- A félénk szerintem jó lesz. Szóval csak néha pillants felé, és ha rád néz, kapd el a tekinteted róla – okít a csábítás mestere a nem éppen olyan rövid diskurálásunk után.

- Rendben, csak működjön. – Most érzem át igazán, milyen lehet a színészeknek premier előtt. És határozottan nem irigylem érte őket!

- Már csak a hajaddal kell valamit kezdenem. – Némán tűröm, hogy igazgassa, s magam is meglepődöm, mit ki nem tud hozni belőle egy hajgumi, és két hajcsat segítségével. Végre nem nézek ki úgy, mint akit megcsapott a kettőhúsz! Biztató mosolyt küld felém, míg én egész halkan káromkodok egy utolsót az előadás megkezdése előtt. – Bár szerintem a kis barátoddal kapcsolatban át kellene gondolnod az egészet. – Azt már nem! Most is elönt a méreg, ha csak eszembe jut az áruló. – Elég ijedt és ideges volt, mikor bezuhantál az ajtón. Nem is beszélve arról, ahogyan a sejkre nézett, mikor az melléd ült és beadta neked a gyógyszert. Lehet, hogy csak így alakult az egész, és még nem volt idejük közölni. Abdul meg egészen kedves… nem gondolod?

- Nézd, nem azt mondom, hogy über-gonoszak, de most nem a megfelelő oldalon állnak. Ez fix. Két felnőtt férfi már csak el tudna bánni egy szinte suhanc kölyökkel! A szőnyegesed pedig eddigi csekély ismeretségünk alatt egyszer már elkábított, aztán pedig banyát csinált belőlem.

Látom, hogy fülig pirul, ha csak a kis szőnyegesére gondol, de inkább nem kérdezek semmit. Majd folytatjuk a megkezdett beszélgetést, ha már kikerültünk innen. Igen… határozottan van kedvem megismerni jobban a számomra olyannyira újszerű létformáját.
Kopogtatás töri meg a békés felkészülésünket, majd egy könnyed biccentés után Adrit követve kilépek én is az ajtón. Első felvonás, kezdődik!

A kivételesen kihúzott függönyű ablakhoz sétálok, senkire sem figyelve, míg Adri a szokásos formáját hozza. Máris cseveg arról, hogy mennyire nem tesz neki jót ez a nagy szárazság, mennyire szeretne végre manikűröshöz jutni, esetleg milyen jó lenne egy kis eső…

Amilyen sületlenségeket összehord, még a végén miatta fogom elröhögni magam és elrontani a szerepem. Pedig a terv egyszerű és nagyszerű: elszédítem a sejket, elérem, hogy engedje el társnőmet, majd én is meglépek. Egyelőre nem kell tudnia rajtam kívül senkinek, hogy ez utóbbi pont még csak halványan körvonalazódott bennem – főleg nem szövetségesemnek, aki naivságában valami szupererőt feltételez nekem, így amikor biztosítom, hogy minden rendben lesz, kapásból beveszi. Bárcsak mások is így hinnének nekem! Tuti kis ügynök lehetnék… talán még a borzadály elefántos izéket is rá tudnám sózni valakire.

Igyekszem tehát az első pontra koncentrálni: csábítás. A kezdő lépés ehhez pedig nem más, mint a közöny, azaz a „nem is látlak” fokozat… legalábbis okítóm szerint. Szívesen hallgatnék női ösztönömre – ahogy ő mondta –, de a sejkkel kapcsolatban csak valami „rohanj, ahogy csak tudsz” üzenetet közvetít. Bezzeg az ablak másik felénél lévő pasasra reagál! Olyannyira, hogy már szinte nehezemre esik közömbösnek mutatkozni. Hiába dühít árulása, valamiért mégis vonz az ipse… mint olcsó szesz a hajléktalanokat. Csak rosszabb lesz minden, nekem mégis kell, hogy itt legyen. Mit számít, hogy csak ártok magamnak? Nem mindegy ezek után?

Kifelé bambulásomat hangos női kacaj töri meg, ami a második lépést jelzi előre. Észhez térítem magam és megjegyzem, hogy amíg Adri is veszélyben van, számít még valamit, hogy milyen mélyen merültünk abban a bizonyosban…

Tehát most következhet a „felkeltetted a figyelmemet” szint. Oké, akkor csak félénken. Az ágy felé vetek egy röpke pillantást, de még csak bemérem vele, hogy hol ül áldozatom. Újabb csillagbambulást követően egy kicsit merészebben időzök el a préda testének végigmérésével, de mielőtt még kontaktust teremthetnénk, visszapördülök a párkányt markoló kezemet vizsgálni. Jól van… eddig meglennénk.

Elrebegek egy imát magamban, majd előző mutatványomat megismételve megvizslatom ismét az egyébként tetszetős testet, de most egy apró pillanatra a már teljesen rám koncentráló szemében is elmerülök. A mester utasítása szerint nagy sebességgel fordulok újra a poros utcák felé, mintha csak rajtakapott utcakölyök lennék a cukorkák előtt. Vagyis a „beismerem, megfogtál” fokozat is kipipálva.

Mereven álldogálok, miközben magamban számolok visszafelé. Ha fél percen belül nincs reakció, jöhet a másik taktika a szakértőm szerint... De remélem működik, mert nem hinném, hogy jól alakítom a végzet asszonyát!

Már letelt tizenöt másodperc, de még mindig semmi. Ennyire rosszul csináltam volna? Olyan szívesen ránéznék a mellettem állóra, hogy lássam az ő reakcióját legalább, de nem tehetem. Most szépen hagyom, hogy a préda közelebb merészkedjen, s önként sétáljon a csapdába. Huszonöt másodperc.

Nagy levegőt véve egyenesedek ki, hiszen váltanom kell. Nem tudom, hogy sírás vagy nevetés kerülget-e jobban a gondolattól, de nincs is időm átgondolni a szorosan körém fonódó kar miatt. Szívdobogásom nem a jó értelemben vett izgatottság miatt gyorsul éteri sebességre, bár nem is a megfelelő alak áll mögöttem… Ó, a francba, ne ezen rágódj most, kislány! A terv eddig működött, úgyhogy marad a félénk szerep. Miért érzem, hogy nem is kell annyira megjátszanom?

Leszegett fejjel tűröm, míg a sejk elsöpri hajamat nyakamból, hogy állával helyettesítse. Pillantásom véletlenül siklik oldalra, s akaratlanul is dobban egyet szívem a látványra. Az ablak másik végében pihenő alak ujjfehéredésig kapaszkodik a párkányba, majd hirtelen löki el magát, hogy a szoba másik felébe húzódjon. Valószínűleg női hiúságom az oka, de ez akkor is piszkosul jó érzés.

Ráébredve, hogy már megint csorgatom a nyálam, gondolatban lealázom magam fizikailag és verbálisan is, majd megfordulok a sejk szorításában. Persze arra nem gondoltam, hogy így túl közel kerülök vigyorgó arcához. Szerepemhez ragaszkodva benyögöm, hogy sétáljunk… kettesben. Abdul fordítását érdeklődve hallgatja ifjú udvarlóm, majd az eddigieknél is győzedelmesebb mosolyt ereszt meg. Ó, de elbízta magát a kölyök! Még csak nem is igen tartja furcsának ezt a nagy pálfordulást, kapásból belemegy az alkuba. Lehet, hogy itt ilyen udvarlást tanítanak? Tuti csillagos ötöst szerzett a „Ha még nem igáztad le a nőt, lövess rá, gyógyszerezd be és tartsd fogva, hogy a karjaidba omoljon!” tanfolyamon.



Feszengve igyekszem tartani a kettőnk közötti optimális távolságot, míg angolul csevegek. Bár ehhez innom kellene… sokat. Furcsa módon angolul kitűnően beszélek egy bizonyos vodka mennyiség után – legalábbis én úgy érzem olyankor.
Lassacskán rátérek, hogy aggódok Adri miatt, mert a bátyja biztos hiányolja már. Haza kellene mennie, minél hamarabb. Amikor óvatosan rápillantok, egy „majd én mindent elintézek” mosolyt villant rám.

Most már csak biztonságban vissza kellene érnünk a hotelbe, hogy lerázhassam a kölyköt. Nagy segítség lenne, ha tudnám, hogy hol vagyunk éppen, de így kénytelen vagyok rá hagyatkozni. Mivel egyelőre jól haladok a tervvel, végre élvezni kezdem a halványuló csillagokat, a lassan szürkére világosuló tájat. Hosszú volt ez az éjszaka, s már megint érzem az apró remegést, de hajt a vágy, hogy lássam a város reggeli éledezését. Otthon mindig ezzel nyugtattam le magam, ha összecsaptak fejem fölött a hullámok. Mármint ha igazán nagy pácba keveredtem… és belátom, mióta Lacinak dolgozom, akadt egy-kettő ilyen eset.

Óhajomat közlöm kísérőmmel is, de mosolyával ellentétben valahogy mégis szállásunk előtt kötünk ki. Kifogásolnám cselekedeteit, de engem figyelmen kívül hagyva vált néhány szót a portással, majd úgy húz maga után, hogy esélyem se legyen ellenkezni. Aztán persze amikor a lapos, kihalt tetőn kötünk ki, már nincs erőm bármit is mondani. Kiszabadítva kezem a peremhez sétálok, hogy egészében láthassam a szürkeség eltűnését. Lelkesen rögzítem emlékezetemben a színek váltakozását, hiszen gép hiányában nem támaszkodhatok másra. A távoli, modern városrészhez képest ez a szolid, poros, néhol omladozó épületekkel tarkított negyed nekem valahogy gyönyörűnek tűnik. Megismerek pár sikátort, és ámulva figyelem, ahogy sárgára színeződik az az utca, melyen menekültünk. Olyannyira, hogy villámcsapásként ér Omár letámadása. Azt még csak el tudnám nézni, hogy magához szorít, de hogy még a száját is az enyémre nyomja! Próbálom ellökni, de a távolság helyett csak kétségbeesésem nő.

Egy ismerősen mély hang csendül fel a közelben, s végre megkapom a vágyott menekülési utat. Elporzok a sötétszemű ál-arab előtt, hogy a lehető leggyorsabban zárhassak be magam után egy bizonyos ajtót.

---

Remegve támasztom hátamat a bezárt ajtónak, s szép lassan leereszkedem a padlóra. Azt hiszem, sírnom kellene… vagy ordítani? Senki sincs itt, úgyhogy akár mindkettőt megtehetném… jelen pillanatban mégis megelégszem a légzéssel is. Azért igyekszem tárolni memóriámban, hogy a későbbiekben pótoljam a hiányzó toporzékolást. Nem mintha olyan nagy dolog lenne egy csók, de… Miért kellett megjelennie? Vagy miért nem toppant be hamarabb?

Mielőtt még eltemetkeznék depresszív hajlamot mutató gondolataimban, erőteljes lépéseket hallok meg, valahonnan a folyosó végéről. Bár már kezd világosodni, a behúzott függönyök jóvoltából még homály uralja a szobát. És ha már így alakult, ki is használom! Nem tudom, hol van éppen Adri, de ráérek kideríteni, ha már leütöttem a kölyköt. Felpattanva koncentrálok, hogy a megfelelő tárgyat találjam meg, de a léptek egyre csak közelednek. A kislámpa! Ez az! Tökéletes választás! Leszámítva azt, hogy a vezetékről megfeledkezve majdnem hanyatt dobom magam… Bosszankodva tépem ki félig a konnektort is, majd hirtelen ötlettől vezérelve nyomok két párnát a takaró alá. Nincs időm sokat igazgatni, így közelről elég feltűnő… de úgysem tervezem, hogy időt hagyok a megközelítésére.

Az ajtó mögé simulok, ami a következő pillanatban pedig már nyílik is. Szívem a torkomban dobog, míg az előrevetülő árnyékot figyelem. Jól van, csak gyere egy kicsit beljebb. Gyerünk, még egy lépést!

A megfelelő pillanat akkor jön el, mikor már félig kirajzolódik előttem a kis sejk alakja. A lehető leggyorsabban vágom be az ajtót, s sújtok le a bal kezemben lévő kislámpával. A tompa puffanás nagyjából egybeesik a bejárat hangos kattanásával, így hihetik azt a szomszédok, hogy csak veszekedünk… legalábbis nagyon ajánlom nekik, hogy ezt gondolják. A mozdulatlan testet figyelve egy pillanatra eszembe ötlik, hogy talán túl nagyot ütöttem… és a gyilkos Iza, a hotelszobában, a kislámpával. Lehet, hogy túl sok Cluedo-t játszom mostanában a csajokkal?

Végül úgy döntök, hogy egy felebaráti pulzusellenőrzésbe még nem halok bele, így közelebb merészkedem. Lassan hajolok le, balkezemmel még mindig a támadóeszközt szorongatva – biztos, ami biztos alapon –, és lassan a nyakára helyezem ujjaimat. A dobogás nem is olyan gyenge, úgyhogy nincs itt semmi gond!

Mielőtt azonban megnyugodhatnék, egy pillanat alatt kezd újra őrült iramban loholni szívem. A kis kérőm fehér inget viselt, ez a tetem pedig nem rikít… szóval a kérdés kivételesen nem az, hogy ki a gyilkos, hanem hogy ki az áldozat. Mégis ki a francot ütöttem én le?