AJÁNLOM AZ OLDALT
Két szusszanás között aztán végre sikerül a lépcső végére érnem… hogy döbbenetemben majdnem visszaessek. Ösztönösen kezdek el pofázni valamit az indulásról, míg Izának sikerül végre kitépnie magát az ölelésből. Elrohan mellettem, én pedig már a kis taknyos halálnemét választom ki gondolatban. Mire közelebb érek önelégült arcához, úgy döntök, maradok a régi módszernél: agyonverem. Persze idő híján csak félmunkát végzek – két ütéssel leterítem, a harmadikkal pedig hozzásegítem a szépítő alvásához. Az utolsó bordaegyengető rúgást pedig már csak a cég ajándékaként viszem végbe.
Pár pillanatot várok, hogy megbizonyosodjak hatékonyságomról, majd az előbb elsiető nő után indulok. Reakcióiból ítélve ő sem örülhetett jobban, mint én.
A lépcsőforduló sötét sarkába rejtett ketrecből kiemelem a régóta áhított állatkát, majd óvatosan zsebembe csúsztatom. Így mégsem olyan feltűnő.
Nem kopogok ajtaján, csak benyitok. Egy pillanatra ismét harag tölt el, ahogy az ágyban kuporgó testre nézek, de rájövök, hogy erre most nincs időnk. Mielőtt azonban még felkelthetném, valami erős ütés ér hátulról, s pillanatok alatt sötétedik el minden…
Békés pihenés, nyugodt percek… észlelem, hogy valaki fel akar kelteni, de még nem szólt az ébresztő, úgyhogy biztos nem aludtam el. Ha meg Kevinre megint rájött a hoppáré, kinyírom. Szerencsére hamar feladja zaklatóm, így békésen heverészhetek… Legalábbis addig, míg az arcomba nem zúdít valami jéghideg löttyöt. Ajánlom, hogy csak víz legyen!
Szememet meresztgetve ülök fel és jövök rá, hogy nem otthon vagyok, hanem a szállodában… Egyiptomban. És az a rákjárásban menekülő alak ott nem a barátom, hanem az a nőszemély…
- Mégis mi a fenét csináltál, te… te… te nő? – Igyekszem ellenőrizni koponyám épségét, míg az előzményeken gondolkozom. Miért kellett ilyen drasztikus módszerekhez folyamodnia? Csipkerózsikával kiment a divatból a csókkal ébresztés?
- Nem szándékos volt! Vagyis igen… Omárnak hittelek, őt akartam leütni… hogy leléphessek. – Nem hat meg a hebegése, ahogy lassan összeáll a kép.
- Szóval te ütöttél le? Én meg már majdnem megköszöntem, hogy magamhoz térítettél. – És még jó, hogy nem adtunk neki fegyvert!
- Mint mondtam, Omárnak hittelek. Nyugodj le! Mint hallhattad, mindennek megvan a racionális magyarázata. – Akkor miért próbálsz meg a tapétába olvadni? Mivel nem tudom fájdalom nélkül felé fordítani fejem, feltápászkodok. Jobb a helyzet, mint hittem, mivel még nem is imbolygok. – De tulajdonképpen megérdemelted! A kezére játszottál, mikor én bíztam benned – pattan fel ő is dühösen, mire elé érek. Csak tudnám, mire fel kiabál ennyire…
- Halkabban, te nő! – Egyik kezemmel tovább masszírozom tarkómat, a másikkal pedig megtámasztom magam a feje mellett. Ha még egy hangos szót szól, esküszöm, hogy elhallgattatom. Van is ötletem, hogy mit csinálhatnék… Na tessék! Ez is az ő hibája! Itt képzelgek ahelyett, hogy koncentrálnék.
- Van nevem, ha elfelejtetted volna – duzzog tovább, de legalább már jóval halkabban.
- Tudom. – Nagylevegő és… meg tudod csinálni! Hiszen igaza van. Na ezt persze neki nem kell tudni. – Sajnálom.
- Mi… mit? – pislog rám hatalmas, értetlen szemeivel. Nem hiszem el, hogy ez a nő valóságos!
- Sajnálom, hogy nem haladtunk a terv szerint, de ha nem adlak fel titeket, elúszik az egyetlen esélyem, hogy a tengerimalaccal együtt mindenkit épségben hazaszállítsak.
- Mi történt? – Mivel nem múlik a fejfájás, a hideg falnak döntöm homlokom. És ennek még véletlenül sincs köze ahhoz, hogy így jobban érzem az illatát…
- Valamelyik őr azt ültette a kis vőlegényed fülébe, hogy szokatlan érdeklődést tanúsítok irántad. Ki kellett magyaráznom magam, és nem akadt ennél jobb lehetőség sem nekem, sem Abdulnak. A pillanatnyi bizalmatlanság megszűntetésével sokkal nagyobb esélyünk lett.
- Értem. – Hangja térít magamhoz, s inkább eltávolodom tőle. Persze a smaragdos szemétől nem tudok ilyen könnyen szabadulni. De sebaj, megszabadít ő maga, mihelyt lehajtja a fejét. – Én is sajnálom. Tényleg nem akartalak leütni, de…
- Megértem – mosolyodom el halványan, ahogyan tudatosul bennem, hogy bocsánatot kért. Ritka pillanat, jobb, ha egy életre megjegyzem. – De mondd csak: mikor is terítettél le?
- Amikor bejöttél az ajtón – feleli a legnagyobb természetességgel. Néha egészen úgy viselkedik, mint az a másik két szőke.
- Ezt sejtettem. De körülbelül hány perce?
- Nem lehet több öt percnél. Egész gyorsan átvészelted.
- És mikor zártad be az ajtót?
- Mikor izé… Szóval, amikor összeestél.
- Rendben, ezek szerint még nem lehet messze. Viszont minél hamarabb megtaláljuk, annál több esélyünk van.
- Mennyire ütötted be a fejed? – Hogy jön ez most ide? Ja… hogy még mindig nem értene?
- A zsebemben volt a tengerimalac, amikor bejöttem. Ha azóta nem ütötted le őt is, vagy esetleg nem gyújtottad fel, valahol itt kell lennie.
- Nem gyújtogatok, mégis mi… - akad el mondatában, majd ijedten fut a fürdőbe. Mosolyogva indulok utána, és bárhogy próbálom, nem sikerül visszafognom nevetésem. Komolyan azt hitte, hogy az a kis állat felmászik majd a csapra és vízbe fullasztja magát bánatában?
- Nem is te lennél, ha nem tettél volna már valami kísérletet az állatkád elleni merényletre! – Összehúzza szemöldökét, úgyhogy már készülhetek is a durcára…
- Ha-ha-ha. Ha nem ájuldoztál volna, nem kellett volna így hagynom a csapot!
- Szóval az én hibám? – indulok meg felé, látszólag komolyan.
- Abszolút! – És még magabiztosan ki is jelenti…
- De hiszen ha nem ütsz le, nem terülök ki – állok meg előtte, hogy közelebbről láthassam azt az enyhe pírt arcán. Egyszerűen nem hiszem el, hogy létezik ilyen ártatlan nő!
- De… Ááá, ne húzd az időt! Keressük meg a dögöt, és utána spuri! – Elsiet mellettem, de kénytelen vagyok megállítani.
- Óvatosabban – suttogom mögé érve. – Ha így trappolsz, nemcsak hogy elijeszted, de még el is taposod.
Kiélvezem a nyugodt keresgélés pillanatait, majd az ágy alól kihalászott tengerimalaccal távozunk. Mihelyt forgalmasabb utcához érünk, megragadom kezét, hogy ne veszítsem el… És nem azért, hogy kiélvezzem az utolsó pillanatainkat. Terveim szerint arra még lesz időm, bőven.
-----
A hazaút simán ment, ahogy az átvétel leszervezése is. Az itteniek bespájzolása is sikeresnek mondható – leszámítva azt az apró tényt, hogy az egyik késelős barmot alig két méterrel Iza mögött sikerült leterítenem. Szerencsémre hátra sem nézett az apró zajokra, nem egy paranoiás típus… bár más helyzetekben még profitálhatna belőle. Az én félelem és bűntudat szintem azonban az egekig ér még most is, amiért nem szóltunk neki az egész csali dolog kockázatáról. Nem mintha nem vállalta volna el akkor is, amilyen meggondolatlan!
Pontosan ezért nem érzem hibás döntésnek, hogy most felszállok arra a nyamvadt gépre. Ha vele maradnék csak még nagyobb őrültségekbe sodornám… és sosem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam sérülne meg.
Ezekkel a gondolatokkal lépdelek helyem felé, majd az ablak mellé roskadok, hogy egy utolsó pillantást vethessek majd Pest esti fényeire. Mégis… mihelyt elindulunk, becsukom a szemem – nem akarok arra gondolni, hogy valahol ott van ő is. Perszer jelenlegi helyzetem sem sokkal jobb: magam előtt látom szemeit, mosolyát, de még a reggeli ébredéskor szanaszét álló haját is. Miért érzem, hogy ezek a képek még kísérteni fognak egy darabig?
-------------------------------------------
- Szóval, dióhéjban ennyi. – Fáradt sóhajjal húzom meg a söröm, míg a füstös kis kocsmában ülök, a jól megszokott baráti társasággal körülölelve.
- Nem csináld már, Iza! – elégedetlenkedik velem szemben Nitta.
- Ez az, ne csináld! Mi van a hörcsöggel és a pasassal? – kíváncsiskodik Teó is.
Nemrég ébredtem fel, miután majdnem egy egész napot átaludtam, de még mindig úgy érzem magam, mint aki három műszakban dolgozik… naponta.
A landolás után valószerűtlenül gyorsan peregtek az események. Először is egyeztettem egy időpontot hörcsögátadásra, amin a fiúk lekapcsolták a vörös megbízómat… be voltam tojva rendesen. Ja és persze kiderült, hogy a kis szöszke kárpitos valószínűleg a legtehetségesebb színész, akit valaha is láttam. Legalábbis ha az ostobaság bálványát kell megformáznia. Sejthettem volna, hogy a sötétszemű és ő összedolgoznak…
De a lényeg, hogy a kis britt ügynökeink sittre vágták az összes rosszfiút határon innen és túl. Már a sejket és a télapót leszámítva… és mivel egyikükkel sem találkoznék szívesen újra ebben az életben – bár valószínűleg a többiben sem –, remélem ez csak átmeneti állapot.
Mégis… nem ez nyugtalanít a legjobban…
- Semmi, csajok. De tényleg. – Egy újabbat húzok sörömből, hogy addig se kelljen harmadik, eddig még mélyen hallgató társunkra néznem. – A rosszfiúk sitten, a hörcsög új gazdinál, a pasas meg valószínűleg valahol a ködös szigetén.
- Ne már! Mindig mondtam, hogy kezdeményezőbbnek kell lenned! – fakad ki Nitta, míg Teó helyeslően bólogat. Csak tudnám, miért lesz még keserűbb az italom…
- Na elég a gyerekzsúrból! Jó, hogy azt nem tanácsoljátok neki, vesse rá magát az első, valahogy is kinéző ipsére.
Óriásira kerekedett szemekkel meredek Filóra… nem azért, mintha nem lenne rá jellemző, hogy kiáll a női tartás mellett, de…
Filó, tisztességes nevén Flóra, arról kapta nevét, hogy hajlamos elbambulni, s órákon keresztül filozofálgatni magában az élet nagy kérdéseiről. Persze általában csak a józanodás állapotában, és nagyon sokszor a „Miért is iszunk mi ilyen szemeteket?” témakörben. A helyes kifejezés talán az lenne, hogy filozófussá józanodja magát.
És bár elég nagy női öntudattal rendelkezik, sosem szólalt fel a futó kalandok ellen. Ő maga nem igazán ugrik bele ilyesmibe, de mindig is támogatta, hogy elkövessük a saját hibáinkat. Talán azért, mert ő maga sem tűri jól, ha valaki figyelmeztetni akarja baromságára.
Halványan elmosolyodom, ahogyan megértem őt lassacskán. Ez a csend, és a támogatás… szóval rájött.
- Fáradt lehetsz még, én pedig holnap melózom, úgyhogy mit szólnál, ha hazasétálnánk. Nincs kedvem megvárni az első buszokat.
- Filó, ne légy ünneprontó! És amúgy is, mi ez az oszlatás? Ha ti mentek, nekünk is felesleges maradnunk. – Nitta is elég makacs tud lenni, de ha Filó a fejébe vesz valamit… hmm, mondjuk azt, hogy találékony.
- Teó végre levizsgázott, úgyhogy mindketten szabad hétvége elé néztek. Felőlem jöhettek ti is, de azok a srácok a sarokasztalnál még a végén mély depresszióba zuhannak. – És íme: probléma megoldva.
Csak magamban vigyorgom meg, hogy csapatunk csendes tagja milyen jól is ismer mindannyiunkat. Teónak kívülről fújja a vizsgabeosztását, Nittát úgy manipulálja, hogy még meg sem erőlteti magát, rajtam pedig olyan egyszerűen átlát, mintha csak olvasna gondolataimban.
- Szóval, mennyire komoly? – szegezi nekem a kérdést barátnőm, míg egy pislákoló lámpa halvány fényében baktatunk hazafelé. – Várj, ezt hülyeség volt megkérdezni. Még te magad sem vagy igazán tisztában vele, igaz? – Tévedtem, nem a gondolataimban olvas… sokkal inkább az érzéseimben.
- Valahogy úgy… – fut ajkaimra valami keserédes mosolyféleség.
- Tehát a kérdés már csak az, hogy ő mit érez.
Egyikünk sem gondolja úgy, hogy meg tudná találni a választ, így nem is erőltetjük. Lassacskán a csendből könnyed beszélgetést kreálunk, poénkodunk… és bár a nyomást még mindig érzem mellkasomon, enyhül valamelyest.
- Azért, biztos ami biztos – torpan meg, s fordul felém Filó –, gondold át, hogy te pontosan mit is érzel.
Mielőtt még bármit is válaszolhatnék, mosolyogva emeli kezét integetésre és fordít nekem hátat, hogy folytassa saját útját. Az én ajkam is felfelé görbül valamilyen antigravitációs szertől, melyet talán a barátság és a hála keverékeként írhatnék le a legjobban.
Kialszik a mellettem lévő utcai lámpa, s ahogy felpillantok, mintha egy csillag fényét látnám valahol felette. Mintha csak az egyik fény eltűnése esélyt adna a másik megjelenésének. A gyártott világosság kialszik, míg a természetes ugyanolyan marad mindig… legfeljebb nem látható egy darabig. Vajon ránk melyik illik?
Fejem lehajtva indulok el haza, és csak reménykedem, hogy megtalálom a választ, bármi is legyen az…
