Milyen ironikus, hogy az emberiség mennyire bőszen kutatja a világegyetemben az Idegeneket... pedig magunkban hordozzuk őket. Mi magunk vagyunk az Idegenek is...
Álmodott. Tudta jól, hogy álom, mégis zihált. Kapkodta a levegőt, kiverte a víz a testét attól, ami újra meg újra lejátszódott agyában. Az emlékei... és valami fura dimenzió keveréke teljesen valóssá tette vízióit.
Rohant. Tisztán érezte, hogy lábaiban megfeszülnek az izmok, érezte a talpa alatt az egyenetlen aszfaltburkolatot, amit az állandóan szivárgó víz és a téli fagy tönkretett. Valahogyan - egy csapásra - megváltozott minden. Már macsakakövek végeláthatatlan, milliónyi kockáján taposott. A burkolat kövei nem csak lábai alatt, hanem mindenütt sorjáztak. A szürke panelépületeket is ez az anyag borította, és a dombok hajlatait is ez követte. Kő-pusztaság... Sehol egy élőlény, egy zöld folt, növénycsoport, csak a végtelen, szürke macskakő-sivatag, amit az emberek alkottak. De hol az alkotójuk? Hol vannak az élettől nyüzsgő városok és az erdők, mezők? Csak az ég maradt a régi... felhős, borongós és szürke.
"Senki nem maradt..." - vágott agyába a felismerés. Egyedül volt. Magányosan, a rémálmai világában.
Mégis továbbszaladt a láthatár felé. A macskakövek hirtelen tűntek el a lábai alól. Fekete mélység vette körül. A végtelen Semmi. Zuhant...
Saját fájdalmas kiáltására riadt. Teste csurom vizes, haja csatakos lett. Vacogott, és mégis melege volt.
A szomszédos toronyház színes fényreklámjainak villogása kissé enyhítette az éjjeli sötétséget, de a nappali fényben megszokott formák most másként látszottak a szobában.
Lila és zöld árnyak táncoltak a gyér bútorzaton, a padlón és a falakon, felismerhetetlen torzóvá varázsolva a hétköznap tárgyait. Mintha újra egy dimenziót ugrott volna, ahol mások a természet törvényei...
Kapkodta a levegőt, szinte kortyolta. Szédelegve állt fel fekvőhelyéről, és a gyér fényben tapogatózva botorkált el a mosdóig. Amikor a falon a kapcsolót megérintette, és a villany égni kezdett, úgy sóhajtott fel, mintha fuldoklóként bukkant volna fel a víz alól.
Az éjszaka megszokott zajai vették körül. A háztömb egy forgalmas út közelében állt. Az elhaladó autók monoton mormolásként ható zajába, néhány nagyobb jármű dübörgésébe időnként erősödő, majd elhaló zúgás vitt új szólamot... a mágneses gyorsvasút elhúzó szerelvényének ismerős dallama. Az épület üvegei alig észrevehetően megrezzentek, de ez is mindennapi dolog volt, apró földmozgás, semmi szokatlan.
A lakásában csend honolt, csak egy vízcsapból cseppent le néha egy-egy csepp, a koppanással megtörve a némaságot.
Megnyitotta a csöpögő csapot, és megmosta arcát, majd lehúzta átizzadt pólóját, és a szennyeskosárba hajította. Felsőtestére is locsolt a vízből, majd megtörölte magát.
"Holnap mosnom kell..." - vett ki egy tiszta felsőt a szekrényéből, és magára húzta, miután visszabotorkált a szobájába.
Nem tudott senkihez szólni, egyedül élt. Rémálmait sem tudta senkivel megosztani, melyek egyre gakoribbá váltak. Meggyőződésévé vált, hogy az álmai valami jelentős dolog előfutárai. Egyre gyakrabban tértek vissza, egyre élesebben, plasztikusabban.
"Nem akarok egyedül lenni. Kellene valami társ. Még ha az egy állat is..." - határozta el.
Reggel a telefonja csörgésére ébredt. Hunyorogva pislogott az ablak négyszögére, de azon csak a megszokott, kékesszürke ég egy darabját, és a szomszéd háztömb sziluettjét látta. Álmosan csoszogott ki ismét a fürdőszobába, és undorodva szemezett saját tükörképével. Ma is dolgozni kellett mennie. Jólfésült frizura, vasalt öltöny, nyakkendő, cipő, autóstáska, kulcs... Keze automatikusan járt, nem is igazán figyelt oda, ahogy a reggeli teendőit végezte.
Csak az vitt színt hétköznapjaiba, hogy munkaidő után a legjobb barátaival találkozott. Együtt zenéltek és álmodtak egy lehetséges jövőről. Egy olyanról, amiben szeretik a munkájukat. Egy olyanról, amiben ők együtt egy befutott együttes...
Diák-korukban álltak össze. Mindegyikük rajongott a keményebb zenéért, és elég ügyesen játszottak hangszereken. Annak idején az iskoláikban tanították nekik, a zeneszerzés alapismereteivel együtt. Négynek meglehetősen jó énekhangja volt, az ötödiknek - neki - pedig egészen egyedi. Ebből adódott, hogy ő lett az énekesük. A városban már elég ismertek lettek, a törzshelyük egy klub volt, ahol hétvégeken felléptek. Zenéjük és bizarr kinézetük tetszést aratott a fiatalok - különösen a lányok - körében.
"Már megint!" - sóhajtotta, ahogy kocsijával rátért az egyik főútra. Nem messze tőle állt a sor vége. Reggeli dugó... Visszatolatott volna, de mögé már beállt egy-két személyautó, és egy áruszállító is. A műszerfalba épített óra szerint még volt elég ideje a munkakezdésig. Türelmesen várakozott, miközben fél kézzel előkotorta a - mellette lévő ülésre pakolt - reklámtáskából az indulás előtt vásárolt, fedett műanyagpoharas kávét, majd előhalászott egy péksüteményt is.
Éppen a kinyitott kávéspoharat emelte a szájához, amikor a telefonja csipogni kezdett, jelezve, hogy üzenete érkezett. Kissé körülményesen lerakodott a kezéből mindent, óvatosan, hogy a kávé ki ne boruljon. Az egyik munkatársa írta, hogy ha beér, azonnal a főnökhöz menjen...
Tudta, hogy valami történni fog. A főnökük nem volt egy társasági lény, csak nyomós okból kifolyólag hívatta őket...