|
Néma vallomás
Anvike 2011.01.25. 17:15
„ Szerelem az, amikor megremeg a gyomrod, ha meglátod, és a szíved a torkodban ugrik, mikor hozzád ér. Amikor hirtelen mozdulatokkal magadhoz rántod, hogy érezd, fald, magadhoz láncold. Nem tudsz betelni vele, minden percben csak Őt kívánod!”
Megérkeztem. Mondhatnám úgy is, hogy révbeértem vagy megleltem a végzetem. Szárnyalok a szavakkal, a gondolatokkal, az érzéseimmel. Türelmetlen vagyok és izgatott, a gyomromban ezernyi apró, színes pillangó repdes.
Lassacskán felállok a helyemről, azt hiszem nyugodtnak, higgadtnak szeretnék tűnni.
Tudom, csak a nagyvilág elől vagyok képes gondosan elrejteni csapongó érzéseimet; előtted nyitott könyvvé válok, Te teljes valómban látsz engem… mégis, úgy érzem, helyesebb, ha felöltöm a nyugalom álarcát.
Vontatottan, tétovázva elindulok; a kezemben szorongatott csomagjaim súlya még nehezebbnek tűnik, mint kora hajnalban az álmos induláskor.
Mérgelődve lépegetek az előttem komótosan tipegő nagymami után; a 3 éve magamra erőltetett türelmes várakozás érzése nyomtalanul elillant, helyét, a türelmetlen vágyakozás vette át.
Szeretnélek végre látni, magamhoz ölelni, forrón szeretni…
Mélázásomból gyengéd érintés hoz vissza a való életbe, egy jáde tekintetű kedves hölgy aggodalmas arckifejezésével találom szemben magam.
- Kisasszony kérem, rosszul érzi magát?- érintette meg homlokomat a kedves hölgy- Tudok segíteni Önnek?
- Köszönöm, minden rendben velem, csak kicsit elgondolkodtam!- nyugtattam meg őt elszégyellve magam- elnézést, ha Önre ijesztettem!
A hölgy látva zavaromat barátságosan elmosolyodott, arcára mindentudó arckifejezés ült ki. Kezemet megragadva tört utat nekünk a leszálló utasok mellett, sietségének okát nem értve, lassítani kezdtem.
- Siessünk kedveském, a szerelmed biztosan vár…- nézett rám mosolyogva a hölgy, rádöbbentve, engem várnak…
Az ismeretlen asszony szavain meglepődve transzba esve követtem őt, a szó, hogy szerelmed bűvöletbe ejtett…
Sosem mondtuk ki nyíltan, szavak nélkül is tisztán éreztük- mi egymáséi vagyunk, egymáshoz tartozunk. Ahhoz, hogy érezzük egymás szeretetét nem volt szükség szavakra, a szív dalának néma ritmusa tudatta velünk az elmondhatatlant…
- A szerelmem… - ízlelgettem az eddig ki nem ejtett szó jelentését és a vele járó érzések kellemességét- Meg kell találnom a szerelmem…
A céltudatosan menetelő járókelők között hirtelen megtorpantam, vizslatni kezdem a környéket, lázasan kutakodó szemekkel téged kereslek.
Néhány másodperc elteltével meglellek a tömegben; szívem a torkomban kezd el dobogni, zsibbadt boldogság érzése lesz rajtam úrrá…
Kipirosodott arccal, botladozó léptekkel, széles mosollyal az arcomon török utat feléd az előttem toporgó emberek között; torkomban az örömtől fojtogató gombóc nőtt…
Igyekezetemet és türelmetlenségemet látva rosszallón elmosolyodsz, mikor eléd érkezem kinyújtod felém biztonságot nyújtó karjaidat…
Annyi mindent szerettem volna elmondani… Szépet, jót, szerelmeset… mégis… most, hogy itt állok veled szemben, alig karnyújtásnyira, a szavak nem akarnak jönni a számra…
Csak állok tétlenül és várok, mozdulni sem bírok…
Régóta szeretném elmondani neked, hogy nélküled nem lenne értelme az életemnek, hogy a hűvös éjszakákon rád gondoltam, hogy meghalnék érted…
Szerettem volna elmondani neked, hogy te vagy a napsugár, a fény az életemben, hogy nálad jobb barátot keresve sem találnék, hogy tiszta szívből szeretlek…
Köszönetet szerettem volna mondani neked azért, hogy vagy, hogy beloptad magad a szívembe, ehelyett csak válladra hajtott fejjel zokogok és hevesen dobogó szívvel azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a meghitt, boldog perc…
Felemelem a fejem és tengerszín íriszeidbe nézve látom, hogy küszködsz,- nem jönnek ajkadra az eddig ki nem mondott eltitkolt szavak.
Feszengve nézek farkasszemet veled, pattanásig feszül bennem a húr; nem bírom tovább a tétlenséget…
Arcod mágnesként vonzza arcomat, szívem őrült ugrándozásba kezd, ahogy csökkent a köztünk lévő kis távolság; körülöttünk a levegő, forró, vibráló közeggé válik…
- Szeretlek… - suttogom végül csendesen arcodhoz közel, mit már régóta sejtesz; és rettegek a gondolattól, te nem így érzel…
Várok kétségbeesve, de nincs felelet, félő, a szavaim elszálltak a hűvös őszi széllel…
Lehunyt szemeidből rám tekintve édesen elmosolyodsz, ujjainkat összefűzve vallomásomra válaszolva lágyan végigsimítasz az arcomon, majd ismét magadhoz ölelsz.
Szorosan ölelsz magadhoz,- érzem szíved minden egyes dobbanásának ritmusát- bódult érzés lesz rajtam úrrá, érzem, forogni kezd velem a világ.
Óvatos, puha érintéseid nyomán bőröm perzselni kezd,a szívem őrülten ugrándozik a mellkasomban,- tisztán érzem néma vallomásod ellenére- őszintén, szívből szeretsz…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
