A trónterem méretei mind hosszúságban, mind szélességben, s magasságban lenyűgözőek voltak. A nagy asztal, melyhez odavezették, egyszerűen aprónak tűnt a nagy térben. A falak, s oszlopok mentén címeres pajzsok,  gyönyörűen megmunkált kardok és páncélok sorakoztak. Már régóta várták, hogy végre megtisztítsa valaki őket a temérdek pókhálótól, rozsdától és kosztól. A Bravelaket újra benépesítő elfek első feladata volt ezek rendbe tétele; arra az esetre, ha újra használni kellene őket, de mint kiderült, az öreg, rejtett fegyvertárak is roskadtak a felszereléstől. Igaz, ezeket csak nagy nehezen találták meg, és még mindig lehetnek elrejtve további készletek az egyébként hatalmas városban. Miután az első ilyen fegyvertárakat felfedezték, a megtisztított páncélruhák és fegyverek visszakerültek a trónterembe, elvégre amiket ott találtak, nemzedékekkel, századokkal ezelőtt élt hős lovagok, vagy harcosok kiállított felszerelési tárgyai voltak, amiket az elfek nagy becsben tartottak, és csak végszükség esetén, és csak az arra méltó személy használhatott.
  Nekro később tudta csak meg, hogy a tróntermet az elfek Hokohi Brensea-nak, azaz a Hősök Csarnokának is hívták. A kísérteties megvilágításban a trónterem közelében volt a legerősebb fény, nyilván ezért tették a nagy, ovális asztalt az emelvény tövéhez. Az asztalnál nyolc személy foglalt helyet: három ember, három erdei tündér, s két elf. Az egyikkel már korábban is találkozott: ő volt Miriel Noronea.
Ahogy közelebb értek, a Tanács tagjai felpillantottak a nagy kupac iratból, mely előttük hevert, s elsőként az elf boszorkány üdvözölte őket:
 - Örülök az újabb találkozásnak, Nekro. Hadd mutassam be a Tanács tagjait, melynek tizenkét főből kéne állnia, de mégis csak nyolcan vagyunk, az előtted már nyilvánvaló körülmények miatt. Ő itt Aratior Ectacil, a menekültek válaszott vezetője - mutatott egy meglehetősen szegényes kinézetű öregemberre, aki vacogva húzta össze magán bundáit, s mélyen meghajolt Nekro előtt. Miriel folytatta:
- Mellette Eyvind Finnvid kapitány, aki Gada Harald király megbízottja. Őt azért küldték, hogy segítse a saját, északi emberekből álló népét kimenekíteni a Kontinensről arra a szigetvilágra, ahol most az utolsó brethniliai király próbálja feléleszteni a népét.
A harmadik ember egy vénséges druida volt, kinek haja, s szakálla egész a térde aljáig ért, és kopott, rongyos vászonból varrt lepelt viselt. Az ő feladata fő-druidaként az egészségügyi ellátás és a gyógynövények termesztésének vezetése volt. Nevét nem tudta senki, mivel a Rendbe belépve, még gyerekként el kellett hagynia azt. Így mindenki csak fő-druidaként szólította. A három tündér - kik olyan kicsik voltak, mint a gyerekek - nem bírták csapkodni szárnyaikat a nagy hidegben, így most ők is vacogva, növényi rostokból varrt vastag ruhákba bújva, de a körülményekhez képest vidám mosollyal köszöntötték a jövevényt. Nárcisz egy aranyos, örökké vigyorgó kislány volt, aki Rózsa és Levendula gyermeke volt. Ők hárman vezették az erdőkből, mezőkből kiűzött tündéreket, és a barátságos, a lázadáshoz csatlakozó, vagy menekülő szellemeket, driádokat, faunokat és sok más életbenmaradottat. Miriel Noronea vezette az egyesült Sötét Elf klánokat, és felelt a megmaradt varázslótanoncok fejlődéséért. A mellette álló Eglerbund Haediir - egy fiatalnak látszó - Erdei Elf herceg volt, lenge, szinte nyári öltözetben. Míg apja, Kiircion Haediir távol van, és túlélők után kutat a Bravelaketól távolabb eső, de az emberekhez közeli erdőkben, ő helyettesíti a - feltehetőleg - utolsó elf királyt.
 - Miért hívattatok? - kérdezte hirtelen Nekro, miután mindegyikőjüknek biccentett. Nem értette, hogy ennyi magas rangú személy, miért akar látni egy olyan embert, aki kitaszított lett a sajátjai közül. Bár, miután elhangzottak szavai, eszébe jutott, mit mondott neki Notha pár perccel ezelőtt: feltehetőleg jutalmat fog kapni...
"Ugyan minek?" - suhant át az agyán. Pénze van elég, fegyvere, s páncélja is van. Egyedül az Ereje hiányzik neki...
 - Szeretnénk megköszönni, hogy az emberek által Glassvillenek nevezett város tömlöceiből kihoztad testvéreink többségét, valamint megmentetted Araien hercegnőt, aki nekem távoli unokatestvérem.
 - Sok olyan városi embert is megmentettél, kik Newedge ellenségeinek minősülnek - fűzte tovább dideregve Ectacil. - Bár sokakat kihoztál, néhányan tagadhatatlanul rosszul döntöttek, mikor nem téged követtek, hanem inkább fosztogatni és rabolni indultak. Nem hibáztatunk értük, a gyilkos bűnözőknek itt nincs helye. Ez nem zsoldossereg, hanem felkelés a zsarnokság ellen. Nem meggazdagodni akarunk, hanem békességben és rettegés nélkül, szabadon élni.
 - Azt szeretnénk, ha az emberek békében tudnának élni, velünk. Harmóniában - szólalt meg Levendula is.
 - Sok-sok évvel ezelőtt szoros barátság fűzte össze a népeket - vette át a szót Rózsa. - De most miért akarnak mindent kipusztítani? Mintha elvesztettek volna minden szépet és jót, ami naggyá tette őket.
 - Nem akarok veletek vitatkozni - válaszolt Nekro -, elvégre jóval idősebbek vagytok, mint én. Többet láttatok már, mint feltehetőleg én valaha fogok. Engem születésem óta úgy kezelnek, mintha egy rühös korcs lennék. Az emberek gonoszsága már régóta nyilvánvaló előttem. Nem sok olyannal találkoztam, aki megbízható, vagy becsületes. Ez alól természetesen kivétel az öreg kocsmáros és a fia, akik segítettek a szökésben.
 - Igen, hallottunk róluk - szólalt meg Finnvid kapitány is. - A fiú, úgy hallom, itt van Bravelake-ben.
 - Valóban - mondta Maeost. - Miután segített nekünk elmenekülni, az apa elkülde fiát a városból, nehogy őt is börtönbe zárják.
 - Viszont megfordultatok Venomwizardban is - szólt remegő, de kiérezhetően rosszalló hanggal a Fődruida. - Lemészároltatok tengernyi életet. Életeket, akik nem tehetnek róla, hogy ilyenekké váltak.
 - Ha nem tettük volna, akkor vacsoraként végezzük - húzta össze a szemét Nekro.
 - Igen, és kaptunk végre egy újabb reményfonalat - védte barátját Notha.
 - Kifejtenéd bővebben? - kérdezte Haediir herceg.
 - Ha megkapom a Tanács támogatását - mondta -, a venomwizardi póklovasságot újra lehetne éleszteni. Nem csupán ostromra és támadásra lehet használni őket, így egy háborúban roppantul hasznosnak bizonyulhatnak.
 - És mivel etetnéd őket? Netán a hadifoglyokkal, mint a venomwizardiak annak előtte? - kérdezte Noronea.
 - Ha kell, hát velük! - kiáltotta.
 - És kipusztítanál velük minden életet, melyek mit sem tehetnek a konfliktusunkról? Nőket, gyermekeket?
 - Ők is megtették a mieinkkel! De nem bénították le őket méreggel, mielőtt meghaltak volna! Ó nem! Megerőszakolták, majd megcsonkolták, s hagyták őket kínok közt meghalni!
 - Most Synrielről beszélsz, vagy minden elesett testvérünkről? - kérdezte csendesen Haediir.
 - Semmi közöd hozzá, Erdőlakó! - Notha hangja mennydörgött a teremben. - Ez a tanács tehetetlen! Békéről és pacifizmusról tárgyaltok, holott háború folyik, mely kegyetlenebb, mit a korokkal ezelőttiek! Az orkok és sivatagi emberek ellen vívott harcokban bezzeg nem voltak ilyen tétlenek az elődeink! - Azzal fogta magát, s hátat fordított mindennek és mindenkinek.

Kicsörtetett a Tanácsteremből, s eltűnt a kijárati ajtó mögött, miután azt úgy becsapta maga mögött, mintha ölni akarna szerencsétlen nyílászáróval.
  - Kicsoda az a Synriel? - kérdezte a hirtelen beállt csöndben Nekro, egyenesen a hercegnek címezve a kérdést. Nyilvánvalóan egy fontos személy lehetett Notha Nightnest számára, ha ennyire dühbe gurult. Az erdei elfek hercege nem válaszolt, csupán lesütötte a szemét és hallgatásba burkolózott. Helyette Noronea úrnő válaszolt neki:
 - Synriel Bloodmoon az utolsó sarja volt annak a családnak, melytől a klánunk neve származik. Erős, fürge, szép és bölcs, ám néha kegyetlen és csipkelődő nő volt... és Notha menyasszonya.
 - Emberek ölték meg. Igazam van? - kérdezte Nekro.
 - Igen - sóhajtott mélyet az elf boszorkány. - Akkor halt meg, amikor az emberek elkezdték elűzni és kifosztani az elf tulajdonban lévő földeket. Nothát az érzelmei irányítják. Mivel soha nem tudta meg, ki mészárolta le a családját, minden embert megöl, akit nem védenek meg tőle. Itt féken tartja magát, de odakint, a városfalakon kívül - kegyetlen mészárossá válik...
  Hosszú csend következett, melyet csak a kintről behallatszódó, feltámadt szél süvítése tört meg. Végül a Fődruida megköszörülte a torkát, s remegő hangján ismét Nekrohoz szólt:
 - E kellemetlen közjáték elterelte figyelmünket egy kellemesebb témáról...
 - Így van - mondta Haediir. - Szeretnénk hálánkat kifejezni feléd Nekro, amiért visszahoztál nekünk ennyi elveszettnek hitt életet... Szerény lehetőségeinkhez mérten - mit kívánsz tehát?
 Nekro habozás nélkül felelt, elvégre jelenleg mindene megvolt már, csupán a saját otthon nem, de úgy érezte, ilyet most illetlenség lenne kérnie. Lehet, hogy nagy város Bravelake, de a menekültek hullámai lassacskán megtöltik az üres, elhagyatott lakásokat... Jelenleg csak a varázserejét akarta minenáron visszakapni.
 - Erről már beszéltem Noronea úrnővel. Csak a varázserőmet akarom visszakapni. Semmi egyébre nincs szükségem.
 - Valóban megelégednél ennyivel? - kérdezte a boszorkány.
 Nekro nem felelt, csak bólintott. A türelem előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Lesz saját otthona... és ahogy elképzelte azt... beleborzongott már a gondolatába is, hogy milyen gyönyörű házat fog magának építeni, méghozzá mágia segítségével.
 - Ez nagyon nemes és önzetlen szívre vall - hajolt meg előtte az elfek hercege.
 - Legyen hát - egyezett bele Miriel Noronea. - Mivel azt mondtad, nem szívesen mennél a Varázslók Akadémiájára, személyesen fogok foglalkozni veled. Nem ígérhetem a rendszerességet, mert sokszor el kell utaznom, vagy a Tanács ülésein kell lennem, a fontosabb eseményeken. Így is megfelel?
  - Tökéletesen.
  - Akkor rendben - bólintott a boszorka, Nekro már épp indulni készült, de Maeost megfogta a vállát, s gyengéden, de határozottan tartotta vissza:
  - Még ne menj. Lenne még valami....
  - Éspedig?
  Maeost kihúzott a zsebéből egy tenyérnyi, kis, áttetsző követ, mely halványan pulzált. Egy tudáskristály volt az!