A Tejút, mit az Alkotók népe a Fény rendszereként emlegetett... Fajok milliói népesítették be a béke és „igazság” honát. Bár néhány energialény már csak a gazságot látta, az „i” nélkül...
Mióta a Mindenhatók Tanácsának valódi döntéshozó része, az Elsők Körének tagjai egyre kevesebben voltak, erejük, hatalmuk legyengült. A faj fiatalabb tagjai saját hasznukra, saját kényelmükre kezdték az Elsők által felemelt fajokat használni. Az Elsők megmaradt négy tagja - bár rossz szemmel nézte eme változást -, de tenni vagy nem akartak ellene, vagy nem tudtak, főleg mióta egyikük megállította a Sötétséget.
Megállította bár, de annak nyoma veszett. Majd elkövetkezett a kaotikus vándorlások ideje.

Eleinte még mindenkit beengedtek ide, de egyre vadabb és harciasabb fajok kerültek elő. A Tanács döntött, lezárta az egész Galaxist a menekültek elől, igaz nekik fel sem tűnt, hogy nem jönnek többé, az áradat már megszűnt... A Tejút határán gigantikus flották járták a teret, hogy bárki is jön, annak megálljt parancsoljanak. Nem törődtek az elszórt menekülőkkel, nem figyelték a félelem őrületétől csillogó szemeket. Nem foglalkoztak semmivel, csak rendszereikkel. A rendszerurak valódi önkényurakká váltak. Erejük növelésére mindent bevetettek, sanyargatták azokat, akiket az Elsők tiszteltek és becsültek. Flottáik válogatás nélkül lelőttek mindent, ami kívülről jött.
Az Elsők egyike ekkor hagyta el a Fény rendszerét, hogy kiderítse, mi űzi, hajtja ekkora útra eme lényeket, de a cél távoli volt, energiájának jókora részét elvesztette az út során. Azok, akik az Elsőkből itt maradtak, mással törődtek, nem a menekültekkel. Egyikük, lassan, de biztosan - rendszerei mögé bújva - bomlasztotta a Tanács hatalmát, ezzel azok akarata ellenére növelve saját területeit. A másik pedig semmivel sem foglalkozott, kóborolt a csillagok között haderejével, igazi vándorrá vált, mivel gyűlölte már azt, amivé faja korcsosulni készült.

Az őrültként, renegátként emlegettet rendszerúr területei ekkorra már elérték a Galaxis tényleges határát. Megszegve a Tanács parancsát, szembeszállva a fiatalabbakkal engedte be és támogatta a menekülőket egészen addig, míg egy ronccsá lőtt, felismerhetetlenné olvadt idegen hajón nem leltek rá egyetlen túlélőre.
A túlélő beszélt, elmondta, hogy jön a végzetük. Jön, hisz már ők is elbuktak, ők, akiknél erősebb és hatalmasabb nép nem létezett otthonukban, ők, akik úgy uralták a galaxisukat, mint az Alkotók a sajátjukat. Ők, kitől minden nép védelmet remélt... Majd mesélt hihetetlen csatákról, iszonyatos pusztulásról, és valamiről, amit senki sem hitt el... Az élő hajókról, és a rajtuk utazó rettenetről. Arról, amit senki sem képes megállítani. Millió színben csillogó armada, ami mindent elsöpör maga elől...
Bár a tanács nem hitt a haldokló lénynek, mégis elrendelték, hogy az „őrült” Első állítson meg mindent a határon, hisz az közeleg, ami idáig űzött mindenkit. Majd szóltak a Harcosnak, és rábízták minden idők leghatalmasabb, legfélelmetesebb haderejét, az Alkotók csillagflottáját.
S ő eljött. Hatalmas hajóján, a Fény Erején indult, hogy ha kell, eltöröljön mindent, mi veszélyezteti a békét. Az „őrült”, kit a faj azon tagjai, akik még emlékeztek nevére, Gabrielnek hívtak, flottájával együtt megdermedt rendszereinek - és egyben a galaxisnak - határán, miközben átkozta azokat, akik ide küldték. Napok és hetek teltek el néma lebegésben, napok és hetek, és nem jött semmi. Aztán egyszer csak megérzett valamit, távol, nagyon távol, de mégis nyugtalanító közelségben. Veszély közeledett felé. Hajóinak rendszerei, melyeknek szintén "látni" kellett volna azt, nem vettek észre semmit, de semmit - az űr azon szegletén...

Bántó, éles fény töltötte be a hajó hídját, mikor a Rendszerúr felért. Dühös volt és csalódott. Dühös, mert még mindig itt kell ülnie, csalódott pedig, mivel a Tanács nem, és nem hallgat a szavára... Pár perc múltán tudatosan csökkentette a kisugárzását, nem akarván elpusztítatni a hajón tartózkodókat. Csendesnek szánt hangja mégis orkánként söpört végig a hídon:

- Jelentést! – morrant Gabriel, miközben lételeme lassan kirajzolta szilárd valóját, egy ember testét. Hosszú, vörös haját idegesen dobta háta mögé. – Látjátok már?!
- Nem, Nagyúr!
- NE HÍVJ ÍGY!!! Utálom...
- Nem, Gabe, semmit sem látnak a műszerek. Nincs ott semmi, csak az űr!
- Keresetek tovább! Valami van ott, érzem!
- Biztos, hogy a Sötétség Lénye – szólt közbe egy ifjabb Alkotó.
- Tudatlan! – csattant fel a rendszerúr. – Annak más a kisugárzása, attól fázol, reszketsz, elszívja az erőd, semminek érzed magad... de ez ez... valahogy más. Forró és hideg egyszerre, rendezett és mégis kaotikus... Veszélyes. Nagyon veszélyes...
- Téranomália előttünk!
- Hogy micsoda?! – fordult oda a Fény megtestesülése.
- Tértorzulás, Gabe, szintje 10. Távolság 200. Okozó ismeretlen.
- Tízes szintű tértorzulás?! Nincs semmi ebben a galaxisban, ami ilyet okozhatna... Készüljetek! Jön... – figyelmeztette az Első a legénységét.
- Mi a Fény?! – kiáltott több lény is a hajón, mikor - szinte az orruk előtt - megjelent valami. Valami, amit még soha sem láttak.

A hatalmas madár a semmiből termett elő, hozzá képest Gabe hajói mindössze játéknak tűntek. Fenségesen széttárt szárnyaival, vörösen izzó szemeivel félelmetes és egyben furcsa látványt is nyújtott az Idegen hajó. Illesztés nélküli testén - mintha tollazat rajzai lennének - millió-szám csillogtak a sztázismezővel védett ablakok. Szárnyát, mint egy vitorlázó madár tárta szét. Fegyver vagy bármi más, ami veszélyt jelentett volna bárkire, nem látszott a hatalmas hajón. Gabe felvont szemöldökkel, érdeklődve figyelte a lényt. Kétsége nem volt afelől, hogy ami előttük lebeg, fejét érdeklődve forgatva a felsorakozó hajók felé, az nem technológia, vagyis - nem teljesen az... Az idegen lassan végignézte a flottát, azt a flottát, ami azért állt itt, hogy megállítsa őt. Nézte, majd fejét hirtelen kapta a parancsnoki hajó felé. Mintha érezné, látná, hogy ott van az, aki itt és most mindenről fog dönteni.

- Kommunikáció! – kilátott az egyik tiszt.
- Fordítást!
- Nem szükséges... nyelvünkön és csatornánkon beszél.
- Kihangosítást!

- ...rulja! – szólalt meg az egyik hangszóró kellemes csengésű női hangon. – Felszólítom az előttem felsorakozó hadiflottát, azonnal kapcsolják ki fegyvereiket, és adjanak szabad utat. Ha megteszik, senkit sem bántunk. Ha nem, elpusztulnak.
- Igazán bemutatkozhatna, ha már fenyegetőzik.
- Csallóköz vagyok. Tegyék, amit mondtam, Vagy mindenkivel végzünk!
- Sajnálom, madárkám, én átengednélek...
- Bölcs döntés.
- De nem tehetem. Forduljatok vissza, az Alkotók Tanácsának döntése alapján ide nem jöhettek be, akárkik vagytok!
- Ostobák! - Ezzel a mondattal a hatalmas madár eltűnt a semmiben.
- Huh... ez túl könnyen ment – sóhajtott fel Gabe. – Vagyis még nincs vége.
- Gravitációs torzulás a flotta előtt, mérete meghatározhatatlan. Nagyon, nagyon nagy - szólt egy technikus Gabehez. – Vagy rengetegen jönnek, vagy egy gigantikus valami közelít felénk.
- Gyűlölöm, mikor igazam van - nyögte elkeseredetten a Fény Ura. - Pajzsokat fö...

 Mondandójában a Nagyúr csak eddig jutott, mikor egy másodpercnyi térremegés után hatalmas madarak rajai jelentek meg hajói előtt. Testük színek ezreiben ragyogott. Végeláthatatlan V alakzatok borították el a tér eme szegletét, a másodperc tört része alatt, és az áradat nem apadt, bármenyi gigantikus madár is lebegett a flotta előtt, egyre-másra rázkódott a tér, ahogy az újabb ismeretlen hajók megjelentek. Az első alakzatok kiváltak a tömegből, egyre gyorsuló tempóban indultak az őket váró hajórajok felé, a legcsekélyebb jelet sem adták, hogy lassítani fognak. Szárnyaik elképesztő sebességgel vették fel egy prédájára lecsapó ragadozó szárnyának állását. Gabe és legénysége megbabonázva bámulta a félelmetes, egyszersmind gyönyörű látványt, ahogy a két kötelék hatalmas madarai - elenyésző távolságra egymástól - zúdultak feléjük. Majd az alakzatok szétnyíltak, az idegenek nagyobb távközt vettek fel, a hajók szeme felizzott, a csőrök kitárultak. Szárnyaik alatt megjelentek a hosszúkás csövek, testük eltűnt, átrendeződött, mikor kinyíltak tollaik, láthatóvá téve a milliónyi ablakot.

 - Mondtam, hogy túl könnyű volt, most jön az, amikor már nem csak fenyegetnek... Kapcsolatot a Tanáccsal. MOST! – dörrent a rádiósra a hatalmas lény, még mindig megbűvölten bámulva a hihetetlen látványt. Nézte, amint az előttük úszó rombolókon felvillannak a pajzsok, figyelte a startoló vadászgépeket, és először érezte, hogy most törpe.
Az univerzum egyik leghatalmasabb lénye gyengének és védtelennek érezte magát. De agya nem állt le, érzékszervei nem mondtak csődöt, neki feltűnt, hogy mindössze negyven madár rontott hajóira, a többi nem támadott. Ez egy mikro-másodpercre elgondolkodtatta, majd észrevett még valamit. A mozdulatlan hajók egyre nagyobb távot hagytak rajaik között, mintha még várnának valamit... Figyelmét az egyik gigantikus madárra fordította. A barna különböző árnyalataiban pompázó hajó egyre közelebb és közelebb ért hozzájuk, kecses és mégis rettenetes látványt nyújtva töltötte be a megfigyelőablakot, és ekkor megérezte, amint hajóját megrázzák a saját lövegeinek nyitósortüzei. Látta a fényes sugarakat, amint a hatalmas madár felé vágtatnak.

Kint az űr sötétjében - Gabe több mint félmillió űrhajóján - dörrentek el a hatalmas ágyúk, pusztító, gyilkos tűzijáték vette kezdetét, amint mindent elsöprő, irtózatos energiatengerbe borították a közeledő madarakat. A becsapódások fényében eltűntek a gigantikus ragadozók, eltűntek, hogy pár másodperc múlva sértetlenül jelenjenek meg ismét. A vadászrajok dühödt dongókként vetették magukat a hatalmas hajókra. A vakító fehér energiatöltetek közé váratlanul más, fényesebb valami is társult. A hatalmas madarak ablakiból kék fények törtek a vadászok felé. Amelyiket utolérték és végignyalták, azok kékes-vörös fényörvényben hamvadtak semmivé, még csak alkatrészek sem maradtak a vízharmattá párologtatott Alkotó vadászokból. Ekkor az egyik fénylő, kék energiasugár megérintett egy rombolót. Döbbent pillantások meredtek a büszke hadihajó megnyomorított roncsaira. Miután a töltet végignyalta, a hajó negyed oldala eltűnt, helyén csak elgörbült, forró, fehéren izzó tartógerendák maradtak. A sérült hadihajó lassan sodródni kezdett. Az eddig közeli védőfegyvereknek gondolt ablakok egyikéből hosszú, kék fény indult a sérült hajó felé. A találat irtózatos volt. A rombolót másodpercek alatt emésztette el az iszonyatos lövedék. Ekkor a hatalmas madarak szárnyai alatti, hosszú csövekből is ugyanaz a fény tört elő, mint ablakaikból. Ahol elszáguldottak eme nyilak, ott csak roncsokat, megsemmisült hajókat hagytak maguk után, majd Gabe flottáján túljutva elenyésztek a sötétségben.
Alig pár perce kezdődött a csata, mikor a Fény lénye megértette, ezt nem nyerheti meg, itt nincs menekülés. Utolsó üzenetét még útnak indította szülőbolygója és az ott tartózkodó Tanács felé, de befejezni már nem maradt ideje, mert abban a pillanatban hajója sodródó ronccsá vált. Nem a kék töltetek végeztek a cirkálóval, a hatalmas, barna madár csőre és karmai voltak az ítéletvégrehajtók, amik egyszerűen kettétépték a zászlóshajó testét. A nagyúr még látta, amint kinyílnak a csőrök, hallotta a lények vijjogását, mikor a torkokból előtörő kékség végigsöpört a flottája maradékán. A hatalmas madarak nyugodtan fordultak körbe a ronccsá zúzott flotta maradványai között. Ellenfelet kerestek, de nem találtak. Ismét alakzatba álltak, és lassan, méltóságteljesen elhagyták a pusztítás mezejét.  Hisz ez nem csatatér volt az Alkotó számára, hanem vágóhíd. Mint étkezésre szánt állatokat, mészárolták le hajóit és harcosait. Nézte, amint a hatalmas, ezerszínű hajóraj áthúz fölötte. Hatalmas árnyék vetült hajója roncsára. A gigantikus madárfej körül az amúgy hatalmas hajók szinte játéknak tűntek. Az irtózat-hajó lassan úszott a sérült cirkáló fölé. Majd hirtelen nyílt ki egy toll a nyakon. Gabe látta az ablak túloldalán álló harcost, amint valamivel a kezében a hajója felé fordul. Döntött: lényét, tudatát egy közeli aszteroidára menekítette. Arra, hogy teste is kövesse, már nem volt ideje, a cirkáló felrobbant, amint a kékség elérte. Az aszteroidáról nézte végig, amint az ellenség otthona felé indul... Nem siettek. Hisz ki állíthatott volna meg egy ekkora erőt? A döbbenet, hogy kézifegyverekkel győzték le őket, még bántóbb volt az időtlen számára. 

Valahol - tőle elérhetetlen távolságban - csillagok milliónyi gyúltak, ahogy hajók tízezrei törtek ki a hipertérből, hogy megállítsák a Farkasok rajait. Az aszteroidára menekült Alkotó volt az egyetlen, aki tudta, hogy ez képtelenség.
Az árnyék hirtelen vetült rá az aszteroidára. Vöröslő szemek figyelték a kődarabot, mint aki kutatja a rajta lapuló lényt. Lassan, nagyon lassan kerülte meg a sziklát. Figyelő szemeivel pásztázva, keresve az előle bujkálót. Hirtelen felvillantak aranyszín pajzsai, kinyíltak tollai, a gigantikus csőr kitárult. A hatalmas madár döntött, hirtelen távolabb rebbent az aszteroidától, nyaka hátrafeszült. Gabe ekkor érzett meg egy kevés mentális ellenállással rendelkező entitást a közelében. Nem volt választása, menekült, remélve, azok ott messze - megkapták utolsó szavait. Mielőtt a kék forróság elpusztította volna rejtekhelyét, beköltözött a lénybe. Hatalmas pusztán találta magát, négy lábon kellett járnia és valaki ült a hátán...

***

A filmszerű vetítés megszakad, csak halk hangok töltik meg a parancsnoki állás csendjét. Lang szaggatott légzéséhez két szupertudat megrökönyödésnek hangjai társultak. Mindaz, amit az energia megtestesülése mutatott, számukra is meglepetés volt. Valami olyat láttak a vetítés során, ami eddig alaposan elkerülte a figyelmüket. Gabe felől az undor hangjai hallatszottak:
- Tiszta libabőr vagyok... Még, hogy engem meglovagoljanak! Persze, vannak esetek... DE íGY!!! Ki látott már ilyet?! – morog a Fény lénye.
- Tovább! – zördül egy hang a háta mögül.
- Még mindig nem emlékszel, te Fény átka?? Melyik rémálmod, vagy ballábbal ébredésed okozta mindezt?!
- Hányszor rágjam az agyadba, hogy nem én voltam?!
- Persze, persze, ártatlanka... majd el is hiszem...
- A továbbiakat, sajnos csak másod-, vagyis harmadkézből ismerem. Sokáig tartott, mire sikerült testet szereznem. Nos, amit tudok: az előbbi videóval kezdődött, a többit egy ló agyával nehezen tudtam felfogni... Az ütközetben, amit testvérem elkezdett, nem sok mindene maradt a fajomnak. A madárkák - mintha ott sem lettünk volna - söpörték el a seregünket, mind földön, mind az űrben. Bármennyire hatalmasak is voltunk, a Tanácsnak rá kellett jönnie, hogy a vég közeleg. Igaz, ez közel hétszáz-ezer évig tartott nekik... Amit elértünk ezalatt, csak annyi volt, hogy megtanultuk, a madárkák akkor némiképp sebezhetőbbek, amikor materializálódnak, egyébként cseszhettünk mindent. De még ezzel a tudással sem mentünk sokra, egyetlen ilyen dög elpusztításához 200–300 hajónk kellett. Fajunk végóráit éltük, mikor véletlen segítséget kaptunk. Sikerült találnunk egy elpusztult Farkast. A génjeit használtuk fel arra, hogy pótoljunk mindent, ami - úgy tűnt - belőlünk hiányzik. Megszülttek hát a katonáink. Igazán nem akarok ujjal mutogatni, hogy kikről is van szó... De így is eltartott még jó kétszáz-ezer évig, mire legyőztük őket. Legalábbis egy apró bolygónál megálltak. Fura volt, mert ilyet soha sem tettek, csak mentek és mentek... azt, hogy hova és miért, soha sem értettük meg. Na, akkor odaküldtük a sereget. Jó kis csata lehetett, már azt hitte a Tanács, hogy minden gondunk megoldódott, a haderőnkre sem lesz gond és a Farkasok is elvesznek. Vagyis a "két legyet egy csapásra" - elv érvényesül... Ekkor történt a legnagyobb katasztrófa, ami érhetett bennünket. A bolygót, ahol a katonáinkat klónoztuk, és ahonnan irányítottuk őket, néhány „madár” megtámadta, és elpusztította. Akkor úgy látszott, elpusztult mindegyik, és ebben a hitben éltünk azóta is. A mai napig... Azt reméltem, soha sem látok többé ilyen dögöt. Tévedtem... Nagyjából ennyi a Farkasok jövetelének a története. Legalábbis, ha többet akartok tudni róla... akkor engedd ki Michaelát...
- Azt meg felejtsd el!
- Ki is az a hölgy?! – szólt Lang nyugodt hangja. Igaz, már rég elvesztette a fonalat, de igyekezett ennek ellenkezőjét mutatni...
- A nejem – vetette oda a vörös alak.
- Egy Alkotó – morrant a Káosz lénye. – A legöregebbek közül, egy igazi csapás a Galaxisra...
- A legszebb munkám!! Ne szidd, édes!
- Hogy MI?! – fordult egyszerre három fej is a közbeszóló nő felé. Angela Silver, a Szövetség szenátora, a Rend megtestesülése zavartan pirult el, és ártatlanul mosolygott a rámeredő férfiakra. – De fiúk! Teljesen zavarba hoztok...