- Kirúgtak. Egész egyszerűen azt mondták, hogy a válság miatt leépítés van... és hogy fiatal vagyok, egyedülálló, így könnyebben találok magamnak más helyet. Érted ezt, Kai?! - panaszolta délután dobosuknak, akivel együtt várták a többiek érkezését.
- Értem én... három hete járok munka után, csak eddig nem említettem nektek, mert nem volt értelme - biggyesztette le száját a másik. - Nem tudtatok volna segíteni. Az egész városban ez megy egy ideje. Addig megélhetésnek marad az itt kapott honorárium...
- Hé! Nem ezt szerettük volna csinálni eddig is? - hangzott a nyitott ajtóból. Épp most érkező, harmadik - feltűnően szőke, punk-frizurás - társuk vigyorogva levágódott kettőjük közé, a kissé megviselt kanapéra, és rágyújtott.
- Minek örülsz ennyire? - érdeklődött az énekes, miközben magában azt latolgatta, hogy fog majd hazajutni, mert a kocsija délelőtt lerobbant...
A basszusgitárok "réme" jóleső sóhajjal hátradőlt, egyik karját a kanapé támlájára elfektetve. Szórakozottan piszkálta a kicsi vörösre festett haját, ami a kézfejét csiklandozta.
- Engem is kirúgtak - jelentette ki, miután kifújt egy adag füstöt. - De ha rágódom rajta, azzal nem leszek előrébb. Annyit össze tudunk hozni a fellépésekből, hogy szerényen megéljünk. Ha többet zenélünk, akkor még jobbak lehetünk, és talán felfigyelnek ránk.
Társai igazat adtak neki, és tervezgetni kezdték a lehetőségeket, amikor befutott a két, eddig hiányzó bandatag.
- Hét végén nagy buli lesz a klubban - újságolta a szólógitáros.
- A tulajjal most futottunk össze. A másik fellépő csapat lemondta, így nekünk kell helyt állni. Három helyett hat órás koncert... persze dupla díjazásért. - mosolyodott el finoman az akkordos.
- Ez remek! - pattant fel az énekesük. Kis termete ellenére - vagy inkább épp azért - rendkívül energikussá vált, ha beindult. - Akkor össze kell hozni egy dallistát, és azt fogjuk végigpróbálni. Az időt is mérni fogom...
Már szedte is elő a táskájából a tollát, meg a jegyzettömbjét.

A pörgős munkatempóval szaladt az idő. Arra ocsúdott, hogy leszállt Reita motorjáról, és a szőke basszeros - miután búcsút intett - elhúzott mély hangú gépcsodájával.
A hűvös esti szélben megborzongva indult a sokemeletes ház felé, ahol lakott. Tucatjával épültek itt egymás mellé a magas tömbházak, szürke kockáik lehangolóan egysíkú látványát csak itt-ott frissítette egy-egy kisebb facsoport. Sajnos a lombhullatók még nem rügyeztek, csak az örökzöld fenyők sötétzöld sátrai bólogattak a betontömbök között. A kis énekes léptei halkan koppantak az aszfalton, a ritmusuk pedig egybefonódott a többi utcazajjal. A mágnesvasút surrogva húzott el a tömbök mellett, a magas falak halk visszhangot verve ismételték meg az elhalkuló zúgást.
Rukinak eszébe ötlött, hogy nem intézkedett lakótárs-ügyben, de már késő estére járt. Ásítva keresgélte táskájában a lakáskulcsát, miközben a lift vitte felfelé. Míg az ajtót nyitotta, a panelház társaséletét "élvezhette". Az egyik szomszédban veszekedtek, a másikban a gyerek sírt, valahol pedig mosógép zörgött. Ez utóbbi emlékeztette arra, hogy neki is van valami hasonló teendője...
Tevékenysége megint automatikussá vált. A megszokás bilincsét nehéz lerázni akkor, ha nincs ok rá... és neki egyelőre nem volt.
Amikor úgy ítélte, aznapra épp elege van, fáradtan dőlt az ágyába, mely egy picit megrezzent a föld mélyében folyamatosan zajló - éppen akkor jelentéktelen méretű - elmozdulás miatt.
A neonreklámok lila és zöld fényei csak futólag jutottak agya mélyebb zugaiba, olyan hamar elnyomta az álom.

Zöld-lila lárva-arcok meredtek felé a sötétből. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. A maszkok megnyúlt csíkokká torzultak, majd a kép kivilágosodott. Előtte terült el a repedezett aszfalt, amögött pedig már látszott a véget nem érő macskakő-rengeteg... A lárva-ábrázatú lények újra megjelentek. Megindultak felé, és ő megint rohanni kezdett. Tudta, hogy a macskakövek mögött nem talál továbbvezető utat, csak a feneketlen, sötét mélységet, mégis menekült. A köves út hullámzani, morajlani kezdett lába alatt, az épületek inogtak. "Földrengés..." - ismerte fel a jelenséget. Egy hosszú árok nyílt meg előtte, mely egyre tágult. Megdöbbenésére a kockakövekkel kirakott házak eltűntek, és helyettük az árokban egy fura temetőt talált. Régi - valaha tán képen látott - európai temetőt, megdőlt kőkeresztekkel, obeliszkekkel. Már nem rohant. A keresztek közül ismerős alakok léptek elé. Egy ideje már eltávozott rokonai...
Kongó hangon, gonosz vigyorral aszott arcukon - közölték vele, hogy hamarosan eljönnek érte... és Reitáért.
Kezébe egy óraszerkezetet tettek, ami hangosan ketyegett, nagy, vörös számokkal mutatva a még hátralévő idejüket...
Ruki a saját hangjára ébredt. Az ordítás még sokáig visszhangzott elméjében, miközben verejtékben úszó testét lezuhanyozta. Nem mert újra elaludni, csak a villanyfényben bámulta a szobája falát. Teste remegett, minden erejét megfeszítve próbálta visszaszerezni a kontrollt önmaga felett.
Napokig kínlódott így, már aludni sem mert. Amikor elnyomta az álom, a víziók visszatértek... Nap közben hajtotta magát a próbán, aztán kiment a városi parkba futni. Úgy érezte, a cselekvés eltereli kissé a figyemét gondjairól.
A fáradtság végül legyőzte - bár nem pihent, kissé elkábult. Arra riadt, hogy csörgött a telefonja.

Emlékeztető... aznapra kapott időpontot Nakata sensei rendelésére. Alig kapcsolta ki a készülék figyelmeztető jelét, kopogtak.
Nyúzott fejjel indult az ajót nyitni. Elkínzott arcára halvány mosoly ült ki, ahogy meglátta a szőkét. Aztán nagyot sóhajtott, mert eszébe jutott az éjjeli, ismétlődő rémálom.
Reita aggodalommal vegyes döbbenettel konstatálta, mennyire szörnyen néz ki pici társuk.
- Mi történt? - tért egyenesen a tárgyra, amikor belépett.
- Mivel mi történt? - kérdezett vissza az énekes értetlenül.
- Veled, chibi. Úgy nézel ki, mint akit belenyomtak egy mosógépbe, és egész éjjel abban forgatták... de már napok óta nincs rendben valami körülötted.
- Ajj, a mosógép... nem kapcsoltam be a szárító-programot! - bosszankodott Ruki, és gyorsan a konyhába indult. A pult alá volt beépítve minden szükséges háztartási gépe. Amikor a problémát megoldotta, csak akkor reagált a basszeros előző kérdésére:
- Rémálmaim vannak - motyogta. - Már aludni sem merek tőlük.
- De azt mondták tavaly, hogy meggyógyultál és nem fog előjönni...
- Azt - válaszolta keserűen a kicsi.
- Ruki, nem jó ez így neked. Egyedül vagy. Valami megoldás kellene.
- Már gondoltam arra, hogy beszerzek egy kisebb kutyát. Más nem hiszem, hogy elfér ebben az apró lakásban. És ma orvoshoz is készülök... tavaly megígértem nektek, hogy ha kell, felkeresem... Most magamtól érzem úgy, hogy szükséges.
- Uruha mintha előre látta volna... ő ragaszkodott hozzá - emlékezett vissza a szőke. - De igaza volt, egy fellépés önmagában is teljes erőt kíván... hát még olyan állapotban, ahogyan akkor végigcsináltad! Nem is tudom, hogy bírtad ki, hogy csak a végére lettél rosszul.
- Én sem tudom...
- Mikor kell menned? Elkísérlek.

A rendelőben a sensei érdeklődve hallgatta Ruki kissé zavart szóáradatát. Reita lefagyva üldögélt a chibi mellett a kényelmes kanapén. Megdöbbent Ruki - plasztikus, szürreális, mégis némi valóságmagot tartalmazó - álmait hallgatva. Az énekes állapotával azonban egyedül az orvos volt tisztában.
Udvarias, együttérző mosollyal arcán beszélgetett betegével. Majd összefoglalta, hogy mire jutott a vizsgálat során.