Egyedül volt. Egyedül a sötét, csöndes szobában. Elemésztő feketeségben feküdt, mely a falakat is elnyelve az üres semmibe taszította a testet, amiben akkorra már csak egy fájdalomban tocsogó szív remegett.

Halkan szuszogott, csendes könnyei végigcsordultak arcán. Ezért sírt.

Egyedül volt. Egyedül a lélekben, egyedül a testben. Nem volt senkije, nem volt semmije, aki megvigasztalhatta, ami segített volna rajta.

Megpróbálta mozgatni részeit, de azok nem válaszoltak akaratára. A fekete semmi kegyetlenül marcangolta szét húsát, de nem érezte. Nem érezhette, hiszen lelke fájdalmában élt csupán.

Pont úgy, mintha ez jó lenne. Nem is akarta elengedni ezt a belülről lassan sorvasztó kínt. Tudta, hogy érzései szabadok, ha úgy akarja: boldog. Ha így akarja: szomorú.

Mosolygott és sírt. Sírt és mosolygott. Egy pillanatban látta magát kívülről, a másikban pedig már újra emésztette csaló szomorúsága…

De akkor döntött – lassan, félve nyitotta ki szemét. Fájó gondolatait a hold hatalmas korongjának fénye világította be. Úgy érezte, hogy a poros kőgolyó betolul szobájába.

Mindketten mosolyogtak: „Már nem vagyok egyedül.”