|
Egy unikornis álma
Anvike 2011.05.01. 12:52
Fut. Nem is lassan, nem is gyorsan, hanem lélekszakadtából.
Fut. Messze, a távolba, a végtelenbe és tovább.
Fut. Céltalanul, monoton, az életéért és még tovább.
Szivárványt húz maga után, holott nem boldog; a szíve mélyén érzi, hogy az álarcok jótékony takarásában sírni volna jó.
Fut, üget, vágtat, menekül. Igen, menekül! Nem üldözik, nem utálják, nem kergetik, sőt nem is egy menekült, ellenben bujdokolni vágyik. Önmaga és a lelke elől.
Igen a lelke és a szíve elől, amely telve van keserűséggel; önmaga elől, aki már nem bírja tovább. Nem képes arra, hogy tovább tartsa magát, nem tudja többé az álarcok börtönébe rejteni érzéseit.
Ezért fut! Menekül! A világ végére, a végtelenségbe, az öröklét felé és tovább, miközben hamisan káprázó szivárványt húz maga után. Olyan hamisat, mint amilyen az ő lelke is lehetne, hisz akaratlanul bár, de megtéveszt mindenkit.
Mosolyog, ugrándozik, szivárványt kelt, elvarázsol, egy mosoly álarca alatt, azonban fokozatosan haldoklik legbelül.
Sír, zokog, szenved, és kínhalált hal nap, mint nap legbelül, a derű álarcával kendőzi el önmagát és a lelke fájdalmát.
Fut, üget, vágtat, menekül. Már önmaga sem tudja miért– az elméjében kavargó sötét csendesség és a szívét uraló keserűség nem engedi tisztán gondolkodni, ennek ellenére feldereng halványan benne egy érzés, hogy a lelke megmentéséért rohan lélekszakadtából.
Azért a lélekért, amely sosem volt szabad és gondtalan, amely hallgatásra és szenvedésre lett kárhoztatva.
Sosem panaszkodott, sírt vagy kesergett – ő csak szüntelen mosolygott és az öröm szivárványát húzta maga után a fellegekben.
Nem bírja tovább! Magányos és elhagyatott, a mellkasában erőtlenül meg-megdobbanó szíve rettenetesen fáj.
Évek óta először megengedte magának hogy érezzen, noha tudta, hogy hiba volt. Az évszázadok folyamán felgyülemlett bánat méregként nyaldossa lelkét, torkát fojtogató gombóc szorítja. Az érzéketlenség álarca vele együtt darabjai tört…
Fut, üget, vágtat, menekül. Már álnok, hamisan káprázó szivárványt sem húz maga után, ehelyett sűrű könnyei zápora mögül hunyorogva tekint fel a szürke, esőt ígérő égboltra.
Mintha a lelkében dúló vad vihart tükrözné az ég. Végre szívből elmosolyodott.
Mosolyával együtt a szürkés felleget sárgás fénynyalábok szelik át. A szíve gyorsabb ütemre kezd el dobolni, a lelkét melegség járja át. Az elméjére telepedő sűrű, fekete köd lassacskán feloszladozott, rájött, miért kezdett el futni a végtelenbe és még tovább.
Fut, üget, vágtat, menekül. Érzi, már nem sok kell neki ahhoz, hogy a céljához érjen.
Az eget beborító vastag felhőpamacsokat eközben elfújta a szél, a tiszta kék eget átívelő fényességet, most sokkal szebbnek és égetőbbnek érzi.
Futott, ügetett, vágtatott menekült. Most már csak lassan sétál, testén erős fáradtság lett úrrá.
– Csak két lépés és megérkezem – győzködte magát, majd ahol a legintenzívebben érte a fény elfeküdt.
Érezi, tisztán érzi, hogy eljött a vég, mégsem fél. Tudja, hogy révbe ért, a szíve mélyén érzi.
Elmosolyodik szívből, életében talán másodszorra és utoljára. A ráeső meleg fény a lelkét simogatja és ő boldog. Igazán boldog! Hamarosan vége a szenvedésnek, hamarosan vége…
Lassan lehunyta két szemét, így várta a megváltást. A melegség mely hosszú ideje körülölelte őt forróvá vált; halványan érzékelte, hogy valaki felette áll. A szemét csukva tartva az őt figyelő varázslény felé fordult, majd elsuttogta szíve vágyát:
– Add, hogy a következő életemben őszintén érezhessek! Ne hagyd így elveszni a lelkem! Kérlek, engedd, hogy érezzek!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
