Soha sem szerettem a kihívásokat és kemény harcokat. Azoktól inkább távol maradva figyeltem a világot. Léteztem, ahogy a Nagykönyvben meg van írva... Naivságba burkolóztam védekezésül, hiszen ha bántottak is, nem kellett közvetlenül felfognom a lélek csapásait.
Kisgyerekként álomvilágban éltem, egy védett burokban, ami elzárt az akkori képmutató, hazug világtól... egy másik, szebb illúzióba ringatva. Óvoda- és iskolatársaimmal voltak vitáink, de soha nem a napi gondok hozták ki ezeket belőlünk, hanem a játék heve.
 

Boldog gyermekkor... ahogy nőttem, úgy sokasodtak a gondjaim. Még mindig azt feltételeztem, hogy az emberek alapvetően jók, bár vannak kivételek, például a notórius gyerekgyűlölő szomszéd. Neki nem volt gyermeke, ezáltal nem is érthette meg egy gyermek lelkét. Nem érthette, hogy a garázsa tetejére esett tollaslabdát le kell szedni, hiszen akkor hogyan folytathatnánk a játékot?!
Az öt-hat gyerek közül - akik egy udvarban laktak - ki volt a vállalkozó, aki felmászott érte? Természetesen én, hiszen az egyik legkisebb és legvékonyabb voltam, ráadásul ügyes mászó...
Amikor felmentem, még sehol nem látszott a szomszéd. Amikor diadalmasan letornáztam magamat a labdával együtt, gyerektársaim sehol. Viszont ő már ott várt - egy hatalmas pofonnal. Sokáig "díszlett" az arcomon a vörös tenyérnyomat, és én nem értettem, miért kaptam azt a nagy ütést. Hiszen a garázstető játszva elbírt, nem rongáltam meg semmit. Talán a bent lévő kocsiját féltette? De az meg be volt zárva, és nekem soha nem jutott volna eszembe a másét bántani...
 

Apámék - amikor megtudták a történteket - reklamáltak a szomszédnál. Természetesen feleslegesen, csak összevesztek vele, hiszen az illető nem szerette a gyerekeket. Visszatekintve inkább önmagát nem szerethette, mert neki nem volt gyermeke - ezért a másét büntetnie kellett... egy nagy pofonnal. Amit igazából a Sorsnak szánt volna...

2010. 12. 06.