|
2. fejezet
Kharex 2011.02.13. 19:59
A színfalak mögött (+18!) Az, ami este tizenegy tájékán még csak gyenge havazás volt, hajnali háromra valóságos hóviharrá kerekedett. Már Vlagyivosztok tömzsi lakóházai között is alig lehetett látni a szürkés pelyhek függönyétől, ám a városállam határának közelében elhelyezkedő Harmadik pályaudvarnál a pokoli hideghez és a záporozó hóhoz csatlakozott az Aranyszarv-öböl irányából fújó erős szél is.
A Harmadik pályaudvar üresen és elhagyatottan állt, sínpárjait felzabálta a rozsda, raktárait összefirkálták a huligánok, az itt parkoló mozdonyokat és vagonokat pedig máshová vitték a kormány emberei, így az egykor oly dicső épületkomplexumból mára csak egy lepusztult beton- és fémhalom maradt.
A Harmadik pályaudvar régen, még az ezredforduló előtt, kezdte meg működését, ám akkor még csak a Transzszibériai vasút egyik rendezőállomásaként funkcionált. Pályaudvari címet csak a harmadik világháború után kaphatott, amikor a Szibériai Népköztársaság rohamos infrastruktúrafejlesztésbe kezdett. A fellendülés egy teljes évtizeden keresztül tartott, aztán Vlagyivosztok függetlenedése előtt pár hónappal véglegesen bezárták az állomást, ami innentől kezdve raktárként, majd nyomortelepként, végül pedig elhagyatott komplexumként szolgált tovább.
Noha a környéket már több éve senki sem lakta, a városlakó punkok és egyéb polgárok nem túl szívesen látogattak ide, ugyanis a felhőkarcolók tövében az a mendemonda járta, hogy egy fene tudja honnan jött kannibál törzs uralja újabban a romokat. Ez a városi legenda viszont a lehető legkevésbé sem érdekelte a négy ukránt, akik gond nélkül hajtottak be a lepusztult, hóval fedett raktárak közé, hogy megbízójukkal találkozzanak.
Noha mind a négy férfit csak és kizárólag az az elemi vágy hajtotta, hogy minél többet fizessenek vissza Kínának a huszonégy évvel ezelőtt elkövetett atomtámadásért, azt is el kellett ismerniük, hogy még a legkisebb háború motorját is a pénz hajtja. Márpedig a zöldhasú bankókért, esetleg a sokkal gyengébb szibériai rubelért, netán a vlagyivosztoki rubelért keményen meg kellett dolgozni azoknak, akik a haláliparban utaztak, ráadásul ezek az illegális feladatok a legtöbbször még csak nem is szolgálták a Bosszú ügyét.
Épp ezért örültek annyira a mostani megbízásuknak, hiszen a kínai étterem vendégeinek leaprítása egyszerre segítette őket megtorláshoz és egy jó adag rubelhez. A feladat is egyszerű volt: mindössze le kellett kaszálni mindenkit, aki a helyiségben tartózkodik, majd bizonyíték gyanánt levágni a kajálda vezetőjén fejét, és elvinni azt a magát CIA ügynöknek kiadó fickóhoz, ide, a Harmadik pályaudvarra.
Noha a régi, elhagyatott raktárakat, indítóházakat és egyéb rendeltetésű épületeket külsőre szinte teljesen egyenlővé tette az enyészet, a négy ukrán mégis könnyen rátalált úti céljukra, leginkább a hatalmas tolóajtó előtt álló féltucat fekete öltönyös kínai alapján. A helyi zsoldosok, akiknek természetesen fogalmuk sem volt róla, mit követtek el a furgonban utazók alig pár órája, nem remegtek a hideg, metsző szélben, ami arra utalt, hogy agyuk megfelelő területét gyógyszerekkel lebénítva immúnissá tették őket a külső hatásokra, természetesen csak egy bizonyos mértékig.
Az egyikük, a hatfős különítmény sebhelyes arcú vezére, elégedetten biccentett, amint meglátta a jellegtelen furgont, rácsapott az oldalára, majd mutatta, hol tudnak behajtani az évek súlya alatt megroggyant tartószerkezetű épületbe. Kijev gondolkodás nélkül követte a kijelölt utat, majd amikor elég távol ért a bejárattól, lelassított és megállt. Az ukránok némán szálltak ki az autóból, és szó nélkül indultak a nyílt terep közepén álló öltönyt és kalapot viselő férfi, valamint két nagydarab testőre felé. Géppuskáikat ezúttal nem vitték magukkal. Nem mintha megbíztak volna bárkiben is a világon, egyszerűen illetlenségnek tartották a nagykaliberrel történő betoppanást. Ha valaki keménykedni kezd, a ruhájuk alatt lapuló géppisztolyok golyói ugyanúgy átütik az emberi húst...
- Késtek - állapította meg a kalapos fickó, mihelyst szembe kerültek vele. Egyik kezével sétapálcáját markolta, a másikat a háta mögé dugta. - Kellemesebb karácsonyt is el tudtam volna képzelni magamnak, minthogy itt várjam önöket.
- Sajnálom - Kijev halk és rekedt hangja betöltötte az egész helyiséget, még a süvítő szelet is háttérbe szorította, pedig az ukrán még csak nem is kiabált. - Támadt némi problémánk a közlekedéssel.
- Legalább a fej itt van?
- Természetesen - a napszemüveges férfi intett Harkovnak, aki a fejet tartalmazó átlátszó műanyagdobozt cipelte, hogy lépjen előre.
- Bassza meg, ti tényleg megcsináltátok! - hördült fel a napszemüveges fickó, miközben megbabonázva meredt az üveges szemekkel bámuló fejre. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire beteg állatok vagytok. Bár, aki a pokollal szövetkezik, készüljön a legrosszabbra!
Az amerikai arcán megremegett a hús, majd deformálódni kezdett, ahogy a fickó testébe ültetett kaméleonrendszer szép lassan lekapcsolt. Mielőtt az ukránok felfoghatták volna, mi is történt, a CIA ügynöke helyett egy jól fésült, gondosan ápolt bőrű, szélesen vigyorgó kínai állt. Keze, ami egészen eddig a háta takarásában maradt, most előrelendült, így láthatóvá vált a benne szorongatott revolver is. A következő pillanatban el is dördült a pisztoly, jókora húsdarabot marva ki Harkov testéből, valamivel a szíve felett.
A kínai elégedetten elmosolyodott, és Szevasztopol felé ordította a revolver csövét, azonban az egykori tengerészgyalogos gyorsabbnak bizonyult. Az ukrán hadsereget rohadtul nem érdekelte annak idején, hogy egy bizonyos szint alá süllyesztett reakcióidő jó eséllyel szívrohamot okozhat, így a férfi még azelőtt cselekedhetett, hogy a fegyver csöve megindult volna felé.
Az egykori tengerészgyalogos implantjából előugró hatalmas penge csuklóból vágta le a kínai férfi revolvert tartó kézfejét, majd megtalálta az utat néma sikolyra nyitott szájába is. Szevasztopol játszi könnyedséggel tolta végig a fegyverét áldozata nyelőcsövén, majd el is fordította, hogy biztos legyen a másik halálában. Az önmagát CIA ügynöknek kiadó kínai hörögve roskadt a földre, szájából megállíthatatlan folyamként zúdult alá a vér.
A két testőr szájtátva bámulta a villámgyors akciót, tehetetlenül nézve végig, ahogy az egykori tengerészgyalogos lemészárolja főnöküket, a beléjük nevelt reflexek csak ezután léptek működésbe. Mindketten az övükön függő pisztolytáska után kaptak, de csak a gyorsabb bizonyult annyira fürgének, hogy el is érje a Glockot, mielőtt Szevasztopol pengéje egyetlen nedves cuppanással keresztülhaladt a nyaki csigolyái közötti porckorongon, örökre elválasztva fejét a testétől. Társával Kijev és Odessza géppisztolysorozata végzett.
Az ukránok szinte fel sem foghatták, hogy győztek, máris bekövetkezett a detonáció. A furgon, amivel az idáig vezető utat is megtették, egyetlen gigantikus lánglabdává változott, napalmként fröcskölő üzemanyaggal, apró, éles fémrepeszekkel és felforrósodott, eldeformálódott alkatrészekkel szórva tele az egész raktárt.
- A picsába! - kiáltott fel Kijev. - Azok a szemetek biztos akkor rakták rá a töltetet, amikor betereltek minket ide. Bárki is volt ez a faszszopó kis sárga, biztosra akart menni.
A négyes vezetője ezzel befejezte a beszédet, és letérdelt a sebesült Harkov mellé, míg a másik két ukrán a helyszínt biztosította, ügyelve arra, hogy a többi kínai ne tudjon orvul rájuk támadni. Elővigyázatosságuk azonban teljesen feleslegesnek bizonyult: a kint látott hat fegyveres valószínűleg meg volt arról győződve, hogy ha a társaik nem is végeztek mindannyiukkal, a robbanás már nem hagyhatott túlélőket.
- Úgy látom, Harkov alaposan bekapta - közölte végül másik két társával Kijev. - A golyó ugyan elkerülte az aortát, de még így is jókora darab húst tépett ki belőle. Ha nem jut hamarosan orvoshoz, el fog vérezni. Szevasztopol, te mész előre, és gondoskodsz róla, hogy azok a kurva kis sárgák ne lőjenek ránk onnan. Odessza, te pedig fedezz minket, nehogy valamelyik szararcú meg tudjon lepni hátulról! Én viszem Harkovot.
A másik két ukrán csak bólintott, jelezve, hogy megértették vezetőjük parancsait, majd akcióba lendültek, továbbra is némán. Szevasztopol a nemrég bekövetkezett detonáció által ütött lyukak egyikét használta a távozáshoz, míg Odessza a hátsó kijáratot tartotta szemmel, felkészülve rá, hogy azonnal lőnie kell, amint meglát bármit, ami mozog.
A négy ukrán már nem egyszer kényszerült rá, hogy az ellenség gyűrűjéből mentse ki egyik vagy másik társát, így egyetlen olajozott gépezetként hajtották végre az akciót. A tömzsi robbantási szakértő pontosan tíz másodpercet adott Kijevnek, hogy Harkovval a hátán elérje a kifelé vezető ajtót, aztán ő is utánuk ment, míg Szevasztopol már több tucat méterrel járt előttük, gondosan elvágva mindenkinek a torkát, aki a Harmadik pályaudvar területén tartózkodott. Azaz majdnem mindenkinek.
A két AK akkor ugatott fel, amikor Kijev és Harkov pont a raktárak közötti nyílt terület kellős közepén járt. A rohampuskák lövedékei könyörülete nem ismerve járták át a két ukrán testét, megadva a kegyelemdöfést a már amúgy is halálosan sebesült Harkovnak, és kegyetlenül lekaszálva Kijevet.
Odessza egyetlen pillantással felmérte, hogy két társa már minden bizonnyal halott. Testükből tucatnyi lyukon keresztül ömlött a vér, ráadásként ezek közül nem egybe akár kettő vagy netán három ujja is kényelmesen elfért volna. Mivel tudta, hogy ő is az orvtámadók tűzvonalában tartózkodik, ezért nem vesztegette az időt, futni kezdett jobb kéz felé, ahol a teljesen egyforma raktárházakat felváltotta az egymásra halmozott szabvány méretű fémkonténerek kusza, rozsdás labirintusa.
A tárolókat nyilván akkor helyezték el a pályaudvar területén, amikor az egy rövid ideig lerakatként szolgált, aztán a tulajdonosaik anyagi megfontolásból itt felejtették őket, amikor a komplexum végleg bezárta a kapuit. Az, ami egykor szépen rendezett konténerek tárolóhely volt, mostanra rozsdás roncstemetővé vált.
Az egykor pedánsan egymás tetejére halmozott tárolók helyenként lecsúsztak a másikról, máshol egyszerűen összeroskadtak saját súlyuk alatt, kibogozhatatlan útvesztőt hozva létre a rendezett utak helyett, amit csak tovább bonyolított, hogy a mozgatásukra használt daruk közül is összedőlt már néhány. A levegőben rozsda, az emberi ürülék és a bomló tetemek jellegzetes szaga keveredett össze elviselhetetlen bűzzé, de Odesszát ez sem zavarta, ő csak egy dolgot látott a romos konténerekben: fedezéket.
Az orvlövészeknek sikerült kiszúrniuk a rohanó ukránt, azonban túl lassúnak bizonyultak, így golyóik már csak az üres konténerek félig szétrohadt falát lyuggathatták ki a férfi húsa helyett, Odessza viszont végre visszalőhetett a felvillanó torkolattüzek alapján. Velőig hatoló halálsikoly jelezte, hogy a robbantási szakértő sorozata el is talált valakit, azonban a visszatámadással az ukrán felfedte a pozícióját szinte az összes kínai előtt, akik máris mozgásba lendültek.
Pár konténerrel arrébb lézercélzók apró pöttyei kezdtek el táncolni a tárolók oldalán, míg kissé távolabb kurta, kínai nyelven kiadott parancsszavak pattogtak a levegőbe. Hulladék csikordult a vasalt talpú csizmák alatt, majd a sarkon befordult két fegyveres. Mindketten kínaiak voltak, rohampuskával, álcaruhával és golyóálló mellénnyel felszerelve, reflexeik azonban szánalmasan lassúnak bizonyultak. Mialatt az elöl haladó célra emelte vaskos fegyverét, Odessza már meg is húzta a ravaszt, pépes, csomós, vérvörös mócsinggá változtatva a fickó fejét, és szétzúzva a másik vállízületét. A sebesült kínai ordítva rogyott a hóba, de agóniájának hamar véget vetett a második sorozat.
Noha az első összecsapásból győztesen került ki, Odessza sejtette, hogy az ellenség jelentős túlerője hamar lenyomná, így még mélyebbre hatolt a lassú pusztulás rozsdás útvesztőjébe. Tízperces útja során mindössze kétszer találkozott kínaiakkal. Egyszer egy vizelő fickónak törte ki a nyakát, egyszer pedig két orvlövészt kaszált le, akik egy konténer tetején lapultak.
Szevasztopolra a következő raktárház közelében akadt rá, négy összekaszabolt kínai társaságában. Az egykori tengerészgyalogos kiberkarjából kiálló pengét valósággal ellepte a levágott fegyveresek vére, de az ukrán arca még csak meg sem rezdült, úgy koncentrált a környezetére, és bármi árulkodó zajra, amiből megtudhatja, hol lapul az ellenség.
- Úgy látszik, elég komoly a helyzet - szólt Odessza a társának, aki bár megrándult, az ukrán szavak miatt nem támadt azonnal, csak szembefordult a robbantási szakértővel.
- Szerintem is. Kijev és Harkov bekapta. A sárgák megbújtak az épületben, őket azért nem szúrtam ki - ennyit mondott, majd újra fülelni kezdett, így meghallotta a veszélyt, de tenni már nem tudott ellene.
A kínai az egyik rozsdamarta konténer szájában bukkant fel, kezében egy QSZ-105-ös kiskaliberű pisztollyal. Csak egyszer lőhetett, mielőtt Odessza sorozata feltépte volna a torkát, de az elégnek bizonyult. Szevasztopol meglepetten szisszent fel, ahogy a tűzforró ólom átjárta az oldalát, vérvörös folyosót nyitva testébe, majd a rozsdás fémmel és szürkés hóval borított földre rogyott.
Odessza először megbizonyosodott róla, hogy több sárga nem tartózkodik a közelbe, csak azután futott oda az egykori tengerészgyalogoshoz, hogy ellenőrizze annak állapotát. Szevasztopol súlyos sebet kapott, de nem halálosat. A golyó az oldalát járta át, de se a gyomrába, se a tüdejébe nem tett kárt, pusztán a húst szaggatta meg kegyetlenül.
A robbantási szakértő hallotta, hogy a kínaiak minden oldalról közelednek. Egyedül talán még ki tudná cselezni őket, de a súlyosan sebesült tengerészgyalogossal a vállán ez szinte lehetetlenségnek tűnt. Odessza majdnem egy másodpercig fontolgatta a helyzetet, mielőtt a vállára kapta volna vérző bajtársát, hogy aztán beleolvadjon a karácsonyi éjszakába...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
