Néptelen tengerpart. Késő éjjel van, még nincs turistaszezon. Ilyenkor csak ritkán járnak errefelé. A víz szakadatlanul, monoton mormolással ostromolja a fövenypartot és a kissé távolabb heverő sziklákat. A magával sodort kavicsokkal évezredek alatt apróra őrli a kemény kőzetet. A Hold fénye kísérteties derengésbe vonja a tájat. A tenger hullámain kívül nem látszik semmiféle mozgás. Az idő lassan telik. A Hold kerek képe elé néha felhőket sodor a feltámadó szél. Ilyenkor az égi vándor nem nézheti, mi történik odalent.
Pedig most biztosan lenne mit... A tengerparton valami mozog. Két árny közelít egymás felé, az egyik mit sem sejtőn, a másik nagyon is sokat tudón...

A hullámok csapkodásának és a szél zúgásának zajaiba hirtelen éles hang hasít bele. Egy kétségbeesett, sikolyszerű ordítás. A homokon léptek csikordulnak. Tétován, tántorgó bizonytalansággal futónak a léptei. Egy magányos kóborlóé, aki valamitől rettenetesen megrémült. A hold fényében fürdő ezüstösen sárga fövenyen meglátszanak nyomai és még valami...
Sötéten csillanó folyadék, amit mohón beiszik a homok, de mélybordó nyomai ott maradnak.
Vérnyom. Itt-ott foltokban. A tántorgó léptek által feltúrt talaj mellett a rozsdaszínre fakuló foltok jelzik a menekülő útját. A parttól kissé távolabb elterülő erdő felé irányulnak. A biztonságosnak vélt sűrűség, a remélt menedék felé.
Ahogy a sebesült férfi eléri az első fákat, új erőre kapva rohan tovább. Erőt ad neki a hite, hogy talán elrejtőzhet a sűrű növényzetben az üldözője elől. A fák közé csak néha jut be a derengő holdfény. A rohanó arcába ágak csapódnak, néha szinte simogatva érintik, máskor
hirtelen, éles fájdalmat okoznak. Ha tüskés szederágak kerülnek útjába, azok pedig vörös, hosszú sebeket húznak a bőrén, újabb vérző sérüléseket okozva...
A földön kúszó gyökereket kerülgetve, botladozva szalad tovább. Ereje egyre fogy. Néha megpróbál hátratekintgetni, hogy lerázta-e üldözőjét. Nem lát semmit, de érzi a fenyegető veszélyt. Fut hát tovább az életéért.
Előtte megritkulnak a fák. Apró, holdfény-sütötte tisztás van előtte. Megsebesítőjét nem látja, ezért megkockáztatja, hogy a kis, nyílt területen átvágjon, ezáltal még messzebb kerülhessen halálos, iszonytató rémületet kiváltó követőjétől.  Kiér a szabad területre, rogyadozó lábait további erőfeszítésre késztetve.

Hátborzongató, éles kacagás visszhangzik a könyéken, a kiváltója gyorsan közeledik felé -  felülről. Megtorpan, a dermedt ijedtségtől kimeredő szemekkel tekint az alakra, aki - vesszőfutását a levegőből vigyorogva figyelve - eddig várta az alkalmas pillanatot a támadásra.
Az áldozat száját újabb ordítás hagyja el, ami rekedt, gurgulázó hörgésbe csap át, majd lassan elhalkul, ahogy üldözője elölről kitépi agyaraival a torka egy részét. Vére sugárban fröccsen. A férfi földre rogy. Itt már nincs segítség, remény a számára. Homályosuló szemei még látják, ahogy a gyilkosa fölé hajol, mosolyogva kivillantja éles, hosszú szemfogait, melyek újból beletépnek nyakába. Végső pillanatai ezek, majd életének utolsó szikrája is kihuny.
A vámpírnő elégedetten táplálkozik. Hosszú, fekete - ezüst tincses haja csatakos áldozata vérétől. Kéjesen nyalogatja száját, majd egy apró jelet érzékelve felkapja fejét. Összeszűkült jégkék szeme kutatóan néz körbe, de a pillanatnyi gyanakvása szertefoszlik, akár a füst a szélben.

Nem veszi észre az imént érkezettet. A tisztás szélén álló hatalmas, öreg fa kényelmes ülést biztosító, vastag ágára telepedett az árny, alakját a fa sűrű lombja eltakarja. Csak borostyánszínű szemei csillannak fel néha, ahogy leendő áldozatát figyeli. Kissé felzaklatott, de nyugalmat erőltet magára. Ilyenkor ez életbevágó.

Nem tudott időben érkezni, hogy a vérszívó áldozatát megmenthesse. Akkor jött, amikor a vámpírnő élvezettel szürcsölte a még meleg, patakzó vért. A vámpír felkapta a fejét, valószínűleg valami apróságot érzékelt... bár ő el tudja magát rejteni a vérszívók elől, de idegessége miatt pillanatnyi zavar támadt erejében.

A rejtőzködő most úgy véli, itt az ideje felfednie magát, és véget vetni a vérszívó tobzódásának.
Nesztelenül, puhán leugrik az ágról a fa tövébe. Alakja a halvány fényben már felismerhetőbb. Karcsú, kecses, gyors mozgású, pettyes bundájú ragadozó: leopárd...
A táplálkozó vámpír ismét felneszel, megfordulva szembenéz az épp ráugró párduc borostyánsárga szemeivel, vicsorgó agyaraival... pont úgy, mint az imént az ő áldozata... Így lesz a vadászból zsákmány...
A vérszopó szemeiben bénult döbbenet és a hirtelen felismerés rettegése. Nem tud semmit tenni, mert a pettyes nagymacska már rá is ugrik, és lángoló karmait a százéves húsba vájja... A vámpírnő a karmok és mancsok tüzes erejétől elevenen ég el, halálsikolya sokáig visszhangzik a fák között. Nem marad utána, csak egy kis halom hamu. Lángolása közben az áldozatául esett férfi maradványai is megsemmisülnek.

A pettyes bundás ragadozó megkönnyebbülten fújtat, majd egy hatalmas ugrással a levegőbe veti magát.
Pár perc elteltével egy bájos városka villanegyedében, az egyik tengerpart-menti ház zárt kertjében ér földet. Átalakul emberi alakjára, és eltűnik a szép kis villában.