35. fejezet

Kagura tollpihéje háborítatlanul vészelte át a légi manővereket, amikre a szélboszorkány késztette. A nyaktörő légi mutatványokra azért volt szükség, mert néhány védő a nő útját elállta a Palota felé. A toll rostjai közt megbúvó, alakot váltott főparancsnok szintén sértetlenül úszta meg a veszélyes léghajózást. Reita - bár nem derült ki Kagura és Naraku párbeszédéből - joggal azt vélte, hogy a boszorkány a Palota lakói - elsősorban a Nagyasszony ellen indult.
"Itt most nagyobb szükség van rám, mint a csatatéren" - gondolta, miközben Kagura leszállt egy kis facsoport takarásában, ami elég közel nőtt a Palota monumentális épülettömbjéhez.
- Ezt veszítettem el miattad, Kagome! Ha nem lennél, Sesshoumaru engem választott volna... én lennék Nyugat Úrnője! Most mindenért megfizetsz! - sziszegte dühösen a boszorka.
A meglapuló, majd róka alakra váltó Reita nem osztotta a nő nézetét, de - igen okosan - nem fejtette ki ellenvéleményét. Egyúttal bizonyosságot is szerzett feltevése helyességéről, hogy Kagura valóban Kagomét akarja megölni. A nő ezalatt eltette az összezsugorított pihét, és készenlétbe helyezte legyezőjét. A fák takarását kihasználva terepszemlét tartott, és - bosszúságára - elég sok hátrahagyott démont fedezett fel a falakon. A Palota belsejébe jutnia esélytelen volt. De... hátha kicsalogathatja leendő áldozatát...
A fővezér - még mindig rókaként - surrant el mögötte, és csakhamar a falak egyik rejtett kiszögelléséhez ért, amik jótékonyan eltakarták, míg alakot váltott. Saját démon-alakjára változott vissza, s már indult is úrnőjéhez.

- Szóval Kagura átjutott a blokád egy részén, és a mi életünkre tör? - nézett fel Kagome a vörös démonra, amikor az elmesélte, hogy jutott haza.
- Rád vadászik, Hime! Azt nem tudja, hogy gyermeketek is van...
- Akkor ne is adjunk rá neki alkalmat, hogy megtudhassa - töprengett a démon-miko. - Shinrai-kunt* a lányodra bízom. Sem anyámra, sem Rinre nem lehet, hiszen ha Kagurától megszabadultunk, nekünk is indulnunk kell a csatatérre. A pokoldémont csak együtt tudjuk megállítani. Bár Inu no Tashio Nagyúr rendkívül erős, egyedül nem fog tudni szembeszállni vele. Viszont akadályozni igen, és azzal időt nyerünk...
- Máris hívom Yumet - bólintott a fővezér. Majd lenézett a lába elé.
- Yaken! - dörrent rá az ott lebzselő varangyra, aki ijedtében spenótzöld színre váltott, de meghajolt, és már szedte is gurigalábait, hogy értesítse a tábornok lányát.

Kagome addig kapcsolatba lépett férjével. Sesshoumaru éppen végzett Narakuval, és ebben segítségére volt öccse is, aki végre beteljesítette bosszúját. Aidoo Nagyúr a csata hevében elszelelt előlük, a pokoldémon szintén csak tessék-lássék bocsátkozott harcba Inu no Tashioval. Szemmel láthatóan kapóra jött nekik Naraku likvidálása, miközben Kagurára és a híreire vártak...
A telepatikus párbeszéd így zavartalan folyhatott a nagyúr és felesége között. Most elméjüket Inuyasha felé is nyitották. A fiatalabb kutyadémon ezáltal értesült a Palotában történtekről.
Ezután a három inu-démon teljes egyetértésben arra jutott, hogy Inuyasha visszatér a birodalom szívébe. Reitával együtt szállnak szembe Kagurával, eközben Kagome, Tenshi és Rin a senior Nagyúr segítségére lesznek, hogy a pokoldémont semlegesítsék...

Minden a terveik szeint haladt. Kagura még a kis csalitosokban bujkált, lesve az alkalomra, hogy hátha Kagome közelébe juthat. Érezte ugyan, hogy a szívét szorongató csápok elernyedtek, de oly becses szerve nem került biztonságba... ott maradt a csatamezőn, Naraku bűzlő maradványai mellett. Tétovázott, hogy mit tegyen, de a bosszú érzete erősebb volt. Tehát - maradt és kockáztatott. Hátha addig nem tapos rá senki a szívére...

Yume és Kagome régi barátai - Sango, Miroku és Shippou - az örökösre vigyáztak, éberen és teljes fegyverzetben.
A fővezér újra kilopódzott a palotából, és egy megbeszélt helyen találkozott Inuyashával. Ezután vadászatuk kezdetét vette. Nem is kellett sokat keresgélniük, hamar ráakadtak a szélboszorkányra. Kagura meglepetten vette tudomásul, hogy két, teljes erejében lévő démonnal néz farkasszemet, és az egyik közülük Inuyasha...
Kagome eközben Rinnel és édesanyjukkal együtt szintén távoztak. A csatatérre tartottak, ahol még javában folyt az öldöklés.
Sesshoumaru összeakadt Aidoo Nagyúrral. A két youkai egymásnak esett. Először kardjaikat vonták ki. Sesshoumaru hideg nyugalommal szemlélte ellenfelét, aki gyűlölettől égő szemekkel tekintett vissza rá. Most sarokba szorított vadállatként viselkedett, nem volt kiútja... Az inu felismerte, hogy a pokoldémon befolyása alá vonta a keleti uralkodó magatartását. Aidoo hasonlóan viselkedett, mint ama rablóvezér, aki annak idején fogságba vetette Kagomét és Rint.
Sesshoumaru óvatosan kerülgette hát, és néhány erőteljes csapással sikerült Aidoot megsebeznie.
A vérengzés - és a két Nagyúr párbaja - azonban egy pillanat alatt megállt, mintha elvágták volna. Csend váltotta fel a csatazajt, csak a sebesültek és haldoklók hörgései hallatszottak.

Az ég szivárványosan felfénylett, majd három áttetsző, légies, de felismerhető alak toppant oda - a már lelepleződött, de az ellenség által nagy ívben került - Inu no Tashio Nagyúr mellé, aki eddig elég sikeresen foglalta le a Pokoldémont. Tegyük hozzá, más démon nem nagyon mert a sötét démonnal szembeszállni...
- Üdvözletem, Hölgyeim! - mosolyodott el az idősebb inu, és ő is változni kezdett. Hasonló alakot vett fel, mint az átváltozott Kagome, Rin és Tenshi. Nagyobb lett, de nem veszítette el démon-alakját, csupán felfénylett és áttetszőbbé vált. Most már mind a négyen birtokába kerültek a teljes fénydémon-energiának. Körbevették a pokoldémont, aki fekete füstből szőtt jelenésként "állt" előttük. Hegyes karmai veszélyes mérget fecskendeztek, de négy ellenfele immunis volt az eddig mindenkit megölő szerre.
Ráadásul a négy kivont fegyver olyan erős fényáradatba borította az egész környéket, hogy tulajdonosainak harcolni már nem is kellett... A pokoldémon porrá omlott a tiszta erők hatása alatt.
Amint a pokoldémon gonosz hatalma megszűnt, eltűnt rengeteg oni is. Maradt viszont a keleti sereg vert maradványa, akik közül - eszmélve - sok katona letette a fegyvereit.
Mindenki a két tartományúr újra fellángoló harcát kísérte figyelemmel.

Aidoo a pokoldémon és Naraku nélkül, valamint sebesülten - esélytelen volt Sessoumaruval szemben. Nyugat Nagyura hatalmas csapást indított kardjával, amely szinte letarolta ellenségét. Aidoo a földre hanyatlott. Sesshoumaru megvetően tekintett le rá:
- A földön járva is eleshetsz... De a magasból lehet a legnagyobbat zuhanni. Nagyobbra törtél, mint azt kiérdemelhetted volna. Sokan meghaltak miattad - korábban és - ma is...
A haldokló bűntudattal nézett vissza a youkaira. Csak most gondolta végig, mit is tett. Még saját fiát is elveszejtette... Sóhajtott, és utolsó erejével ennyit válaszolt:
- Igazad van. Nagyot vétkeztem. Felrúgtam az évezredes megállapodást, egy pillanatnyi fellobbant mohó vágy miatt, hogy megszerezzem magamnak Nyugatot. Ezért szövetkeztem azokkal, akikkel soha nem kellett volna... Nyomorúságba taszítottam a saját népemet és a nyugatiakat egyaránt. Megölettem a fiamat... Megérdemlem a halált. Vállalom a sorsomat bűneimért.
Nyugat Nagyura könyörület nélkül nézte végig Aidoo haláltusáját. Eszébe sem jutott, hogy használja a Tenseigát. A keleti tartományúr nem érdemelte meg.

Kagura ezalatt az őt támadó két démonnal harcolt.
- Hogy lehet ez? - sziszegte a boszorkány. Nem értette, Inuyasha hogyan vált démonná.
- Nem kell mindent tudnod, Kagura! Szélborda! - válaszolt az inu egy támadás kíséretében.
- Pengetánc!
- Már nem tudsz vele ártani nekem... - mosolyodott el zordan az inuyoukai, miközben hárított.
- Sárkánytánc! - próbálkozott tovább a nő.
- Tűzkígyó! - hívta elő teljes energiáját a vörös alakváltó is.
Kagura elképedt. A Tűzkígyó elnyelte az ő támadásának energiáját, és attól csak erősebbé vált. Inuyasha még egyszer előhívta a Szélbordát, a Tűzkígyó támogatására. A boszorkány nem menekülhetett. Eleven fáklyaként esett a földre.
Reménye, hogy a szíve segítségével életben maradhat, szertefoszlott. Aidoo a haláltusája közben éppen Kagura féltett szervére rogyott. A hegyek a boszorkány utolsó visítását sokáig visszhangozták...

A lenyugvó nap fénye aranyba öltöztette a magas, hófödte hegyek ormait, majd fokozatosan vörösbe váltott. Nyugat legszebb ékköve, a tartományi Palota tornyain ugyanezen visszfények játszottak addig, míg a nap el nem tűnt a hegylánc mögött. Macskaléptekkel közelgett az alkony, mely ettől kezdve a nyugalmat és a pihenés közelgő óráit hirdette. Békeség borult a Nyugati Birodalomra.
Az uralkodópár a Palota egyik ablakában állva csodálta a pazar égi színjátékot. Mögöttük édesen aludt gyermekük. Kagome némán hallgatta Sesshoumaru gondolatait:
"A jelen pillanatai - elmúltukkal - a letűnt gondolatok között élnek tovább. Emlékek... Ha kellemetlenek, és megpróbálod lelked legmélyére száműzve bebörtönözni, akkor is kísértenek. A szépek pedig - ha visszagondolsz rájuk - megszínesítik, édesítik a sivár hétköznapok monoton egymásutánját. Ezért kell úgy élni, hogy minél több jó emlék maradjon, és minél kevesebb rossz. Hogy ne kelljen megbánni azt, amit életedben valamilyen szándékkal megtettél... hogy ne kelljen vezekelned érte, mint nekem."