Három hónap. Nem mondhatnám, hogy számoltam a napokat, de azt sem, hogy nem tudom pontosan, mikor láttam utoljára. Fáradtan támasztom fejemet két tenyerembe, míg asztalomon könyöklök. Azt hiszem, ezek a gondolatok jelzik, hogy ideje indulnom és innom valamit. Támolyogva állok fel, így komolyan fontolóra veszem, hogy hazafelé vegyem az irányt. Karórámra pillantva veszem tudomásul, hogy hajnali kettő lévén talán már tényleg nem hiányzik a kocsmázás.

Összepakolok valamennyire magam után, majd bőrkabátomat felvéve intek még a tovább robotoló kollégáknak. Velem ellentétben ők csak egy-két alkalommal maradnak eddig az irodában – a kis kezdők általában jól akarnak teljesíteni az első ügyeiknél.
Mielőtt kiléphetnék az ajtón, szőke társam állít meg. Gondolom megint lemaradt a jelentésekkel és holnapra be kell fejeznie őket… mármint mára.

- Megint a Vadkanba mész? – kérdezi komoran. Csak nem aggódik?

- Nem, drágám. Megyek és csinálok vacsit neked. Akarom mondani reggelit.

- Nem kellene ezt csinálnod magaddal. Miért nem jössz velem vissza a következő héten? – Értem mire utal, és tudom, hogy csak aggódik, de… de semmi mással nem tudna ennyire felidegesíteni perpillanat. Műmosolyomat elhagyva nézek egyenesen szemébe.

- Azt hiszem, ezt már megbeszéltük. Ha megváltozik a véleményem, majd közlöm veled.

Látom, hogy még mondani akar valamit, de nem találja rá a megfelelő szavakat. Nem várok rá, inkább feltépem az ajtót, s sietős léptekkel hagyom magam mögött. Barátomat és a beszélgetést… valamint annak a nőnek a képét, aki megkeseríti józan álmaimat. Egészen pontosan ébredéseimet. A maró érzésnél még a migrén és a hányinger is jobb.

A szokásos őszi ködön keresztülvágva eljutok végre a törzshelyemnek számító, züllött alakokkal tarkított krimóig. Persze a züllött nem feltétlenül jelent késes, szkanderozó fickókat, hiszen fehéringes bűnözők is betérnek olykor-olykor. És mivel farmerom nem túl árulkodó, nyugodt szívvel hitetem el a díszes társasággal, hogy közülük való vagyok. Talán valami kikupáltabb stricinek el is mennék…

Az első scotch égeti torkomat, de felmelegít – ami London őszi időjárása mellett cseppet sem sorolható a hátrányok közé. Végigfuttatom tekintetem a pult mellől indulva, s konstatálom, hogy a szokásos fiúk itt vannak. Az egyik sarokban dobál bicskát darts helyett a két öreg. A magasabb valami kalózos szemkötőt hord – hol a jobb, hol a bal szemén –, mert saját bevallása szerint halad a divattal és most ez a sikk… Ám ő nem fogja gyerekes módon a haját megnöveszteni, mikor örökölt az ükapjától egy ilyen értékes ereklyét. Felém fordulnak mindketten, majd egy kölcsönös biccentés után folytatják veszekedésüket arról, melyikük tudná egy dobással kettéhasítani a darts-táblát.

A másik sarokban lassan az asztal alá csókolja partnerét valami fiatal srác… és ha jó a megérzésem, nemsokára kivesz egy szobát az emeleten. A lánnyal együtt sem jelenthet nagy érvágást.

Megérkezik a második kör ír csemegém, és már lassabban kortyolgatva hunyom le a szemem. A zenegépből talán rock recseg felém. Ha jól sejtem, szemkötős barátaimnak köszönhető a leromlott hangzás. Elmegy a kedvem a további köröktől, talán túl késő van… és valami nyugtalanító érzés nem hagy tudatlanságba süllyedni. Túlfizetem a minőséget, de még mindig alig költök némi pénzt törzshelyemen. Biccentek az elbűvölő mosolya miatt csak Cápának becézett csapos felé, és kabátom zsebébe süllyesztem jobb kezem, míg a ballal kilököm az ajtót.

Megborzongok odakinn, így elrejtem másik mancsomat is, de nem szaporázom lépteimet. Valahogy semmihez nincs kedvem most… Bár érzem, hogy a hűvös levegő egy kicsit felfrissít, még mindig elég fáradt vagyok. Szerencsémre pár sarok és hazaérek. Már ha a mögöttem közlekedő kis ficsúr nem akar rabló-pandúrosat játszani. Egy jobbkanyart követően elhagyatottabb környék felé vezetem, miközben meggyőződöm róla, hogy tényleg a Vadkanból szökött utánam. Azt hiszem, a következő kanyarban be is várhatom, ha már ennyire érdeklem… végül csak sikerül valaminek felélénkítenie!

Hülyét tettetve súrolom össze tenyereimet, mint aki így igyekszik életet lehelni felső végtagjaiba. Egyszerűen fogalmazva: játszom a hazafelé igyekvőt. Ismét jobbra fordulok valami sikátorféleségben, és az árnyékban megtámasztom az ósdi téglafalat. Mit lehet tudni ezeknél az ócska épületeknél!

A közeledő léptek kissé szaporábbak lesznek… gondolom fél a kis amatőr, hogy elveszti a nyomomat. Még eszmélni sincs ideje a befordulást követően, máris a fekete konténernek taszítom.

- Igazán hízelgő, hogy engem választottál a hölgy helyett, de azt hiszem világos, hogy nem vagy az esetem. – Ostoba próbálkozást tesz a szemetes, a fal és a vállam közötti kitörésre, de a második gyomrost követően meggondolja magát.

- Engedjen el, vagy felverem a környéket. Errefelé sok a zsaru… - lihegi roppant férfiasan, bár látom, hogy nem tudja hova tenni vigyoromat.

- Sikítozz nyugodtan, de innen is hallak – veszem elő jelvényemet hátsózsebemből, majd egy rövid felmutatást követően vissza is teszem. Legszívesebben hangosan felnevetnék sügérszerű arcán, de valamennyire sikerül visszafognom magam. – Gondolom ezt nem közölték veled. – Szorul a hurok, kölyök. – De esetleg eltekintek a követési kényszered megjegyzésétől, ha elég jó a kommunikációs készséged…


Fáradtan, és kicsit sem nyugodtan csukom be magam mögött az ajtót. Hiába tudtam meg mindent az utánam küldött szerencsétlenségtől, nem áll össze a kirakós. A furcsa akcentusú, pénzes, meglehetősen idős megbízó egyértelműen egyetlen lehetséges embert ír le… De ő miért küldene utánam egy ilyen senkit? Tudhatta, hogy nem okoz nagy gondot egy ilyen kis csutka legyűrése. Vagy azt hitte, hullarészegre iszom magam? Egyáltalán honnan tudta, hol kell keresnie?

Zsong a fejem a sok megválaszolatlan kérdéstől, de a legrosszabb mégis az a halványan pislákoló gondolatfoszlány… Mi van, ha pontosan azt akarta elérni, hogy tudjak róla? Nem vagyok pelenkás újonc, hogy beijedjek ilyesmiktől.

A langyos zuhany ismét megteszi csodás varázslatát, így mire ágyamba roskadok, megfeledkezem a problémákról. Ha nem találok megoldást rájuk, ez az egyetlen esélyem, hogy nyugtom legyen… legalább pár óráig.

---
Ha azt állítanám, pocsékul érzem magam, meg sem közelíteném a valóságot. Nem tudom eldönteni, hogy a fejemben fűrészelnek, vagy ténylegesen több darabra szelik éppen agyamat. Persze a telefon éktelen csipogását képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, s hogy eggyel kevesebb fejfájdító inger maradjon, nagy nehezen felveszem. De beleszólni nem fogok, az fix.

- Azonnal húzd be a másnapos hátsódat – morogja a kagylóba társam, majd figyelmen kívül hagyva általa emlegetett állapotomat, bontja a vonalat. Ha tényleg a másnaposság feszítené szét a koponyámat, most biztosan kivégzését fontolgatnám, de így hamar eljut a tudatomig, hogy baj van.

Hajnali nyugtalanságom újra megtalál, így a lehető leggyorsabban kapom össze magam. Kevin hitelesen alakítja a világ leghülyébb figuráját – akár még szőnyegkereskedőnek is beöltözik –, de ilyen dolgokkal sosem viccelődik. És ez a gondolat nem segíti lelki békém megtalálását… pedig már nagyom rám férne!

Egy bödön koffeinnel a szervezetemben sikerül emberszerű entitásként megérkeznem munkahelyemre… pontban nyolckor. Bármilyen fontos is az ügy, komolyan fontolóra vettem barátom megfojtását.

Mielőtt azonban még bármilyen más halálnemen elgondolkozhatnék, kiszúr magának a főnök.

- Jó, hogy maga is beért, fiam. Nem számítottam rá, de így legalább nem kell egyedül küldenem a társát. Jöjjön az irodámba. – Toporognék még egy kicsit, miközben értelmet keresek szavaiban, de rohanását látva elkönyvelem, hogy nem ez a megfelelő pillanat.

- Reggelt – vetem oda Kevinnek, nem túl nagy lelkesedéssel. Baljóslatú arca és a kialvatlan karikák szeme körül elegendő elégtételt biztosítanak a riasztásáért. Velem ellentétben ő talán nem is aludt még.

- Szóval, az újak kedvéért röviden összefoglalom a helyzetet – pillant rám az íróasztal másik végéről felettesünk. – Miután nem sikerült lekapcsolni legutóbbi akciójuk fő fejeseit, csak idő kérdése volt, hogy jelentkezzenek újra. – A hajnalban is érzett balsejtelmem felerősödik. Társam arca, valamint a velem szemben ülő, kopaszodó köpcös szemöldökráncolása sem éppen ellazító. – A ma hajnali felvétel pedig pontosan az a bizonyíték, amire vártunk.

Értetlenkedésemet látva két kattintással elindít egy videót, majd kifordítja monitorát felénk. Látom, hogy barátom elfordítja tekintetét… tehát neki nem újdonság. Ahogy a cseppet sem bájos felvételt figyelem, rájövök, miért is vagyok itt most… és hálásabb nem is lehetnék Kevinnek.

- Estére várom az első jelentésüket a helyszínről. Az ottani kollégák beszámolóját már megkaptam, de… - akad el eligazításunk az irodai telefon idegesítő csöngése miatt. Pár szó után a főnök sápadtabbá válik, mint eddig. Szinte a helyére ejti a kagylót, majd pár pillanatnyi lefelé bambulás után komoly, összeszedett tekintettel néz ránk. – A másik hölgy, mint az imént kiderült, a magyar nagykövetünk lánya. Ezt az információt a lehető legnagyobb diszkrécióval kell kezelniük. Valószínűsíthető, hogy csupán rosszkor volt rossz helyen, és saját elrablói sem sejtik, ki került a kezük közé. A többi információt maguk után küldöm, de most jobb, ha sietnek. Nem akarom, hogy lekéssék a gépüket.

Fejfájásom és nyugtalanságom végre elpárolog… de természetesen nem úgy, ahogy szerettem volna. Helyüket furcsa érzések veszik át, melyeket nem akarok megmagyarázni… csupán tenni akarok valamit, hogy eltűntessem őket. És az eddigiekkel ellentétben most pontosan tudom, hogy mihez kell kezdenem.

- Tudod, azért azokra a rúgásokra büszke vagyok – szólal meg reggel óta először barátom, miközben landolunk a nemrég elhagyott második otthonunkban. Gyenge próbálkozás, hogy oldja mindkettőnk feszültségét… bár talán egy kicsit képes kiverni a fejemből azokat a képsorokat, ahogy Izát és a másik lányt a kocsiba tuszkolják.

- Szerintem az a gorilla már nem terheli tovább túlnépesedett bolygónkat. – Egyszerre eresztünk el egy szegényes kacagást, amivel egymást bátorítjuk. Mindketten aggódunk egy bizonyos valakiért. – És köszönöm, hogy szóltál. – Egy mindent, vagy inkább még annál is többet tudó mosolyt kapok Kevintől.

- Tudod, hiányoltam azt a szolid lekezelést, amit irányomban oly gyakran és szívélyesen használt… még a szőnyeges história felfedése után is. Jó lesz újra találkozni vele. Nem gondolod? – Sunyi alak, elismerem. De komolyan azt hiszi, hogy még mindig beveszem ezt az „én semmit sem tudok, csak úgy érdeklődöm” stílust?

- Őszintén? – nézek rá komolyan. – Fogalmam sincs. És most tényleg az igazat mondom, hiába nézel ilyen kételkedőn. Nem tudom, mit fog kiváltani belőlem, ha újra találkozunk – válaszolom egy halk sóhajtással egybekötve.

Tényleg nincs elképzelésem, hogy először megcsókolni akarom majd, vagy jól leszidni az óvatlan, éjszakai császkálásai miatt…