|
1. fejezet
Kharex 2011.02.06. 18:16
Apáink bűnei (+18)
Szerző: Senkit ne vezessenek félre a történetben leírtak, valójában semmi bajom a kínaiakkal, se Kínával. Az apró, koszos hópelyhek lustán, megfáradtan szállingóztak a nekik életet adó kövér, hamuszürke felhők irányából Vlagyivosztok csupa üveg és acél felhőkarcolói felé. A heves északi szél néha erősen oldalba kapta, és akár több száz méterrel is arrébb lökte őket, de a független városállam betondzsungele csak nem akart eltűnni alóluk, ott terpeszkedett mindenütt, leszámítva a belvárost körülölelő két öböl szürkéskék vizét.
A legtöbb hópehely egy idő után feladta a harcot, és menthetetlenül alázuhant a hatmilliós város utcáira, ahol aztán összetiporták őket a hideg elől fedél alá menekülő emberek csizmái, vagy az utcákon megszámlálhatatlanul kígyózó kocsik kerekei. Vlagyivosztokban szinte mindig mindenki sietett valahová, és ezt a folyamatot még a szenteste sem tudta megállítani.
A hatalmas bevásárlóközpontok, a sikátorokban megbúvó apró butikok és a bevásárlóutcák elegáns boltjai még mindig tömve voltak vevőkkel, és ugyanezt lehetett elmondani a Leninszkij kerület peremén meghúzódó apró kínai étteremről is, ahol szinte egymásnak adták a kilincset a gyors vacsorára áhítozó vevők. A legtöbbjük még annak ellenére sem végzett a karácsonyi bevásárlással, hogy az óra nemrég ütötte el az este tizenegyet, így leghőbb vágyuk az volt, hogy magukba tömjenek némi ennivalót, mielőtt újra belevetik magukat a kirakat túloldalán hömpölygő tömegbe.
Az alacsony mennyezetű, pedánsan takarított kis helyiségben összezsúfolódott emberek jó része Kínát vagy Egyesült Koreát mondhatta hazájának, egyetlen négert leszámítva. Ez Amerikában vagy Európában csodaszámba ment volna, Vlagyivosztokban viszont mindennaposnak számított, tekintve, hogy a városállam Jilin tartomány és a Szibériai Népköztársaság közé ékelődött.
Az ide betérő kínaiak nyugodtan elfelejtkezhettek apáik bűneiről, amik miatt oly sokan gyűlölték népüket a világon, és valami hazai specialitás mellett beszélgethettek munkatársaik, barátaik körében. Odakint pedig egyre csak hullt a hó.
*****
A feketére festett mikrobusz valamivel tizenegy előtt lépte át Leninszkij kerület határát, annak ellenére, hogy már kilenckor elhagyta a Szovjetszkij kerületben álló mélygarázst. Normális esetben ez az út maximum egy órát vett igényben, most azonban még a legeldugottabb kerülőutakon is hihetetlen mennyiségű autó torlódott fel, hiszen Vlagyivosztok szinte összes lakója az utolsó utáni pillanatra halasztotta a karácsonyi bevásárlást.
Más autósok már rég vöröslő fejjel tenyereltek volna dudájukon, habzó szájal követelve, hogy mozduljon már valamerre az a kibaszott sor, de a kocsiban ülő négy férfinak bőven volt ideje. Jól tudták, hogy egy fél órás késés sokkal kevesebbet árt a melónak, mintha egy közlekedési rendőr lekapcsolja őket gyorshajtásért, így araszoltak nyugodtan, hideg fejjel, pont ahogy az a profiktól elvárható. Mert ők egytől-egyig kőkemény profik voltak.
A négy férfi egyszerű közlegényként kezdte az ukrán hadseregben, amikor Kína atomtámadást intézett hazájuk ellen a Harmadik Világháború derekán, de az elmúlt huszonnyolc esztendő a kiképzésen épp csak átesett zöldfülűekből igazi veteránokat faragott. Noha a robbanásokat mind a négyen szerencsésen túlélték, a nukleáris töltetek mellékhatása, a sugárzás, alaposan megviselte testüket.
Ajkuk elszíntelenedett, bőrük hullaszínűvé, viaszossá vált, testszőrzetük az utolsó szálig kihullott, szemük vérvörös lett, körülötte pedig éjfekete karikák éktelenkedtek. Húsok megereszkedett, elfogyott, így az őket bámuló emberek úgy érezték, járkáló, bőrrel bevont csontvázakat néznek.
Neveket sosem használtak, egyszerűen szülővárosuk alapján szólították egymást, igazi nevükre az együtt töltött évek alatt sem derült fény, talán már ők maguk is elfelejtették.
Kijev volt a vezéregyéniség, a csapat agya és lelke egy személyben, így most is ő markolta a kormányt. Az atomtámadás ideje alatt épp a közeli erdőségekben gyakorlatozott osztagával, így gond nélkül túlélte a robbanást, de a túlélők kimenekítésekor komoly dózist kapott a sugárzásból. Az ukrán hadsereg egyenruhájának foltjaival díszített bőrkabátjának a jobb ujjára piros karszalagot kötözött, üveges tekintetét méretes napszemüveg fedte.
Az anyósülésen ülő alacsony, kissé talán zömökebb Odesszába már jóval kevesebb karizma szorult, mint a volánt markoló társába, viszont ha valamit fel kellett robbantani, nála jobb embert keresve sem találhatott volna senki. Már a hadseregben is utászként szolgált, a feketepiacon beszerezhető intelligens robbanóanyagok pedig csak tovább növelték hatékonyságát, így mára már több tucat milliméterre pontosan beállított detonációt tudhatott maga mögött, nem kis büszkeségére.
A hátsó ülések egyikén ott terpeszkedett a hórihorgas, sebhelyes arcú Szevasztopol, a volt tengerészgyalogos, aki a belé nevelt fegyelmet, hidegvérűséget és brutalitást nem hagyta maga mögött az eltelt évek alatt. A kicsiny csapatból egyedül ő rendelkezett implantokkal, a többiek sugárfertőzött teste ugyanis kivetette magából a gépi alkatrészeket, míg neki már az atomcsapás előtt beültették a mechanikus karjait és mesterséges belső szerveit, mint a tengerészgyalogság alapfelszerelése. Talán ezek miatt a mesterséges testrészek miatt, talán csak hihetetlen szívósságából kifolyólag, de Szevasztopol volt az, akin a legkevésbé látszottak a sugárbetegség jelei, noha arca pont ugyanolyan koponyaszerűen festett, mint a többieké.
A mellette gubbasztó Harkov ellenben pont úgy nézett ki, mint akivel még ma végezni fog a halálos dózis, amit huszonnégy évvel ezelőtt kapott. Az egykori közlegény hiába nyelte tucatszám az amerikai sugárbetegség elleni tablettákat, állapota egyre csak romlott, ellenben társaival, akiknél a tünetek stagnáltak, néha talán javultak is egy árnyalatnyit. Talán előrehaladott állapota tette, talán a mentalitása, mindenesetre hallgatagságban néha még Szevasztopolon is túltett, és talán az ő szívében lobogott leghevesebben a bosszú tüze.
De még ő sem vesztette el a fejét soha. Ha várni kellett, várt, ha eljött az idő, ölt. Így voltak ezzel mind a négyen, és ez a szinte mértéktelen türelem és megfontoltság emelte őket több ezer sorstársuk fölé. Megtehették volna, hogy rikító kék és sárga csíkokat festetek a kocsira, vagy akár a Yellow Death logóját is a motorháztetőre fújhatták volna, csak hogy tudják a nyomorult kis sárgák, ki is jött el értük. De nem tették. Noha Vlagyivosztok kifejezetten liberális törvényei alapján még a több tucat országban betiltott zenekar jele miatt sem állíthatta volna meg őket a rendőrség, azonban a szemtanúk esetleg jobban emlékeznek egy hatalmas, színes koponyára, mint egy egyszerű, fekete mikrobuszra, az oldalán valami apró takarítószolgálat logójával.
A havazás felerősödött, amikor Kijev átkormányozta a kocsit a Leninszkij kerület peremén kialakult üzleti negyed irányába vezető útra. Este tizenegy múlt pár perccel, és ők már majdnem elérték céljukat.
*****
A kínai étteremben lassan már mozdulni sem lehetett, minden talpalatnyi helyet elfoglaltak a vendégek egymásnak préselődött testei, akik egyre türelmetlenebbül próbáltak átvágni az asztalok között a pult irányába. Az egyik sarokban néhány öltönyös üzletember pusmogott valami roppant fontos dologról, míg egy fiatalabbakból álló csoport a helyiségben üldögélő egyetlen négerre mutogatott és néha hangosan nevetett. Az üzlet vezetője elégedetten állapította meg, hogy másnap minden bizonnyal a szokásos bevétel többszörösét fogja a kasszában találni, mintegy karácsonyi ajándék gyanánt.
Aztán a fekete mikrobusz megérkezett az étterem elé.
*****
Noha Kijev tisztában volt vele, hogy akár egyetlen sorozat is elég lenne a csomagtartóba zsúfolt hardverek valamelyikével, mégis inkább a békés utat választotta, és addig körözött a kiszemelt háztömb körül, amíg fel nem szabadult egy parkolóhely, közvetlen az étterem előtt, a lehető legjobb pozícióba.
A kínai írásjeleket és sárkányokat utánzó vérvörös matricával borított kirakatüvegen keresztül is tökéletesen látni lehetett, hogy odabent szinte már mozdulni sem lehet a tömegtől, ráadásul csak és kizárólag sárgák tömték épp a fejüket. Az ukrán megengedett magának egy vérszegény mosolyt. Álmaiban is mindig így képzelte el a tökéletes akciót.
Szinte egyszerre szálltak ki a furgonból, és ugyanolyan nyugodt, kiszámított léptekkel sétáltak a kocsi hátuljához. Több tucat hasonló akciót hajtottak már végre kínai vagy egyesült koreai célpontok ellen, tudták, nincs miért izgulniuk.
A négy géppuska katonás rendben állt a furgon csomagtartójában. Kissé talán ósdi modellek voltak, de az ukránok tudták, hogy a SAW argentin másolata talán még jobban is sikerült eredetijénél, a kolumbiai fegyvernepper pedig speciális, megnövelt rombolóerejű golyókat is tudott hozzájuk szerezni.
Fejenként egy géppuska, két tartaléktár plusz egy magában a fegyverben. Háromszáz töltény emberenként, ezerkétszáz összesen. Plusz a négy kilónyi plasztik az Odessza válláról lógó táskában. Mind a négy férfi fontosnak tartotta emlékeztetni a kínaiakat, miért is öltek, így eddig mindegyik célpontjukat felrobbantották, kivétel nélkül.
Alig telt el tíz másodperc, és az ukránok máris talpig felfegyverezve álltak a kínai étterem bejárata előtt. Kijev még egyszer végignézett rajtuk, ellenőrizte, minden rendben-e az embereivel, aztán az ajtó felé intett. A négy férfi egykedvű némaságban indult meg, mintha csak a sarki vegyesboltba sétálna be egy fej káposztáért.
*****
Az étterem tulajdonosa szeretett úgy tenni, mintha olcsó és visszafogottan minőségi csehója valójában egy puccos kajálda lett volna, így egy embert mindössze azért vett fel, hogy a mozgásérzékelővel ellátott ajtó mellett álljon és mély hajlongás közepette köszöntse a betérő vendégeket. Ez az alkalmazott látta meg először a Halált.
A négy ukrán este tizenegy után pár perccel lépte át a küszöböt, kifejezéstelen arccal, előretartott géppuskával. Az ajtóban álló kínai már reflexből elkezdte a hajlongást, így csak félúton tudatosult benne, hogy a feketén ásító halállal néz farkasszemet. Szemei kitágultak, pupillái elkeskenyedtek, szája néma sikolyra nyílt, végtagjai megremegtek. Ordítani akart, felhívni a többiek figyelmét a veszélyre, vagy egyszerűen csak az életéért könyörögni, ezt maga sem tudta, de Kijev nem hagyott neki elég időt, hogy kitalálja.
A rövid sorozat csípőmagasságban kaszálta el a kínait. A forró ólom feltépte hasfalát, megszaggatta beleit, szétroncsolta érrendszerét és végül a háta mögötti falba csapódott. Az alacsony férfi megtántorodott, kezét a sebére tapasztotta, mintha így begyógyíthatná azt, majd felnyögött és összeesett. Hasából néma konoksággal folydogált a híg bélsárral keveredett vér.
A vendéglő többi vendége csak némán meredt a hullára, agyuk vadul tiltakozott a tény ellen, miszerint az az ember ott pár másodperce még élt. Aztán, mintegy parancsszóra, kitört a pánik. A kínaiak sikoltoztak, egymást taposták, megpróbáltak a törésbiztos kirakaton keresztül menekülni, vagy a hátsó szobákba vezető ajtót célozták meg a pult túloldalán. Az ukránok még pár másodpercig élvezték az általuk keltett pánikot, majd tüzet nyitottak.
A négy géppuska kelepelése hamar elnyomta a menekülni próbáló kínaik sikoltozását, jajveszékelését, halálhörgését. Átlyuggatott testek hanyatlottak a padlóra, leszakított végtagok csapódtak a falaknak, az egyszerű járólappal fedett padlót pedig hamar vörösre festette a mérhetetlen mennyiségben ömlő vér.
Az ukránok megvárták, míg elég széles út nyílik előttük, csak aztán indultak meg az étterem belseje felé, ujjukat egy percre sem véve le a ravaszról. Miközben haladtak vasalt orrú csizmájuk talpa alatt száraz gallyként recsegtek a földre került testek vékonyabb csontjai, a helyükről kiszabadult bélkupacok pedig nedves cuppanással nyomódtak össze, tartalmukat szétfröcskölve a vértől iszamós padlón. A támadók diadala immár teljesnek tűnt, ám ekkor felbukkant a néger.
A kínai vendéglő szokatlan rasszú vendége egy felborított asztal mögül vetette magát Szevasztopolra, amikor az elég közel haladt el fedezéke mellett, ám számításába komoly hiba csúszott. Az egykori tengerészgyalogos érzékelte a felé száguldó veszélyt, és villámgyors reflexeinek hála még volt ideje korrigálni valamit a géppuska csövén, ami így a felé vetődő néger arcába köpte a következő sorozat ólmot. Az ukrán férfi mellett földet érő torzó már inkább tűnt egy alaposan megszaggatott húspogácsának, mint emberi testnek.
A fegyvernepper nem hazudott a golyók megnövelt rombolóerejéről. A lövedékek valósággal szétszaggattak mindent és mindenkit, aki csak eléjük került. Könnyedén lyukasztották ki a kínaiak elpuhult testét, gond nélkül forgácsolták szét a műanyag asztalokat és székeket, sőt, még a fém bárpultot is valósággal darabokra szaggatták, a benne tárolt üdítőkről nem is szólva. A cukros massza valósággal kirobbant a tárolójában, és elkeveredett a padlót vastagon borító vérrel, és egyéb testfolyadékokkal.
A mészárlásnak olyan hirtelen lett vége, mint ahogy elkezdődött. Az utolsó kínai is a földre roskadt, az utolsó tár is üresen kattant, és a négy ukránon kívül nem maradt élő ember a nemrég még tömött kínai étteremben. Kijev vetett egy futó pillantást a karjára szíjazott olcsó digitális órára, és elégedetten állapította meg, hogy nem egészen egy percet töltöttek még csak idebent, ami az előzetes számításoknak mindössze a fele. Némán nekiállt tárazni, a többiek pedig követték a példáját, Szevasztopol kivételével, akinek más feladata akadt.
Az egykori tengerészgyalogos a halál komor angyalaként körözött a rommá lőtt helyiségben, néha lehajolva valamelyik hullához, hogy közelebbről is megnézhesse. Az étterem vezetőjét a bárpult mellett találta meg, az egyik szakács félbetépett hullája alatt. A fickónak az egyik sorozat elvitte a bal lábát, a másik pedig telibe kapta a gyomrát, de a feje nem sérült. Szevasztopol elégedetten elmosolyodott, majd megfeszítette mesterséges karját, amiből így a hidraulikus emelők halk sziszegése közepette kiemelkedett egy bozótvágó kés majd’ negyven centis pengéje. Egyetlen lendítés, és a tulajdonos feje a bele épített összes elektronikával együtt elvált megmaradt teste többi részétől.
Az ukránok egymásra néztek, majd megindultak kifelé a helyiségből, Odesszát hagyva utoljára, aki egy féltő atya gondosságával terítette szét a plasztikot a szobába, ügyelve rá, hogy mindenhová körülbelül azonos mennyiség jusson. Nem volt egy túl egyszerű munka, de a rutinos férfinak mindössze fél perc kellett az elvégzéséhez.
Amikor kilépett az ajtón, még mindig havazott, ezúttal valamivel talán erőteljesebben, mint eddig. Odessza fénytelen tekintetét az égre emelte, miközben eszébe jutott, mit is mesélt neki egy másik utász, közvetlen azután, hogy kiderült, szülővárosuk egy kínai atombomba áldozatává vált.
A nukleáris robbanás állítólag hihetetlenül magasra tudja lökni a hamut és pernyét, amivé a becsapódás közvetlen közelében tartózkodó személyek válnak, hogy aztán az csak évekkel vagy évtizedekkel később essen vissza a Föld valamely pontjára. Mintha csak havazna...
Odessza nem tudta, mennyi igazság rejlik a srác szavaiban, elvégre az is lehet, hogy egyszerűen csak ugratta, azért viszont minden egyes havazáskor imádkozott, hogy ne anyja hamvai hulljanak a fejére...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
