|
Echoes
absentee 2011.01.27. 13:21
Mit ér egy dal, aminek nincs vége? Mit ér a halhatatlanság, ha közben beletompulunk? Mihez kezdünk, ha végül nem marad semmi, csak az arcunkba csapó jeges szél és a kínzó hányinger, hogy valamit elfelejtettünk megtenni?
De mégis, mekkora baromság ez az egész...
¤¤¤
A stroboszkóp fénye elvakított, amikor valami ökör a világítóktól újra és újra engem akart a közönségnek megmutatni. Legszívesebben lefejeltem volna. Éppen az előzenekara voltunk valami hasonlóan noname együttesnek. Egyedül Sandin, a menedzserünk tudta, hogy ez az egész mégis mi a francnak jó, de nehéz lett volna őszintén azt mondanom, hogy érdekelt. A tizenöt percből elég kijutott már nekünk.
Háromfős zenekar voltunk: egy lány, az énekes; egy fiú, a dobos; és én, a másik srác a gitárral. Sosem szerettem túlozni, vagy időt pazarolni, így nagyzolóan és feleslegesen hangzott volna tőlem, hogy imádtak minket a (főként) tinédzserkorú, visítozó lányok. Csak a szennylapok és Sandin szerint volt így. A tomboló tömeg viszont tényleg megrészegített, amikor a talpunk alatt kavargott flitteres és csillámporos valójában. Volt ebben az egészben valami tagadhatatlanul groteszk és isteni egyszerre. Ahogy a húrok közül felpillantottam, Gemma, az énekes, is elveszett az önkívület határán, míg Jack dühödten verte a dobokat. Egy fél másodpercig találkozott vele tekintetem, ő pedig rám kacsintott, majd egy oda nem illő taktusnál ráütött a cintányérra. De senki nem foglalkozott már ezzel.
Aztán új szám következett, egyik azokból, amiket én írtam. Ösztönösen pengettem a húrokat a bevezetőben, mire sikítozni kezdtek azok a csajok, akik megismerték a dallamot. Pedig egy ilyen apró klubban a falakról visszaverődő hangok olyan metamorfózison mentek keresztül, hogy még az is nehezen ismerte volna fel őket, aki a zenét szerezte, és ebben percben ez én voltam.
Elvesztem a testemben lüktető őrületben, és abban az érzésben, ami miatt megírtam ezt a számot. Aztán arra gondoltam egy lehetetlen pillanatig, hogy hamarosan vége ennek az egésznek, és végre aludhatok egy sort. Sosem voltam képes egészen átadni magam semminek és senkinek.
Mire az utolsó szám is véget ért, már csak arra tudtam koncentrálni, hogy szomjan döglök a füstgép miatt. Valaki nagyon nem szerethetett engem odafent, hogy a technikusok mind engem szúrtak ki mára. A fényképeken majd úgy fogok festeni, mint önmagam szellemképe, aki éppen felülről megvilágítva kilép porhüvelyéből. Bár kértek volna ráadást, a következő együttes már ökölrázva várt a színfalak mögött, hogy elhúzhatunk végre a vérzivataros pokolba. Mindenesetre a hallgatóság már kellően bemelegedett nekik, hogy semmi ne érdekelje őket.
Hullafáradtan cuccoltunk össze, majd elegánsan leléptünk, ahogy én szoktam megpattanni a nagyreményű csajoktól, akik úton-útfélen felkínálkoztak.
Kifelé menet sem volt ez másképp. Tucatnyi rajongó várt minket a művészbejárónál, fittyet hányva a dromedár méretű biztonságiakra. Gemma fáradtan mosolyogva osztott autogramokat, míg Jack és én próbáltuk lerázni az akaszkodó tizenéveseket. Semmi kedvem nem volt a megrontót játszani ma este, aztán megint balhéba keveredni egy jótanuló kislány gondos apukájával, mint legutóbb is történt. Jack azóta is azzal húzott. Csak nehezen szabadultunk a visítozásból, és jutottunk el a parkolóig.
- Mi a terved ma estére? – fordult felém Jack, már a kocsiban. Sandin játszotta saját sofőrünk szerepét is, hogy azért menőknek tűnjünk kintről nézve.
- Nem vagy az esetem, úgyhogy keress mást a hancúrhoz – javasoltam komoran, de Jack roppant humorosnak tartotta hűvös megjegyzésem. Gemma már kábultan aludt mellettem. – Sandin, itt tegyél ki engem – kértem hirtelen, remélve, hogy álcázni tudom a többiek előtt, mi a tervezett úticélom. Végül is nem kérdezett senki semmit, főként nem hullafáradt menedzserünk, így egy mozdulattal kihúztam a gitártokot a hátsó ülésről, és biccentve elköszöntem a többiektől.
Az utcán rohadt hideg volt, és a szándékosan kiszaggatott fehér pólóm nem melegített túl sokat. Vacogva igyekeztem a közeli panelrengeteg felé, majd hosszasan nyomtam a kapucsengőt, hogy bejussak végre. Alice
kócosan, egy szál hálóingben nyitott ajtót nekem, de arcán nem láttam különösebb meglepettséget, mint korábban, mikor még alig ismertük egymást. Megváltozott, de nem jó irányba, és talán én tehettem róla, hogy ez így volt.
- Mit fognak szólni a rajongóid, ha itt találnak? – ásította kedvetlenül.
- El is mehetek.
- Ha már itt vagy, Isten hozott, Ördög vigyen – köszöntött színpadiasan meghajolva.
- Milyen kedves vagy.
- Csak gyakorlok a legközelebbi szakításunkra. Mit szólsz, hatásos?
- Mint a mustárgáz – mondtam cinikusan, majd belépve az ajtón, lopva csókot leheltem ajkaira.
Biztosra vettem, hogy aludt, mert a kanapé frissen volt összetúrva, mellette tucatnyi regény, forgatókönyv és dráma hevert. Észrevette kíváncsi pillantásom, így csak legyintve mondta, hogy anyagot gyűjt egy esszéhez.
- Kérsz valamit enni, esetleg inni? Pia nincs, drogok úgyszintén.
- Annyira bírom, hogy egyből ezt feltételezed rólam.
- Zenész vagy az istenért. Nekem is lehetnek sztereotípiáim.
- Vizet adj, légy szíves – kértem rosszkedvűen. Bár tudtam volna, hogy a mi francot keresek a volt nőm lakásán? De újra és újra visszajöttem hozzá, mert valahol vágytam arra, hogy valaki annyira ismerjen, mint ő, és akinek mindent elmondhassak, ha szükségem van rá. Alice egy olyan világot képviselt, amibe én nem fértem bele, és amit nem ismertem.
Érdeklődve nézte, ahogy bedöntöttem a vizet. Láttam, hogy ő is szeretné megkérdezni, miért jöttem, de nem lett volna értelme. Sokszor megtörtént már különösebb okok nélkül, és a felemésztő órák után, végül mindig keserűen búcsúztunk el egymástól, hátha nem látjuk újra a másikat. De akárhányszor találkoztunk, mindig egy új dal szövegével léptem ki az ajtaján. Már csak ezért is hálás voltam.
Átható pillantással nézett rám, mint aki pontosan tudja, hogy mi jár a fejemben. Hálóinge nem sokat takart, hosszú, hullámos haja mellei közé kígyózott.
Nem is gondolkodtam, mikor kezem nyakára siklott, és megcsókoltam. Gyönyörű volt tiszta, olykor ábrándos tekintetével, de nem birtokoltam és varázsoltam el mű-sármommal, mint a többit, és talán ezért vágytam rá annyira.
Már hajnalodott, amikor a gyűrött lepedőn egymás mellett fekve, fáradtan merültünk a némaságba. Nem kérdezte, hogy milyen volt az estém, de időnként szeretett a saját, normálisan élt napjairól mesélni nekem. Olyankor úgy éreztem, én is ott voltam vele kicsit. De ez ma más volt.
- Néha csak simán fáj a gondolat, hogy nem vagy egészen az enyém – mondta végül halkan, de határozottan. Mit válaszolhattam volna? Pedig tudtam, hogy mit jelent, de mint Csodaországban, a szavak némán szövődtek fejemben mondatokká, majd dallá, ami megint a lányról szólt, akit nem akartam tönkretenni, akit távol akartam tartani semmitmondó életemtől. Lehettem volna sokkal okosabb is, de ha ő volt az agy, akkor én a szív. Bár jobban belegondolva, csak simán egy farok voltam.
- Mennem kell – ugrottam fel az ágyból, ihlettől telve. Láttam arcán a „nem-hallottad-mit-mondtam?” ábrázatot, mégsem törődtem vele. Ez kellett, hogy kidobjon és gyűlöljön, amíg újra nem találkozunk. Mert én igenis hittem, hogy lesz még ilyen.
¤¤¤
A koncert ismét jól sikerült. A tömeg tapsolt, tombolt, őrjöngött, ahogy kellett. Gemma vigyorogva ugrott Jack és az én nyakamba a végén, mikor a tinilapok fotósai feltűntek. Nem is próbáltam álcázni, hogy mennyire megvetem ezt az egészet, és hogy egészen máshol szeretnék lenni. Egyszer úgyis elfelejtenek majd minket, aztán mehetünk a hivatalba a semmitmondó kis tehetségünkkel.
- Mi a fene bajod van? – üvöltötte később Sandin a színfalak és talán a világ mögött. – Megint le akarsz lépni, és visszamenni, hogy az a senkiházi legyél, akit kivakartam a mocsokból? Sejthettem volna, hogy csak a szád nagy, és te is ugyanolyan plebsz vagy, mint a többi tinihős.
- Mit akarsz? Legyek Hannah Montana?
- Szerintem jól állna a szőke parcsi – röhögött mellettem Jack félrészegen.
- Te szemtelen taknyos! – kiabálta, majd meg is ütött volna, ha nem hajolok időben félre. Különben sem érdekelt, hogy betépve mit beszél nekem. A zsebemben rezgő telefon már annál inkább. Az a pár szó, amit egy közeli klub biztonsági őre elmorgott Alice mobiljáról, maga volt a néma robbanás bensőmben. Nem foglalkozva a földön kómázó Sandinnal, megragadtam Jack karját, majd magyarázat nélkül, vonszolni kezdtem kifelé. Nem tagadás, hogy ő is beszedett már valamit ma este, de még kellően magánál volt, hogy segítsen.
A hideg kissé magunkhoz térített, miközben futva igyekeztünk a klubba, ahol a lány volt, akire eredetileg vigyázni akartam. Az emberek csak ujjatlan pólóink miatt néztek utánunk, nem azért, mert megismertek volna. Hiszen mik voltunk mi a világ palettáján?
A partira bejutnunk végül nem volt nehéz, pláne egy szekrény méretű pribékkel karöltve, aki egy asztalnál kókadozó, szinte felismerhetetlen lányhoz vezetett. Alice haja csatakosan lógott arcába, ahogy valószínűleg többször is megpróbálták észhez téríteni néhány pohár, arcába locsolt vízzel. Sosem én voltam a meggondolt tagja párosunknak, most mégis rákényszerített erre a szerepre.
- Vigyétek innen! – üvöltötte a zenét átharsogva a pasi, mintha valami szörnyről lenne szó. Gyilkos tekintetem csak Jack ismerte fel, majd igyekezett a feladatra összpontosítani engem is.
Botladozva jutottunk ki az utcára, vállvetve hurcolva kómázó csomagunkat egy biztosabb környékre. Jack ideges pillantásokkal méregette, mikor Alice grimaszokat vágott a delíriumban.
- Nem szokott hányni csak a buszon – nyugtattam, lévén tudtam, hogy mennyire kikészülne, ha bármi ilyesmit látna a mimóza lelkével.
- Szóval azt javaslod, hogy ott próbálkozzunk? Mármint a tesóm egyszer irtóra betépett, és a sürgősségin mondták, hogy kész szerencse, amiért nem tartotta magában, mert akkor tuti kinyúlt volna. Egyáltalán mi a kórt szedett be? Esetleg még taxit hívhatunk, elvégre az is robbanómotorral működik, ha az segít.
- Van nálad telefon? – kérdeztem idegesen.
- Szerinted hova fért volna a bőrnaciba? Örülök, hogy egyéb ingóságaimnak van hely benne. A lánynál nincs? Hívjuk a mentőket, aztán annyi.
Igaza volt. Meglepően egyszerű és logikus. Tárcsáztam, majd bemondtam a címet. Három perc, ennyit ígértek a környék alapján. Ez volt ebben a percben a Minden számomra, míg arra vártam, hogy Alice egyszer csak mégis kinyitja a szemét, és azt mondja, vicc volt. De nem tette. Elveszni látszott abban a birodalomban, ahonnan a szavak születtek bennem a dalokhoz. Jack nem kérdezte meg, hogy honnan ismerem a lányt, akit együtt hurcoltunk végig a fél kerületen. Nem is tudtam volna, hogy mit mondjak rá.
Tehetetlenül néztem, ahogy a kiérkező, számomra bölcs és rátermettnek képzelt alakok magukkal vitték. És én nem tudtam, mit illik ilyenkor tenni…
Tudom, hogy csupán egyetlen szó lett volna, amit ki kellett volna mondanom korábban, arra a mondatra. Egy árva szó, amely mindent jelentett nekem, és amit még soha, senkinek nem mondtam. Szeme melegsége mindig megbabonázott, hogy egy elképzelt világban érezhettem magam, ahol kedvesen hozzám bújt és édes szavakat suttogott a lány, akiről annyi dal szólt már.
Mégis, csak lelkemben visszahangzott egy régen titkolt szó, amelyet még magam előtt sem mertem soha kimondani. És most bárhogy próbáltam, már nem tudtam befejezést adni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
