Aggodalmam nem csillapodik, hiába tudom, hogy életben van támadottam. Lassan sikerül hátára fordítanom, így megbizonyosodok sejtésemről: tényleg a sötétszeműt ütöttem le! Ó, hogy azt a…

Óvatos pofozgatásomra nem nagyon reagál, bár mintha dörmögne valamit. Nagyobb erőszakot ma már nem akarok ellene elkövetni, így a fürdőbe szaladva engedek egy kis vizet tenyerembe, hogy fellocsolhassam. Az első víztartalék felélésekor rájövök, hogy néhány csepp nem lesz elegendő, nem szabad finomkodnom. Végül is, egyszer már leütöttem!

Megnyitom a csapot, majd két kezemet összetapasztva hagyom, hogy nagyobb mennyiségű lé gyűljön össze. Így ugyan nem tudom megállítani a csobogást, de majd visszajövök. Valószínűleg úgyis el kell majd menekülnöm, ha rájön, mi történt.

Lassú mozdulatokkal térdelek mellé, s egy utolsó könyörgést elsóhajtva nyitom szét tenyeremet feje felett. Olyan gyorsan húzódok hátra rákjárásban, amilyen sebességgel ő felemelkedik. A szívbajt hozza rám! Ha nem én ütöttem volna le az előbb, fel is rónám neki ezt a pattogást.

- Mégis mi a fenét csináltál, te… te… te nő? – kérdezi fejét tapogatva, míg igyekszik megtartani egyensúlyát?

- Nem szándékos volt! Vagyis igen… – Ó, hogy fogok kimászni ebből a slamasztikából? – Omárnak hittelek, őt akartam leütni… hogy leléphessek – hebegem, míg szeme eddig nem látott sötétségbe borul. Nekem annyi!

- Szóval te ütöttél le? – kérdezi mérgesen. – Én meg már majdnem megköszöntem, hogy magamhoz térítettél. – Hupsz! Szóval eddig csak a vízzel volt problémája?

- Mint mondtam, Omárnak hittelek. Nyugodj le! Mint hallhattad, mindennek megvan a racionális magyarázata – próbálom szelídíteni a „vadat”, miközben a falhoz simulok… legszívesebben tapétává változnék, hogy eltűnjek előle. Egyik kezével még mindig fejét támasztja, de felkelésén és ruganyos léptein már nem látszik, hogy kisebb amnéziát szenvedett. Félelmem egészen addig erősödik, míg eszembe nem jut, hogy mire ébredtem néhány órával ezelőtt. – De tulajdonképpen megérdemelted! – Mielőtt teljesen elém érne felállok, és dacosan a szemébe nézek. – A kezére játszottál, mikor én bíztam benned!

- Halkabban, te nő! – támasztja szabad, nem tarkóját masszírozó kezét fejem mellett a falnak, míg haragos szemével engem vizslat.

- Van nevem, ha elfelejtetted volna – válaszolok már halkabban. Valahogy még mindig zavar, hogy leütöttem.

- Tudom. – Egyetlen csöndes szóval képes már megint elsöpörni minden észérvemet, ami leütésének helyessége mellett szólt. Fene a lelkiismeret furdalásba! – Sajnálom.

- Mi… mit? – pislogok fel rá értetlenül. Bocsánatot kér? Ő? Tőlem? Amikor leütöttem?

- Sajnálom, hogy nem haladtunk a terv szerint, de ha nem adlak fel titeket, elúszik az egyetlen esélyem, hogy a tengerimalaccal együtt mindenkit épségben hazaszállítsak.

- Mi történt? – Túlságosan komor ahhoz, hogy hazugságnak gondoljam mondandóját. Fájó fejét az enyém mellett támasztja a falnak, és vonzóan közel kerül hozzám… milyen egyszerű lenne most átölelni…

- Valamelyik őr azt ültette a kis vőlegényed fülébe, hogy szokatlan érdeklődést tanúsítok irántad. Ki kellett magyaráznom magam, és nem akadt ennél jobb lehetőség sem nekem, sem Abdulnak. A pillanatnyi bizalmatlanság megszűntetésével sokkal nagyobb esélyünk van.

- Értem. – Visszalöki magát elém, hogy pillantása újult erővel okozhasson szívrohamot lestrapált szervezetemben. Kiszárad a szám, és kénytelen vagyok lehajtani a fejem. Jól van kislány, ha már belekezdtél, csináld végig! – Én is sajnálom. Tényleg nem akartalak leütni, de…

- Megértem. – Felkapom a fejem, hogy a lehető leglehengerlőbb dologgal nézhessek szembe. Mosolyog… én meg csak reménykedem, hogy nem látni pirulásomat. – De mondd csak: mikor is terítettél le? – Ajaj! Ugye nem okoztam maradandó sérüléseket?

- Amikor bejöttél az ajtón.

- Ezt sejtettem – feleli szokásos, gúnyos vigyorával. – De körülbelül hány perce?

- Nem lehet több öt percnél. Egész gyorsan átvészelted. – Legalábbis kívülről úgy tűnik…

- És mikor zártad be az ajtót?

- Mikor izé… – Miért kell állandóan kellemetlen témákat felhozni? – Szóval, amikor összeestél.

- Rendben, ezek szerint még nem lehet messze. Viszont minél hamarabb megtaláljuk, annál több esélyünk van.

- Mennyire ütötted be a fejed? – kérdem sanda gyanúmat nem titkolva tovább.

- A zsebemben volt a tengerimalac, mikor bejöttem. Ha azóta nem ütötted le őt is, vagy esetleg nem gyújtottad fel, valahol itt kell lennie.

- Nem gyújtogatok, mégis mi… - akadok meg felháborodásomban, mikor eszembe jut valami. Ugyan nem tüzeskedem, de a víz még mindig megy. Ha megdöglött az a nyamvadék, tuti nem élem meg a holnapot. Na de ki másnak is sikerülne a sivatagban megfullasztania azt a rohadt patkányt?

Legalább háromszor kapok agyérgörcsöt, mire futólépésben elérem a csapot. Alig ömlött ki egy kis víz a padlóra, így valamelyest megkönnyebbülök… csak nem fulladt meg a kis dög! Halk nevetés üti meg fülemet, és a hang irányába fordulva konstatálom, hogy a sötétszemű iszonyatosan jól néz ki az ajtófélfának dőlve. Még úgy is, ha épp rajtam mulat…

- Nem is te lennél, ha nem tettél volna már valami kísérletet az állatkád elleni merényletre!

- Ha-ha-ha. Ha nem ájuldoztál volna, nem kellett volna így hagynom a csapot!

- Szóval az én hibám? – kérdezi komolyabb tekintettel, miközben felém lépked.

- Abszolút!

- De hiszen ha nem ütsz le, nem terülök ki – áll meg közvetlenül előttem, hogy teljesen elmerülhessek szemében.

- De… – Miért is esik nehezemre gondolkozni? – Ááá, ne húzd az időt! Keressük meg a dögöt, és utána spuri! – Elmenekülök a közeléből, hogy ne érezzem magam szerencsétlen baromnak. Tényleg nem akartam leütni… na persze megérdemelte, de akkor is. Vagyis….

- Óvatosabban – dermeszt meg suttogásával, közvetlenül mögöttem állva. – Ha így trappolsz, nemcsak hogy elijeszted, de még el is taposod.

Nyugodtabban látunk a kereséshez, és a világosodó szobában egyre könnyebb dolgunk lesz. Pár perc elteltével sikerül kihalászni a régóta keresett kicsiny élősködőt… az ágy alól.

A lusta kis rágcsálón végigpillantva konstatálom, hogy kinézete alapján felőlem hörcsög is lehetne. Talán egy kicsit túlsúlyos, de ráfognám, hogy panelban nevelték.

Halvány mosollyal és sebes léptekkel hagyjuk el az épületet, hogy pár kanyar után teljesen elveszíthessem tájékozódási képességem. Egyedül az biztos, hogy még Kairóban vagyunk… legalábbis nagyon remélem! Teljes közöny szállt rám, mióta megtaláltam a rágcsálómat. És azt hiszem valami fura, érthetetlen helyről jövő jókedv is a közelembe lopódzott, mert hiába próbálom levakarni félmosolyomat, nem sikerül… Végre hazamehetek! És a pláne, hogy otthon nem akarnak majd kinyírni!

A népesebb utcán egy kezet érzek a sajátomon, mely könnyedén irányít. Nem húz erőszakosan, de elég magabiztos ahhoz, hogy ne maradjak le túlságosan… még ha gyorsabban is dobban tőle a szívem olykor.

Azt hiszem, valami taxiba szállunk be éppen, de nem igazán érdekel. Bízom az engem vezetőben, pláne mikor meglátom, ahogy a már bent ülő két szőke ránk mosolyog. El sem hiszem, végre vége!