34. fejezet

Csepp, csepp... olvadt egyre a víz, és megvadulva áradt, védve a Birodalom szívét, és az ott született kis életet.
Dobb, dobb... dobogott a Remény Fiának szíve, fénnyel árasztva el a Palotát...
A trónörökös érkezése ugyanúgy nem vált köztudottá a démonok és emberek közt, mint az, hogy Inu no Tashio nagyúr életben van. A nagyapa minden álcázó-tudományát bevetve védte unokáját. Így egyikük auráját, vagy illatát sem vehették észre. A kicsi születése ugyan a palotában nagy esemény volt, de a hírt a palotán kívülre nem engedték kijutni, mivel a fenyegetettségük napról napra kézzelfoghatóbbá vált. A megáradt hegyi patakok vize lassan leapadt, és már át lehetett kelni rajtuk. A fagy visszavonult a magas hegyekbe, a völgyekben megült a pára, a növényzet zöldellni kezdett.

Egy hajnalon a fővezér egyik kiküldött kéme esett be az udvarra. Tépett ruhája alatt sebek vöröslöttek. Míg hazafelé tartott a hírekkel, összefutott egy portyázó előőrssel, s a sérüléseknek még nem volt idejük eltűnni. A démonnak szerencséje volt, hogy nem a pokoldémonnal került összetűzésbe, viszont a találkozás azt jelentette, hogy az ellenség lassan, de biztosan közeledik...
A másik két tartomány segítsége is megérkezett. Magas rangú démonok csapatát szállásolták el a Palota egyik, eddig használaton kívüli, de pedáns rendben tartott részében. Minden este folytak a megbeszélések, különféle megállapodások születtek, terveket vitattak meg. Abban mindegyikük megegyezett, hogy Sesshoumaru parancsainak alávetik magukat.

A Palota kertje kivirult. A közepét átszelő kis patak csacsogva bukdácsolt át a medrében fekvő, gömbölyű kavicsokon, az apró zúgókban pedig hangosan csobogott. A kis tó kristálytiszta vizének egy részét elfedte a lótusz zsendülő levéltömege. A levélnyelek közt játékosan cikáztak az aranyszínben és fehérben tarkálló koik. A díszfák, bokrok zöld fátyolruhába öltöztek, majd a sakurafák is fehér és rózsaszín sziromfelhőbe burkolóztak. Minden hajnalon madár-hangverseny zengte az élet dicséretét.
Kagome a szobájuk ablakában állt. Gyermekük elaludt, miután megetette. A nő elgondolkodva figyelte a természet ébredését, amit mindig nagy örömmel várt.

Most azonban a fény-démonnő örömét valami beárnyékolta. Baljós jelek sötétlettek a keleti ég alján. Vihar készült. Iszonyú, mindent elsöprő és eldöntő vihar, amit nem a természet, hanem démonok ezrei hoztak létre...
Sesshoumaru Nagyúr és néhány embere, köztük Inuyasha, Reita főparancsnok, Yamato tanácsnok és a két szövetéges vezér reggel eltávoztak a palotából, hogy saját szemmel mérjék fel a támadó sereg erejét. A kémek jelentéseiből már nagyjából ismerték, mi közeledik, de a teljes stratégia kidolgozásához nekik is szemügyre kellett venni az ellenséget, illetve a védekezés lehetséges helyszíneit.
Így a Nagyasszonyt és az örököst, meg a család többi nőtagját a még mindig rejtőző Inu no Tashiora, valamint Miroku és Shippou őrizetére bízták. Természetesen emellett a palota őrsége is végezte a feladatát...

Az inuyoukai és kísérete csak délután ért vissza, fáradtan, elcsigázva. A hegyláncon túl összefutottak egy kisebb portyázó csapattal. Néhány démonkatona meg is sebesült, de komoly összecsapás nem alakult ki.
Sesshoumaru legelőször asszonyához és gyermekéhez sietett. Bár gondolati úton tartották a kapcsolatot, mégis a saját érzékszerveivel kívánt meggyőződni családja sértetlenségéről, éppenséggel - egy-két, Kagomével váltott, vággyal átfűtött csók útján...
- Mi a helyzet? - érdeklődött asszonya, amint átölelték egymást.
- Hm... van egy ötletem, amivel a sereg egy részét kiiktathatjuk. Igaz, ők a kevésbé veszélyesek, de a nagy tömeget is ők alkotják...
- Onik?
- Igen. A magasabb rangú démonok közül elég kevesen álltak melléjük: csupán Aidoo Nagyúr néhány csatlósa. Ők erősek. De a világunkban nem nagy dicsőség, ha Narakuval szövetkezik valaki. A legtöbb tisztavérű szimplán undorodik tőle, a hanyouk meg irtóznak a tömény gonoszságától. Persze, a pokoldémonnak mindegy, ő csak a saját érdekeit nézi. Aidoonak például részben legyilkolták az udvartartását, mert azok nem hódoltak be. Aidoo egyik fiát is megölték.
- Hideyo Souma családja...
- Az kész csoda, hogy el tudtak menekülni. Hideyo fia és a veje tulajdonképpen feláldozták magukat, hogy a többieknek sikerüljön - bólintott a youkai. - Bár, Narakuék tervébe az beleillett, hogy kémet juttassanak hozzánk.
- ...aki szerencsére nem tudott meg semmi lényeges dolgot, mielőtt lelepleződött volna - tette hozzá Kagome. Sesshoumaru halványan elmosolyodott:
- Neked köszönhetjük.
Majd gondolatban folytatta megbeszélését párjával, így semmi nem szivároghatott ki a védelmi elgondolásokból.
- Hogy van a fiam? - lépett az inu csendesen a kicsi fekvőhelyéhez.
- Nagyon jól evett, és most alszik. Amikor ébren volt, már megidézte az energiaostorát... ez nagy teljesítmény egy néhány hónapos csecsemőtől, még, ha ennyire erős, akkor is.
- Örülök neki, és büszke vagyok rátok! De ebben a csatában nem vehetsz részt!
- Már említetted... de mi lesz, ha anya, édesapád és Rin együttes ereje kevés lesz, hogy megállítsa? - célzott a pokoldémonra.
- Azt ne kérdezd... még én sem tudom, de valahogy megállítjuk. Akkor is, ha belepusztulok.

Három nap múlva már nem csak az ég alja sötétlett. A fekete sáv elfoglalta a fél égboltot. Egyre közeledett az összecsapás ideje. Sesshoumaru kis csapata ismét útra kelt. A Nyugati Palotát körülölelő hatalmas hegylánc volt a céljuk. Jobban mondva a hegylánc legszélesebb hágója, amin nagyobb csapat is kényemesen átkelhetett. A többi, kisebb átjáró már járhatatlanná vált, részben a természet segítségével, részben emberi-démoni közreműködéssel. Emellett mindegyiknél elrejtőzött egy kisebb védőcsapat, hogy az arra tévedő ellenséges portyázókat megakadályozzák a továbbjutásban, akár földön érkezzenek, akár levegőben...
A hágón csend honolt. A magashegyi átjáróban és a sziklás terepen növekvő fák közt még mindig fehérlett a hó. Nem volt nyoma és szaga sem idegeneknek. Sesshoumaru felnézett a tengerszem és a gleccser irányába, majd megszólalt:
- Ez az a hely. Ide jöttünk.
- Mi tervezel, Nagyúr? - kérdezte meg az egyik szövetséges parancsnok. - Bár... ha nekem kellene döntenem, én leomlasztanám a gleccsert, hogy beszűkítsem az átjárót.
- Azt fogjuk tenni, de nem most. Két legyet ütünk majd egy csapásra.
- Értem, bátyám! - mosolyodott el agyarait megcsillantva Inuyasha. - Kissé megritkítjuk vele a támadók számát is.
- Pontosan. Holnap reggelre ér ide a seregük. Nem engedhetjük őket ennél tovább.
- Akkor itt fogunk megütközni.
- Igen - válaszolt, majd rokona felé fordult:
- Reita tábornok! A készenlétben lévő kétszáz embert és húsz démont még most idevezényeljük, nehogy meglepetés érjen bennünket. Hajnalra pedig a fősereggel is ide kell érnünk.
- Küldöm a futárt, hogy az a csapat induljon. Két óra múlva itt lesznek. A fősereget pedig indulásra kész állapotba helyeztetem - bólintott a vörös démon. Az eddig a vállán üldögélő, tollászkodó sólyom-démon a levegőbe dobta magát, és pillanatok alatt eltűnt a Palota irányába.
A youkai-csapat szellemgömbbé változva, a levegőbe emelkedve pásztázta végig a vidéket.
- Ide kell két-három démon, hogy az erejükkel leomlaszák a gleccsert - toppant egy kiálló sziklaszirtre a fővezér.
- Én is így gondoltam - helyeselt Sesshoumaru. - Viszont ennél is nagyobb pusztítást tudunk majd okozni a soraikban. Oda, a túloldalra is kell kettő, akik a tengerszem peremét lerobbantják, utat engedve a jeges áradatnak... - mutatta, majd hozzátette:
- Emellett még - az erejükkel - az erősebb, támadó démonok közül is likvidálhatnak néhányat, mielőtt azok észbe kapnának.
- Vállalom, hogy leszek az egyik közülük - mosolyodott el sötéten az északi sereg vezére. - A csapatommal úgy is ti rendelkeztek. Vezessétek őket győzelemre!

Hajnalodott. Hiába volt a síkságon nyár eleji idő, a hegyvidéken pedig tavasz, a napkeltét ezen a reggelen nem ünnepelték a madarak. Hallgattak. Érezték a veszedelmet, ami lassan, de biztosan közelgett. A halk, folyamatos morajlás a fekete felhőből hallatszott, ami nem engedte, hogy pirkadjon.
- Onik... eltakarják a világosságot, hogy így erősebb lehessen a pokoldémon... - vicsorgott undorodva Inu no Tashio. A keleti kapu feletti falon állt fiaival, akik indulni készültek.
- Nem sokáig lesz belőlük ennyi... - válaszolt elsőszülöttje. - Öcsém, indulnunk kell!
A két démon szellemgömbbé változva suhant a hegylánc felé... Odaérve elrejtőztek, mint társaik, és némán várakoztak.
Inu no Tashio töprengve nézett a hegylánc felé, majd lesietett menyéhez. Valamivel később távozott a Palotából, amiről csak Kagome tudott.

A hegyláncon húzódó átjáró megelevenedett. Tengernyi oni feketéllett ott, eltakarva a fehér havat. A támadók vonulásának morajába hirtelen dörrent bele a robbanás hangja. A hágó fölötti gleccser megindult, jeges sziklalavinával árasztva el a lent tömörülő alantas szellemek és emberek csordáját. A még élő - zavarodott lények egymást és a velük szövetséges embereket taposták, amikor az életben maradottakra újabb áldás zúdult a másik hegyoldalról. Hatalmas szikladarabok gördültek le, jeges, zuhogó vízáradattal együtt... A hágón tartózkodókat mind elmosta. Vérző, súlyosan sebesült, halott embereket, húscafatokat és nyálkás oni-maradványokat sodort magával. Aki belekerült, az nem úszta meg élve.
Az ég színe világosabbá vált, a gonosz lelkek füstté válva távoztak.
Az egyesített nyugati, északi és déli védőknek - a nagy létszámú - támadó sereg felét sikerült ezzel likvidálniuk.
Az ellenséget pár percre megbénító meglepetés után öldöklő csata bontakozott ki.
Démonok és emberek küzdöttek, a védők kétszerezett energiával, hiszen a Birodalom szívével együtt családjaikért is harcoltak. Emberi és démonvértől, jeges hólétől csatakos, csúszós talajon csaptak össze egymással. Fegyverek zaja, halálsikolyok és hörgések hallatszottak. Testek tömege dőlt le vérezve, semmisült meg a csata alatt. Az órák a küzdőknek perceknek tűntek, vörös köd ült agyukon, nem fogtak fel mást érzékeik, csak a véres iszonyatot, és azt, hogy túl kell élniük...
A magasabb rangú démonoknak jobb esélyeik voltak. Ők úgy kaszabolták a tömeget, mintha aratnának... és arattak is. Dőlt eléjük a rengeteg megcsonkított halott.

Az öldöklést kikerülve, a fák között néhány sötét alak várt ugrásra készen.
Reita fővezér éles érzékszerveit azonban nem tudták kijátszani. Az alakváltó - róka képében - átsurrant mellettük, és terepszemlét tartott.
Naraku, Kagura, Aidoo Nagyúr és egy felettébb különös, gomolygó látomás - ez utóbbi a pokoldémon volt - élvezettel figyelték a gyilkolást. Majd Naraku halk parancsot adott Kagurának:
- Mehetsz. Ajánlom, hogy egyik se élje túl a találkozást veled! Különben...
A nő arca fájdalmasan torzult el, ahogy Naraku a csápjaival összeszorította a szívét.
A főparancsnoknak gyorsan kellett döntenie: vagy Kagurát tarja szemmel, vagy a maradék társulatot...
Mielőtt Kagura indult volna, Sesshoumaru és Inuyasha is fölfedezte a rejtőző ellenséges vezéreket. Reita így nyugodt szívvel határozott. Még apróbb állattá, egy bolhává zsugorodott, és Kagura tollpihéjébe kapaszkodott. Még látta, ahogyan Nyugat Ura kidönti kardjával a három alakot rejtő fákat, és azt is, hogy a két testvér mellé letoppant Inu no Tashio...

"Halálkeringő... a legvéresebb tánc..." - jutott eszébe az ide illő kifejezés, látva, ahogy egymást felmérték, kerülgették, mint ugrásra kész ragadozók. - "Vajon melyikük türelme fogy el hamarabb? Vajon melyik robban neki teljes erejéből a másiknak, hogy fegyvereivel, képességeivel minél nagyobb sebet üssön a másikon? Hogy véres húscafatokká változtassa ellenfele testét? Remélem, a Nagyúr és fiai elsöprik őket..."