Egy őrült vekker csörgött egy éjjeliszekrényen. Vékony kis kéz nyúlt ki a takarója alól, és tapogatózva keresgélt. Megtalálva a hangos, rángatózva ugráló szerkezetet, lecsapta.
Elégedett szusszantás után néma csend következett. Az illető tovább aludt. A fejére húzott párna alól csak az orra hegye látszott. Takarójába is úgy belebújt, hogy még az alakja körvonalait sem lehetett sejteni.
Egy fura, kb. harminc cm-es, babaszerű figura repkedett körülötte, majd kétségbeesve rángatta  a takarót - illetve csak akkora részét, amit megemelni bírt belőle. Kifulladt, de kitartóan tovább próbálkozott a takaró alatt szunnyadó felébresztésével:
- Sora! Sora, hallod?! Kérlek, kelj fel! Én már nem bírom ráncigálni... el fogsz késni! Sora!
- Mmm... Fantom... hagyj még aludni...
- Sora, ébresztő! Elkésel!
- Mennyi az idő?
- Fél kilenc.
- Mi?! - pattant fel a lilásvörös hajú lány. Őrült rohangálásba kezdett a szobában.
- Hol van a jegyzetfüzetem?! - kérdezte, miközben ide-oda szaladva megkötözte a Színpad Szellemét, villámgyorsan megmosakodott, rekordsebességgel öltözött. Futtában ivott egy kis tejeskávét. A hozzá készített kiflit felkapta, és a színpad felé szaladva majszolta.
Fantom nagy nehezen kiszabadította magát, majd jóskártyáit megszemlélve szintén oda tartott.
Az Angyal nagyon nehezen viselte lakótársa hiányát. Leon már két hónapja távol volt. Partnere azt akarta, Sora menjen vele, de Kalos nem engedte.

Ha nem aludna el minden reggel, ilyenkor mindig az éjszakai furcsa, rémes álmaira terelődnének gondolatai... mint most, útban a főnökük irodája felé is. Leon telefonjai nélkül nem is bírta volna ki... de a fiú minden este felhívta. Még neki sem merte elmondani... talán, majd. Ha hazajön...
Egy-két hete ugyanazokat - a jórészt visszatérő - álmokat látja, amelyben mintha egy ragadozó állat bőrében lenne, annak szemein keresztül látva rettenetes, ijesztő és véres eseményeket, néha igen közelről... nem csoda, ha ilyen kimerült. Az idegei is kezdenek kikészülni. Kalos pedig előbb-utóbb rá fog kérdezni, mert hibázgat a próbák során, és előfordult már, hogy az előadáson is... még szerencse, hogy Yuri itt van, és ilyenkor menti a menthetőt...
Yuri... hát, igen. Neki nem kerülte el a figyelmét, meg is kérdezte, mi baja. De neki sem árulta el. Leonnak... igen, elmondja, de nem telefonon. Csak jönne már végre vissza!
Ezzel a gondolattal ért be a színpadhoz. Berontott Kalos irodájába, elnézést kért, és levágta magát egy szabad székre, nem is nézve, ki mellé.
- Már megszoktuk, Sora... - nyugtázta főnöke az érkezését. A lány kínosan elmosolyodott.
Megszokott vidámságának ez halvány árnyéka sem volt. Megpróbált Kalosra koncentrálni, ami jelen, zilált állapotában kissé nehézkesen ment.
- Akkor, ha megengednétek: most már hivatalosan is körünkben köszönthetem a Smidth-fivéreket, akiket mától egy éves szerződés köt ide. Az artistaszálláson kaptak helyet, azt hiszem, Sora, a tiéd volt régen az a szoba... miután elhelyezkednek, a te gondjaidra vannak bízva: vezesd őket körbe, légy a segítségükre. A mi napon már akár be is kapcsolódhatnak egy edzésbe... Mia, Ken! Három nap múlva új forgatókönyvet kérek az asztalomra! Új előadásra készülünk!
- De a mostani... és Yuri...
- Amint észrevehettétek, Yuri Killian nincs itt. Éppen csomagol, hogy a délutáni gépét elérje. Sürgősen vissza kell utaznia New Yorkba. Visszatérve: három nap múlva forgatókönyv, és mindenki ugyanitt, reggel kilencre. Befejeztem. Mehettek, kivéve Naegino kisaszonyt. Az újakat most Sarah viszi a szállásra.

Sora ekkor nézett csak oldalra: pont az egyik újonnan érkezett mellé ült az imént.
- Szia! Sora Naegino vagyok - mutatkozott be gyorsan, mert főnöke várakozásteljesen nézett rá. - Fél óra múlva értetek megyek.
- Sora, beszélni szeretnék veled! - mondta főnöke, amikor mindenki más távozott.
- Igen, főnök...
- Sora, nem ismerek rád! Tudom, érzékenyen érintett, hogy nem engedtelek el Leonnal, de legalább egyikőtökre itt van szükség... viszont észrevettem, hogy egy-két hete még rosszabb állapotban vagy. Mi történt? Valaki bántott?
- Nem, főnök, semmi ilyesmi nem történt. Csak mostanában rosszul alszom, ennyi az egész.
- Jól van. De ha valamiben segíteni kell, szóljál! Nehogy lebetegedj, az nem hiányzik senkinek...
- Igen. Szólni fogok...
- Rendben, akkor mehetsz. Végezd a feladataidat!

Sora csak bólintott, majd kiment. Gondolataiba merülve ballagott a szállások felé. Annyira elmerült bennük, hogy majdnem nekiment a három új közül az egyiknek. Pont annak, aki mellette ült az irodában.
- Szia, gondoltam, kijövök egy kicsit ide, amíg megérkezel... - mosolygott rá a fiú. Más lány elolvadt volna tőle, de az Angyalnak kivételesen a saját gondjain járt az esze. A srác magas volt, jóképű, izmos, sötét hajú és kék szemű. Mindent összevetve jó pasi. De az ő démonjának a nyomába sem érhet...
- Bocsi, de az előbb csak futtában mutatkoztunk be... Nem tudom a keresztneveteket - jegyezte meg a lány zavartan.
- Elnézést... Te Sora vagy, igaz? A nevem Peter. A két iker-öcsém: Aaron és Adam - mutatta be épp odaérkező testvéreit.
- Örvendek! Miután ezen túlestünk, elindulhatunk? Ugyanis eléggé sok időbe telik mindent megnézni...
- Egy ilyen csinos hölgy társaságában szívesen időzünk... - bókolt Peter, figyelve a hatást.
- Kösz - mormolta Sora.
Petert a lány - iránta - teljesen közönyös viselkedése feldühítette. Megszokta, hogy a nők bálványa, és "elájulnak" tőle. Pont a Kaleido Starra nem tud hatni, pedig ő itt a legfigyelemreméltóbb nő... Dio pedig azt mondta, nagyon kedves, és igazán különleges egyéniség. Hát... nemsokára elválik, valóban annyira jó-e, mint ahogy mondják...
- Szerintem hozzatok magatokkal edzőruhát - javasolta a lány. - Ha úgy is együtt kell majd dolgoznunk, nem árt, ha megismerjük, mire képes a másik.
- Peter, elhoztuk a tiédet is - nyújtott oda egy sporttáskát bátyjának Aaron.
- Indulhatunk? Legelőször ebédelni.
- Neked hol az edzőholmid? - kérdezte Adam.
- A színpadnál van, az öltözőmben.
- Ja... Azt hallottuk, van egy másik sztárotok is, Leon Oswald... Ő hol van? Mert nem emlékszem, hogy a bemutatkozáskor hallottam volna  a nevét...
- Igen, ő az állandó partnerem. Jelenleg nincs a színpadnál, Franciaországban vendégszerepel - sóhajtott Sora fájdalmasan, de úgy, hogy a fiúk ne vegyék észre. Közben már a színpad felé ballagtak a tengerparton. Amikor megérkeztek, minden helyiséget megmutatott, mit hol találnak. A kis teremben Anna gyakorolt a bohócokkal, a nagyban May és Rosetta. Marion a tükrös tánctermet foglalta el. A folyosón összefutottak Yurival, aki elköszönni jött.
- Sora, megígérsz nekem valamit?! - fordult a lányhoz, miután bemutatkoztak.
- Igen, Yuri?!
- Azt, hogy nagyon vigyázol magadra. Most nem leszek egy darabig, és azt sem tudom, Leon mikor jön vissza... Szóval: össze ne törd magadat nekünk! Arról nem is szólva, hogy Layla leszedné a fejemet... Szóval, megteszed, Hugi?!
- Rendben... a Ti kedvetekért... és Leonért. Laylát üdvözlöm! - ölelték meg egymást búcsúzóul.

A három Smidth meglepődve figyelte őket. Már az is különleges esemény volt, hogy a Kaleido egyik legendájával összefutottak. No és: Yuri Killian húgának szólítja Sorát?!
- Tényleg a húga vagy? - kérdezte meg Adam, miután Yuri elment.
- Áhh... nem. Fogadott testvérem, Layla Hamiltonnal együtt - mosolyodott el a japán szépség. - Nos, itt a színpad... - nyitott be az egyik nagy ajtón. A félhomályos térbe lépve hirtelen felgyúltak a fények.
- Ó... Mia és Ken. Köszönjük! - kiabált fel a műszaki irányító helyiségbe. A színes fények áradata bevilágította az egész teret, a kupolától a trapézokon át a porondig.
- Hű... ez hatalmasabb, mint gondoltam.... - ámuldoztak a testvérek. Kisebbhez voltak szokva.
- Nos, azt hiszem, itt fogunk gyakorolni. Nem lesz este előadás. A többi terem pedig foglalt. Megmutatom, hol az öltöző.
- Rendben! - bólintottak, és elindultak a lány után. Közben elhaladtak néhány ajtó előtt, amikre nevek voltak kiírva. Peter hirtelen meglátta az egyik kis táblán Sora nevét - és mellette Leon Oswaldét. Közös az öltözőjük?!
Kissé megnőtt benne a feszültség. Meg akarta szerezni az Angyalt magának, és ez most egyre nehezebbnek tűnt.
- Nos, itt van. Ez lesz a tiétek! Már a neveteket is ráírták... A színpadon találkozunk.
- Köszi.

Sora máris indult vissza a saját öltözőjükbe. Ahogy benyitott, hatalmasat, néma zokogásnak beillőt sóhajtott.
Mint a tengerparti villában, itt is érezhető volt a szeretett férfi  illata... de messze van! Hiányzik, és ő alig várja az estét, amikor telefonálni fog....
Pár pillanat alatt átvette a fehér tornadresszt és egy balettcipőt, a füléhez pedig egy pici rádió adó-vevőt illesztett.
Kapcsolatba lépett a műszaki helyiséggel, kérte a biztonsági hálót, a trapézok kioldását.
Máris melegített és lazított, majd a három testvérre várva elkezdett a trapézokon ugrásokat gyakorolni. Bemelegítésképpen egyszerű szaltókkal kezdte. Ekkor léptek be a Smidth-testvérek. Peter elhúzta a száját: csak ennyire képes a sztár?! Sora azonban egyre nehezítette ugrásait. Amikor megcsinálta az Aranyfőnixet partner nélkül, tökéletesen, az újonnan jöttek eltátották a szájukat. A világon mindössze ketten képesek erre: Layla Hamilton és ő... Aztán folytatta az Angyalok táncával. Döbbenten figyelték, majd a lány befejezte, és könnyed, kecses mozdulattal a hálóba ugrott.
- Ti jöttök! - ment oda a testvérekhez.
- Szükségünk lenne ugróasztalra, de nincs...
- Egy elég lesz?! Ken? Kérnek egy ugróasztalt...
- Máris - hallotta Sora a parányi fülhallgatóban.
- Köszi, Ken!

- Tessék, itt az ugróasztal. Most már tényleg kíváncsi vagyok, mit tudtok...
A fiúk máris felugrottak rá, és melegítésként egyre magasabbra repültek. Majd szaltókat, csavarokat raktak bele.
Peter felugrott a legalsó trapézok egyikére, majd öccseit elkapva továbblendítette őket két másik tarpézra. Nem nyújtottak rossz teljesítményt, de Yurihoz és főleg Leonhoz mérten... nagyon jók sem voltak.
"Lássuk, mit szólnak, ha ismét fölmegyek, negyedikként..." - gondolta a japán lány. Ugrálni kezdett az asztalon, mind nagyobb lendülettel, míg a három fiú a saját koreográfiáját ugrotta. Tökéletes időzítéssel lendült fel az alsó trapézra, ami éppen megüresedett, majd lendületből továbbugrott a magasabb szintre, egészen a kupola tetejéhez
legközelebbi, fölső rúdig. Peter és öccsei leálltak, ahogy észrevették, hová ugrott... Mindhárman egy-egy alsó trapézon ültek, lábukat lelógatva.
- Rendben! Lássuk, hogy tudunk együtt dolgozni! - szólalt meg a sztár csengő, eltökélt hangja a magasból. - Peter! Fejjel lefelé csavart fogok ugrani, nyújtott karokkal. Vissza kell löknöd a kezeddel vagy a lábaddal annyira, hogy egy szinttel feljebb Aaron - középre lendülve - megfoghasson a bokámnál fogva. Majd ő továbblendít, és Adam már a
kezemet fogja - szintén középre belendülve - elkapni. Egyelőre ennyi. Próbáljuk meg!

A fiú bólintott, hogy értik, majd jelezte, hogy Sora indulhat... Az Angyal csodás tartással "fejest ugrott", és zuhanni kezdett, egyre gyorsulva, saját tengelye körül forogva. Peter összeszűkült szemmel figyelte. Izmai megfeszültek, majd a kellő pillanatban lendült. Az időzítése tökéletesen sikerült. Azonban ilyen mutatványhoz nem volt hozzászokva, és nem tudta teljes erejéből visszadobni a lányt. Aaron, amennyire csak bírt, lenyúlt, de nem érte el Sora bokáját.
Az Angyal tovább zuhant lefelé. Esés közben tett egy fél fordulatot, hogy a hálóba jól érkezzen. Peter az alsó rúddal még be tudott lendülni annyira, hogy  kicsit korrigált: épp el tudta kapni a sztár kezét. A fiatal férfi megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Hmm... próbáljuk meg még egyszer! Engedj el, hogy leugorhassak a hálóba! - szólt a kezét fogó artistának.
Szakadatlanul próbálták,de nem ment. Odakint már nyugodott le a Nap. A Kaleido artistái közül néhányan egy darabig közönségük voltak, de szép lassan mindenki elment, vacsorázni és pihenni.
- Még egyszer... - mondta a lány, már ki tudja, hányadszor...
Rettenetesen fáradt volt, de így nem jutottak eszébe éjjeli rémálmai. Peter nem szólt semmit, csak bólintott, de a szemöldökét elismerően felhúzta: iszonyatosan sokat bír ez a nő... Dio nem túlzott. Most már ő is belátta.
Sora ugrott, lendült, majd a felső trapézról levetette magát... A legidősebb Smidth-fiú azonban még addig sem bírta fellökni, mint eddig... két öccsének esélye sem volt, hogy elkapja, de bátyjuk sem ért vissza, hogy megfogja. Sora pedig nem fordult meg a levegőben, mint eddig... nagyon kábult volt már, túlhajtotta magát.
Fejjel lefelé zuhanva pedig hiába a háló...
A fiúk rémülten néztek egymásra. Nem volt egyiküknek sem lehetősége a zuhanást megállítani...