Nekro a fél napot Athlis fogadójában töltötte, a kényelmes melegben. Sok történetet mondatott el vendéglátójával, először csak illemből, aztán, ahogy a fogadós egyre jobban belejött a történetek mesélésébe, egyre érdekesebbnek találta őket és egyre kíváncsibb lett észak büszke népének történetére. Sok-sok hős nevét ismerte meg, kiknek legendás értéktárgyaik állítólag még mindig ott pihennek sírokban, mauzóleumokban és szentélyekben, melyeket csapdák és átkos fenevadak őriznek, éjt nappallá téve, évszázadok óta. Athlis mesének tartotta a szörnyeket, de csupán azért, mert még egyet sem látott soha a saját két szemével. Ahogy mondotta: "Hiszem, ha látom!"
  Nekro elég valósnak vélte eme csodás tárgyak létezését, ugyanis ő épp elég szörnyet látott az utóbbi, jó másfél évben. Nem kellett őt meggyőzni a létezésükről, mert tudta, hogy vannak.
Megosztotta ő is néhány élményét vendéglátójával, aki nem is akart hinni a fülének. A temérdek alkohol, ami lecsorgott a torkán, azonban némiképp segített neki a hallottakat feldolgozni.
 - Athlis! Egyébként is... Tudod-e egyáltalán, mik azok a szörnyek?
 - Hát pe... hukk! Persze! Azok a nagy, szőrös micsodák, amikről... hukk! Beszéltél... pókok vagy mi a fenék...
 - Tudod... az a szó, hogy szörny - szerintem csak egy fogalom.
 - Fogalom?!
 - Igen. Az emberek néha sokkal nagyobb szörnyetegek, mint azok a lények, melyekkel eddig találkoztam.
 - Nagyobbak? Hukk! Nagyobbak, mint egy medve?
 - Sokkal.
 - Bölcs vagy, Ne... Nekro! Akár a régi druidák! I... igyunk rád!
 Elég nagy volt a forgalom a kocsmában, elvégre enni, inni és melegedni mindenki betért az utcáról, ha csak egy pár percre is. A nagy tömegben fel se tűnt Nekronak Maeost és Notha, csak amikor már ott voltak az asztaluknál.
 - Látom, megtaláltad régi ismerősömet, Athlist.
 - Úgy van! Megtaláltam a csibészt! - kacagott a részeges kocsmáros. - A hideg utcáról kellett behoznom, nehogy megfagyjon!
 - Annyira azért nem olyan rossz a kinti idő - sziszegte sértődötten Nekro. Az asztaltól való felkelés nem ment egykönnyen. Nekro soha nem ivott ennyit egyszerre, ráadásul az Athlis-féle sör híres volt, nem csak a zamata, hanem az erőssége miatt is, bár ezt ő még nem tudta...

Harmadik nekifutásra csak sikerült feltápászkodnia, bár, ha Notha el nem kapja, eldőlt volna akár egy krumplis zsák. Kint az utcán, ahogy a hideg megcsapta, végre jobban érezte magát. Úgy rémlett neki a kocsmában, mintha megint a démonokkal teli barlangban lenne a föld alatt...
 - Mennyit ittál Athlisnál? - kérdezte tőle valaki, de nem bírt válaszolni, csak motyogott egy keveset. Úgy érezte, mintha forogna vele a világ.
 - Hahó! Nekro! Mennyit ittál az öreg brethneiliai söréből?
 - Neeeem tudm... - morogta kóválygó fejjel. - Úgy há.. hukk! Háárom korsó után nem számoltammm...
 - Nem semmi! - füttyentett Maeost. - Én már az első korsó után rosszul volam, pedig a legfinomabb italok legelső receptjei az én népemtől származnak...
 - Lehet, hogy finomak, de gyengék mint a harmat! - vakkantott rá Notha az erdei elfek egyik leszármazottjára, akit már inkább városi elfnek, vagy méginkább bányász-elfnek lehetne nevezni, mivel Glassville kazamatái évekig voltak rabságának helyszínei... Notha szintén sok ideig volt az emberek foglya, de a Sötét Elfen nem látszott meg annyira, mint Erdei rokonán, aki jócskán lefogyott a fogsága előtti kondíciójához képest. Beesett, mélyen ülő szemeit és ráncos arcát látva a laikus szemlélő azt hitte volna, hogy egy, már jócskán idősödő embert lát maga előtt. Csupán fényes, szőke hajáról és hegyes füleiről lehetett észrevenni, hogy egy, az Örökké Élők népének fiával van dolga az illetőnek.
  Notha, a Sötét Elfek népének fia - akik egykoron egy nemzetet alkottak az Erdei Elfekkel, de a mágiához, a kísérletezéshez  és a hatalomvágyhoz való ragaszkodásuk miatt a két nép több ezer évvel ezelőtt ketté vált, illetve sokszor háborúzott is egymással - kissé másként festett. Notha Nightnestnek fekete, hosszú haja, beesett szeme és hófehér bőre volt, mely most szikrázott a hóról visszaverődött téli napfényben. Inkább tűnt egy tekintélyt parancsoló vámpírúrnak, mint elfnek, ám hegyes fülei és hosszú szemfogai hiánya őt is elárulták.
  A trió lassan haladt Bravelake utcáin a reggeli, friss hóban, a kótyagos Nekroval. Idővel a főtérre értek, ahol egy nagy embercsoportot láttak meg. Nekro hirtelen elő akarta venni a kardját, hogy elkezdjen kaszabolni köztük. Csak Maeost erőteljes karja tartotta vissza attól, nehogy nekik rontson, és démonként rájuk vesse magát. Nekro sokat szenvedett az emberektől csupán azért, mert más volt, mint a nagy átlag. Születése óta hófehér haja és vörös szemei, és csontos, de erőteljes testalkata volt. Nevelőszülei és mostohatestvérei csupán szolgának és verőzsáknak használták, de nem csak tőlük kellett tartania, hanem mindenkitől - abban az elátkozott faluban, ahol felnőtt. Mindenhonnan elzavarták és jócskán megverték, ahol segítséget kért.
Egyedül az állatok, a növények és a temető lakói tűrték meg maguk mellett. A legjobb barátja egy Fekete Villámnak nevezett ló volt, aki nem egyszer megmentette az életét. Hogy most hol lehet, azt nem tudta... Kalandos utazásai során, míg Bravelakbe ért, elvesztették egymást. Az emberek elleni bosszúja tizenhét éves koráig váratott magára. Akarata ellenére ugyan - de Lightvillage-ben - minden embert lemészárolt valami rejtélyes módon, miközben kardja, ez a fekete, elegáns ívben hajlított pengéjű allegro hozzákerült. Valójában a kardot őrző élőholtak mészárolták le a falu lakóit. Fekete Villám akkor is megmentette Nekrot, nehogy őt is elkapják.
  - Ugyan, miért kéne életben hagynunk őket, Maeost? - kérdezte Nekro az emberek felé bökve, az alkoholtól megsokszorozódott dühvel. - Tán nem ők tehetnek a sok szenvedésért, mely a világot sújtja?!
  - Legtöbbjük csak tudatlan, ész nélküli barom - magyarázta Notha. - Mindent elhisznek, amit a vezetőik mondanak nekik. Abban viszont igazad van, hogy minden, amit nem ismernek, megrémíti őket, és inkább ész nélkül elpusztítják, ahelyett, hogy megismernék és a hasznukra fordítanák...
  - Tanulékonyság terén nincs mit szégyellniük - fűzte hozzá Maeost. - Tudnak ők tanulni, ha akarnak. Nem azzal van a baj, hanem a tudást, amit megszereznek, nem arra használják, amire kéne, hogy mindenkin segítsenek, hanem saját, önös céljaik elérése, vagy a pusztítás végett vetik be ismereteiket. Ám vannak köztük rendesek is. Nézz csak rá az öreg brethneiliai kocsmárosra, ahonnan most jöttünk...
  - Ő nem ember, hanem Északi! - kiáltott fel Notha nevetve.
  - Való igaz. A brethneiliaiak sértésnek veszik, ha embernek nevezik őket...
  Közelebb érve meglátták, hogy a nemrég érkezetteknek legalább a fele fogoly. Erősen meg voltak kötözve és félelemmel teli szemekkel néztek őreikre: Na most mi lesz, ha valamelyik bosszút akar állni rajtuk elvesztett családtagjaiért, vagy barátaiért?! Szerencséjükre  Rykod kapitány féken tartotta az őröket, és elvezették a rabokat Bravelake kazamatáiba, ahol vasra verve meg kell várniuk a háború végét, mely lehet, hogy még hosszú évekig eltart. Önkéntesként azonban kijöhetnek és segíthetnek Bravelake ősi városát újjáépíteni. Így több élelmet kapnak és melegedhetnek a tűznél, nem úgy, mint a jéghideg pincebörtönben. Bravelake romos épületeinek felújítása és a falak megjavítása így gyorsabban haladhat.
  Azokat, akik menekültként érkeztek - főként nők és gyerekek - elirányították egy nagyobbrészt emberek lakta negyedbe. Az újonnan jöttekben senki sem bízik, csupán jobban megtűrik őket, mint ahogy előzőleg bántak velük az emberek. Nem teszik őket zárt karanténba, miután megismerkedtek a hellyel, oda mennek ahova akarnak, csak ne kötözködjenek senkivel.
 - Most hovva is megyünk tulajdonképpen? - kérdezte Nekro barátaitól, miután elhagyták a városkapu előtti főteret, s rátértek egy széles, macskakövekkel kirakott sugárútra. Már egy kissé kezdett józanodni. A járda mellett csupasz fák, s bokrok álltak hóval borítva, várva a tavaszt.
 - A Tanács látni akar, Nekro. Te vagy a hősünk! - magyarázott Maeost.
 - Bizony! Nem sokaknak sikerült még megszökni Glassvilleből, de te mindenki mást is megszöktettél magaddal együtt! Efféle hőstettet régen nem hajtottak már végre errefelé. Meg fognak jutalmazni, drága barátom.
 - Nekem nem kell semmi - mondta szerényen. - Csak a varázserőmet akarom visszakapni!
 - Ahogy Miriel mondta: "Ha megtudjuk, mitől vesztette el az erejét, és megszüntetjük az okot, vagy az okozót, visszakapja az erejét..."
 - Ezt nekem tegnap nem mondta! - kiáltott fel.
 - Mert nem akart megijeszteni, hogy még több megpróbáltatás vár rád. Ez a baj a félelfekkel és az erdeiekkel. Inkább elhallgatnak mindent, csak azért, mert úgy vélik, a lelket nem szabad elkeseríteni rossz hírekkel.
 - Nem szeretem, ha hazudnak nekem - morogta Nekro.
 - Nem hazudott - védte a boszorkányt Maeost -, csak elhallgatott előled egyet, s mást.
  Idő közben megérkeztek a régi Bravelakei Királyi Palotához, ahol a régmúlt időkben a Bravedevil Királyság központja volt. Most egy maroknyi lázadó otthona, akik menedéket találtak itt az emberek pusztítása elől. Az épület hatalmas, karcsú, égbe nyúló tornyait a város körüli sűrű, mágiával keltett köd rejti el a kíváncsi szemek elől. Domborművei a Bravelake Királyság történetét meséli el az Alapítástól napjainkig.
Notháék feltámogatták Nekrot a csúszós lépcsősoron, majd bevezették az épületbe, mely belülről még lenyűgözőbb volt, mint képzelte.
Először egy előtérbe értek, melyet csak két-két fáklya világított meg a falak mentén, s egy-egy őr állt a nagyterem bejárata előtt, csillogó elfpáncélban. Az őrök tisztelegtek nekik, s szabad utat engedtek befelé.
  Halvány, kísérteties fény derengett be a trükkös, karcsú, magas ablakokon keresztül. Az előtér után egy trónterembe értek, mely tágas és hatalmas volt. A bejárattal szemközt, egy márványból készített emelvényen trónus állt, melyet úgy világított meg a beszűrődő fény, mintha egy isteni küldött ülőhelye volna. A trónszék most üresen áll, várva régi gazdáját. A terem közepén arannyal átszőtt vörös szőnyeg vezetett egyenesen a trónig, de egy részét eltakarta a trón előtt felállított nagy, ovális asztal, ahol épp az emberek elleni felkelés vezetői tanácskoztak.