- Sora, megígértél valamit...
- Hmm?!
- Azt, hogy zongorázni fogsz - jegyezte meg Yuri.
- Igen, de azt is hozzátettem, hogy csak akkor, ha jó fiú leszel...
- Mit csináltam már megint?!
- Semmit - nevetett a lány. Örült, hogy megviccelte fogadott bátyját.
- Huh, megkönnyebbültem. Egyébként kire várunk? - fordult a szőke férfi Matt felé.
- Meglepetés... még Neked is - somolygott ravaszkásan a főnix.
A japán lány eközben odaült a zongorához. Leon most is mellé telepedett le, a kedvenc foteljébe. Lehunyta ezüstszürke szemeit,úgy várta, hogy kedvese játszani kezdjen a hangszeren. Sora kezei nyomán kisvártatva megint felcsendültek a csodás dallamok... Yuri a kanapé karfájára könyökölt, arcát megtámasztva, úgy figyelt fogadott húgára és a zenére.
Matt úgy ült, mint ha karót nyelt volna... még nem ismerte az angyalnak ezt az oldalát, így meglepődött. De később halkan felállt, és a többieket nem zavarva kiment. Halk kopogást hallott az ajtón, és tudta, hogy az érkezett meg, akire számított. Üdvözölte a belépőt, aki mosolyogva, macskaléptekkel ment utána a nappaliba, majd az ajtónál megállva körbenézett.
Leonnak még mindig csukva volt a szeme. Sora mély átéléssel játszott. Yuri könyökölt, de a szeme sarkából észrevett egy pici mozgást. Ösztönösen odanézett, és majdnem felkiáltott döbbenetében, de a főnix jelezte: ne tegye. A szőke fiú kék szemei a jövevényre tapadtak, aki nesztelenül leült mellé, finoman megcsókolta a férfi arcát, és átadta magát a
zenehallgatásnak.
Yuri újra érezte az olyan rég ismert és szeretett illatot... Már nem fogadott húgát nézte, hanem a mellette ülőt.
Kék szemei csak úgy ragyogtak az örömtől. Megfogta a vékony kis kezet. Boldog volt, hogy a lány nem húzza vissza az övét, hanem ujjaik összekulcsolódnak. Szíve repesett, amikor a szépség a fejét az ő vállára hajtotta, a zongorajátékra figyelve, és kék szemeit lehunyta... mint a bátyja. Yuri átölelte a karcsú derekát, és szorosan maga mellé húzta az érkezettet.
Sora csak ekkor nézett fel, és azonnal elrontott egy hangot, amikor észrevette a lányt - akit eddig csak régi fényképeken látott.
Leon a félreütésre felkapta a fejét, és ekkor ő is megpillantotta a Yuri mellett ülőt. Először elsápadt, majd kipirosodott szobor szépségű arca, és tőle nem megszokott hevességgel vetette magát a mosolygó lány elé:
- Sophie!! Hát élsz?! Tényleg Te vagy?! Ez... hogy lehet?! Nem is tudod, mennyire boldog vagyok! Drága kicsi húgom! - ölelte meg ragyogó arccal.
- Leon! Semmit nem változtál! - kacagott csilingelő hangon a kék hajú lány, visszaölelve bátyját, miközben nem mozdult Yuri mellől sem.
- Tényleg  ő az. Meg kellett rendezni a halálát úgy, hogy még Ti is azt higgyétek - válaszolt Matt Leon kérdésözönére.
- De miért nem tudhattuk meg, hogy él?! - kérdezte Yuri.
- Akkoriban még nem lettetek volna képesek megvédeni. Életveszélyben volt, mert veletek ellentétben nem tudja álcázni az erejét. Ő is leopárd-démon. Néhányunknak el kellett rejteni, mert nagyon legyengült. Most éppen Leon erőtere védi. Mint minket is.
- Te vagy az angyal? - lépett oda Sophie Sorához, aki zavartan ült még mindig a zongora előtt. A két lány egymásra mosolygott.
- Mindent tudok Rólad. Tudod, rájöttem közben, hogy az Angyalok táncát Leonnal soha nem sikerült volna tökéletesen megcsinálnunk. Te kellettél hozzá, meg az, hogy már akkor, amikor előadtátok, szerettétek egymást... Köszönöm, hogy vigyáztál erre a nagy gyerekre! - célzott bátyjára a kék hajú lány. - Kérlek, maradj mellette, és szeresd ezután is! - súgta úgy, hogy a többiek ne hallják.
- Ha Ő is azt akarja... - válaszolt ugyanolyan halkan az angyal.
- Azt akarja. - bólintott, miközben meglibbent hosszú, világoskék hajzuhataga. Rámosolygott bátyjára, majd megkérdezte:
- Leon, ugye nem haragszol rám?
- Ugyan, miért haragudnék?!
- Mert fájdalmat okoztam Neked.
- Kibírtam, és ezt Sorának köszönhetem... - ölelte át a két lányt egyszerre, mire azok mindketten nevetve kapaszkodtak a nyakába.
Leon pillantása találkozott a Yuriéval. Már egyáltalán nem voltak vetélytársak, sem ellenfelek. Az ezüsthajú férfi elengedte kishúgát, és Yurihoz vezette. Sophie pirulva bújt a szőke fiú karjai közé. Sok éve várta már ezt a pillanatot... és Yuri annyi évig nem tudta feledni... Még most is őt szerette, bár nem vált a tragédia után halálistenné, mint Leon...
- Ajánlom, hogy most már nagyon vigyázz rá! - morogta a francia.
- Vigyázni fogok. Úgy, ahogy Te Sorára - válaszolt Yuri nagyon komolyan.
Leültek a kandalló elé, a szőnyegre. Yuri Sophiet húzta magához, Leon Sorát. Halkan beszélgettek, sok mesélnivalójuk volt egymásnak. Egyszer csak a két párducdémon kajánul vigyorogni kezdett: Matt érdekes képet vágva meredt maga elé, ahogy meglátott az orra előtt egy pici szellemet.
- Nahát... - szólalt meg Fool.
- Előkerültél?! Mondd csak, hol voltál eddig?! - kérdezte a japán lány. - Sophie, ő itt Fantom. A Színpad Szelleme. Tudom, hogy Te is látod, mert Neked is különleges erőd van... vigyázz vele, mert amilyen kicsi, olyan rettenetesen perverz. Fürdés, öltözés előtt semlegesíteni kell...
- Na de, drága Sora, hogy mondhatsz ilyet?! Én csak vigyázok rátok, és segítek, ha kell... főleg a zuhanyozáskor...
- Ugye, mondom?! Már megint kezdi.
- Hát igen... valóban el kellene tennünk magunkat holnapra - mondta Matt ásítva.
Leon és Yuri egyszerre, két oldalról kapták el Fantomot, majd megkötözték. A kék hajú tündérke elment fürdeni, de előtte kikötötte, hogy ő csak Yurival hajlandó egy szobában aludni, amit az érintett egy csókkal jutalmazott.
- Hát, haver, Neked marad a nappali és a kanapé, meg Fool társasága - vigyorodott el a két párducdémon, a főnixre nézve.
- MOndtam egy szóval is, hogy nem így gondoltam?! Leszámítva a perverz manót - nevette el magát Matt is.
- Nyugi, nem engedjük el... hogy tudjál aludni.
- Vagyis inkább Benneteket kellene békén hagynia... - vigyorgott huncutul a tűzdémon.
Sophie kijött a fürdőből, és azonnal a szobába vonult. Yuri fürdés után követte. Addigra a kék hajú lány már aludt. A szőke fiú csendesen odabújt mellé és átölelte. Hosszú évek óta először aludt el ilyen gyorsan és nyugodtan. Matt is lepihent.
Az angyal és a démon most már együtt mentek fürödni. A zuhany alatt megint engedtek vágyaiknak, majd a szobájukba vonultak, hogy ott folytassák. Végül kimerülten, lihegve bújtak egymáshoz, és pillanatok alatt elérte őket is az álom.

Az éjszaka közepén Matt felriadt. Csöndben az ablakhoz ment, és óvatosan kinézett. Ahogy érezte... Két vámpír lebegett harcra készen egymással szemben a tengerparton. Két különböző klánhoz tartozók. Mintha valami jelre történt volna, a két vérszívó egymásnak rontott. Először karddal hadakoztak, amíg el nem tört mindkettőjüké - egyszerre. Majd karmukkal, fogaikkal estek egymásnak. Körülöttük a homok mohón itta bőven csorgó vérüket. Végül az egyik felülkerekedett. Ellenfele - saját vérében fürödve - erőtlenül lerogyott a fövenyre. Majd nem mozdult... A győztes megvetően nézte a halottat, és ellebegett. A harcban túlságosan legyengült ahhoz, hogy az angyalra vadászhasson, de előbb-utóbb visszajön...
Elmenőben rávilágított egy utcai lámpa fénye. Matt látta már ezt az arcot... Akkor, amikor a Kaleido színpad főnökénél járt.
"Peter. Azt hiszem, így hívják"- gondolkodott. - "Tehát a sejtésünk valósággá vált: a színpadra is beférkőztek... ott is védenünk kell az angyalt."
Amikor minden elcsendesedett, óvatosan kilopakodott a házból. A közelben nem érzett sem embert, sem vérszívót. Kezét a halott vámpír maradványai felé tartotta. Lángcsóva csapott ki tenyeréből, minden nyomot eltüntetve. Amikor ezzel végzett, elégedetten szusszantott,
és visszament aludni. Most már teljes volt a nyugalom a környéken.