A kis csapat leült az ebédlőben, ahol hála Sophie háziasszonyi gondoskodásának, már várt rájuk az étel.
Mindenki farkaséhesen látott neki, kivéve az Angyalt. Ő elég étvágytalan volt, sőt, újra folyni kezdtek könnyei. Míg a többiek ettek, Sora önuralmat erőltetett magára. Elmondta, hogy Leonnal mit hallottak Maytől. Utána rátért a levélre:
- Amint láttátok, egy levelet kaptam... Yuri, ez Téged is érint - sóhajtott egy zokogásnak beillőt.
- A nevelőszüleimet baleset érte. Mindketten meghaltak - vett erőt feltörni készülő könnyein - ezért a hatóságok kettőnket jelölték ki Yume gyámjául... mivel a leközelebbi rokonai vagyunk.
Yuri először megdöbbent, de aztán bólintott, mintha azt mondaná: "Éreztem mindig, hogy valóban a testvérem vagy."
A gyászos, súlyossá váló csendet végül az ő alig hallható hangja törte meg:
- Ez, azt hiszem, természetes... el kell hoznunk magunkhoz. És... a szüleid temetése?
- Nem vártak meg vele, amit nagyon szokatlannak tartok - válaszolt húga, de már megint sírni kezdett. Fel akart állni, hogy a hálószobába menjen csomagolni, de a lábai felmondták a szolgálatot. A földre eséstől megint partnere reflexei mentették meg. Leon szomorúan figyelte a sápadt arcot, míg ölében vitte kedvesét az ágyig. Amikor lerakta a lányt, mellette maradt.
Yuri utánuk jött. Az ezüsthajú démon halkan ennyit mondott:
- Nem mehetünk addig, amíg ilyen nagy  veszély fenyegeti Sorát... És a nagyon hirtelen temetés... Hmm... Megtennéd, hogy idehívod Kate doktornőt?
- Az eszemmel megértem. De nagyon nehéz... - sóhajtotta a szőke, majd hozzátette:
- Máris telefonálok...
Yuri kiment, de bejött Sophie és Matt.
- Leon! Itt egy kis gyógytea. Itasd meg vele, ha magához tér. Ez segít. Nyugtató hatása van - adta oda neki a bögrét barátja.
- Ez is olyan pocsék, mint az enyém volt néhány hónapja? - szagolta meg a folyadékot gyanakodva a férfi. Gyomra felkavarodott, így minél messzebbre tartotta magától.
- Ez nem annyira...
- De a szaga rettenetes - fintorgott Sophie, majd a főnixxel együtt kiment.

Sora mozgolódni kezdett, majd kinyitotta a szemeit. Egy aggódó ezüstszürke szempárral találkozott pillantása.
- Magadhoz tértél - hangzott a megkönnyebbült megállapítás, aztán, hogy még gondolkodni se legyen ideje a lánynak, a szájához tartotta a gyógyteás edénykét. Az angyal ösztönösen megitta.
- Mi volt ez a szörnyűség? - kérdezte, amikor szóhoz jutott.
- Matt gyógyteája - mosolyodott el halványan Leon. Letette az üres bögrét, majd magához húzta kedvesét. A lánynak az erős, ölelő karok oltalma vigasztalást nyújtott. Egyikük sem mondott semmit. Nehéz volt mindkttőjük szíve.
Nemsokára megérkezett a doktornő. Alaposan megdöbbent Sophiet életben látva, de örült, mert tudta, a Halálisten végleg csatát vesztett egy angyal és egy tündér ellen, és már nem mérgezi Leon lelkét.
Amíg a vizsgálat folyt, mindenki a nappaliban várt. Yuri sápadtan üldögélt tündérkéje mellett. Sophie másik oldalán a bátyja ült, térdére könyökölt, lehajtott fejjel. Arcát teljesen eltakarta leomló, hosszú haja. Nem akarta, hogy a többiek így lássák... bár tudta, ha könnyezne, érzékelnék. Így  magába fojtotta. Teljesen átérezte angyalkája minden
fájdalmát.
Kisvártatva kinyílt a szobája ajtaja, és kinézett rajta Kate. A kint ülők mind kérdően függesztették rá a tekintetüket.
- Pihennie kell. Teljesen kimerült. És még valami... Leon! Bejönnél?
- Igen... - indult a démon, és már be is csukódott mögöttük az ajtó.
- Mi a baj?! - kérdezte nyugtalanul az ezüsthajú férfi.
- Hát... azt Ti tudjátok, hogy baj-e, vagy nem... Sora gyermeket vár. Egy-két hetes lehet.
- Ó... ez miért lenne baj?! - mosolyodott el az artistakirály boldogan. - Hogy tudtad ilyen hamar megállapítani?
- Az maradjon az én titkom... - somolygott titokzatosan a doktornő. - Akkor gratulálok a leendő szülőknek! Vigyázz rá! Most különösen, hiszen nagy megrázkódtatás érte.
- Rendben. De kérlek, egyelőre ne szólj senkinek róla.
- Megegyeztünk. Most aludni fog egy darabig. Ne engedd járkálni, amikor felébred. Pár napig pihenjen. Akkor én megyek.
- Szervusztok! - köszönt el mindenkitől.
- Majd én kikísérem - pattant fel Sophie.
- Köszönöm. Úgy is szerettem volna beszélni Veled is pár szót - bólintott a kék hajú lányra.
- Gondolom, nem saját jószántadból tűntél el ennyi évre a bátyád életéből... iszonyú súly volt a lelkén... Sora az imént elmesélte, hogy el kellett játszani a halálodat.
- Tudom, hogy rettenetesen szenvedett, de sajnos nem tehettem mást... valóban nagy bajban voltam, és ő nem segíthetett. Abban viszont én segítettem rajta, hogy a saját talpára kellett állnia. A tehetsége nem tudott volna másképp kibontakozni.
- És közben tönkretett jó pár remek artistát...
- Ezt nem tudhattam előre, hogy így éli meg...
- Mindegy... ami elmúlt, elmúlt. Kár rajta tovább rágódni. Azt akartam megkérdezni, hogy sikerült-e lezárni magatokban? És hogy Yurival kibékültek-e?
- Igen. Most már minden rendben.
- Ennek örülök. Ha valami baj van, szóljatok. Viszlát! - ült a kocsijába a doktornő, és elhajtott.

Sophie elgondolkodva nézett utána. Egy kezet érzett a derekán. Behunyta a szemét, és hátát nekitámasztotta Yuri izmos mellkasának. Pár pillanatig így álltak, azután a lány elindult a tengerpart felé, magával vonva kedvesét. Sok megbeszélnivalójuk volt. Az egyik égető kérdés: Yume. El kell hozni a kislányt magukhoz, és minél előbb. Mivel Sora
nevelőszülei anyai nagybátyjáék voltak, nem kizárt, hogy a kislányban is folyik démonvér... és egyedül veszélyben van.
Sophie és Yuri azt tervezték, hogy ketten mennek Japánba. Így Sorát sem teszik ki újabb veszélynek. Leon Mattel együtt mellette lesz... Nekik pedig ki kell deríteniük, miért volt ilyen sürgős a szülők hamvasztása...
Amikor ezt megbeszélték, visszamentek a többiekhez. Matt épp Foolt nyúzta, és viszont. Leon kedvese mellett ült az ágyon, és olvasott, miközben az alvó lányra vigyázott.
Yuri egybehívta őket, és elmondta, Sophieval mit terveznek... Majd mindannyian várakozóan Leonra néztek.
- Most megint mit bámultok?! - mordult fel a démon.
- Tudod Te azt jól... - vigyorodott el Matt kajánul. - Hogy álltok a mentőakcióval?!
- Magánügy... - kezdett halvány pír jelentkezni Leon arcán. Mindenki megdöbbent az érdekes jelenség láttán. Sophie elnevette magát. Már tudott erről mindent, mert Yuri elmesélte, és jól ismerte fivérét... a pirulás csak egyet jelenthet...
- Gratulálok, bátyus! - ölelte meg, még mindig mosolyogva. - De most menj vissza hozzá, mert ha felébred, szüksége lesz Rád.
A két másik démon értetlenül bámult rájuk, csak Fantomnak esett le... hiszen ő mindent tud, mert a Színpad szelleme.
Így odalebegett a furcsa képet vágó Yuri és Matt elé:
- Még mindig nem értitek, fafejek?! Sora babát vár. Leontól - vigyorgott. Most Matt vigyorodott el, Yurit hátba vágva:
- Nemsokára nagybácsi leszel... Sophie meg nagynéni.
- Az bizony! - bólintott a tündérke büszkén, és kiment a konyhába. Természetesen a két fiút magával rángatta. Megterítettek az ebédhez.

Leon nem ment ki ebédelni. Egyfolytában kedvese mellett volt. Az előbb Sora ugyanúgy sikoltott álmában, ahogy régebben tette... és megint felfénylett aurája. A démon tudta, újra álmodik. Megsimogatta arcát, mire a lány megnyugodott...
A férfi ezután újra olvasmányába próbált mélyedni, ami ezúttal babagondozásról szólt... A könyv ugyan a kezében volt, de most egy betűjét sem fogta fel.
Mély szerelemmel bámulta angyalkáját, akiben ott növekszik egy picike élet... a kettőjük vére. Óvatosan odahajolt a lány fölé, és lágyan megcsókolta. Abban a csókban minden érzése benne volt... Sora erre ébredt fel. Barna szemei még mindig könnytől csillogtak, de mellette lángolt a szerelem is bennük. Visszacsókolva ölelte párját, aki félig fölötte támaszkodva hozzásimult.
- Felébredtél, anyuci? - dorombolta halkan a fülébe, majd Sora nyakán és vállán kezdte végighúzni ajkait, miközben a póló alatt kedvese hasára tette a kezét.
- Mm...- sóhajtott a lány. Szomorú volt, de egyben boldog is. Nem maradt teljesen egyedül... van egy csodálatos párja, útban kettőjük gyermeke, és van két testvére...