősebb bennem: a harag, vagy a félelem.

A sejk jelenlététől a hideg ráz… vagy ez még mindig a láz miatt van? Mi ketten foglaljuk el az ágyat, de persze, hogy ő van közelebb az ajtóhoz. Velem ellentétben tényleg nyugodtan és magabiztosan üldögél fehér ingében, valamint egy valószínűleg kéthavi lakbéremmel egyenértékű farmerben. Hogy enné meg a fene az összes férfit!

A másik kettő – akiket éppen szememmel próbálok felnyársalni, máglyán elégetni, és mindezek után legalább hat részre vágni – az ablak előtt terpeszkedik. Abdul, a rá jellemző szerény mosollyal kényelmesedik el a fotelben, míg eddigi hálótársam a párkányt támasztja. Igaza van: le ne dőljön itt nekünk az ablak… inkább essen ki ő!

Kótyagos gondolatokkal, fordítom tekintetem a helyiséget uraló arab felé.

- Hol van Adri? – kérdezem teljesen mellőzve a tényt, hogy nem ért. Persze kis fordítónk nem tétlenkedik, és eszmecseréjük után meg is tudom, hogy az eddigi zúgás nem képzeletem szüleménye, csupán főnököm húga ereszti magára a vizet. Ez azért megnyugtató.

- A sejk szeretné felhívni a figyelmedet, hogy nem ajánlott még egy ilyen ostobaság. A végén még valakinek baja esik. – Lesújtó pillantást vetek a kárpitosra, majd lassan feltápászkodom. Elhaladok az ablak mellett is, de minden erőmet beleadom, hogy semmibe vegyem azt a bizonyos fickót.

Mivel nincs kedvem a hím populáció körében maradni, a lehető legmagabiztosabbnak tűnő mozdulatokkal lépkedek a fürdő felé. Apró kopogtatás és bemutatkozás után benyitok, majd gyorsan magunkra zárom az ajtót. Még hallom, ahogy halk beszélgetés indul a másik oldalon, de inkább a kis ablakhoz húzódom. Megpróbálok bal kezemmel a mellettem lévő csapra támaszkodni, de a szúró kis fájdalom tudatosítja bennem, hogy nemrég injekciót kaphattam. Ez magyarázza, hogy miért lassul a világ forgása…

- Bocsi, hogy így rád törtem, de nem bírom a kinti társaságot.

- Semmi gond – lép a tükörhöz mellettem törülközőbe csavarva, míg láthatatlan szépséghibáit vizsgálgatja nagy műértéssel. – De jól vagy? – Aggódó hangsúlya miatt felé fordulok, és egy könnyed mosolyt igyekszem magamra varázsolni.

- Fogjuk rá.

- Még mindig sápadt vagy – mér végig, mint ahogy anyám mustrál, ha kijelentem, hogy nem vagyok éhes. – Ráadásul bajban is vagyunk, ugye? – Sóhajtva kezd öltözni, s nekem ismeretségünk óta először fordul meg komolyabban a fejemben, hogy talán alábecsültem.

- Hát az az egy biztos, hogy nem lesz egyszerű haza keverednünk. – Mosolyogva bámuljuk egymást, majd egyszerre tör ki belőlünk a kacagás. Ebben a pillanatban egy egészen új fejezet kezdődik kettőnk kapcsolatában… és azt hiszem, tetszeni fog. Bár megrendített a sötétszemű árulása, most végre újra azt érzem, hogy nem vagyok egyedül. És ez gonosz mosolyra ösztökél… Uraim, készüljenek! – De azt hiszem, van egy ötletem. A segítségeddel egészen jól alakulhatnak a dolgok.