Reita maga elé meredve ült az öltözőben. A többiekre várt. Elérkezett ugyanis a nagy nap, amikor teljes odaadással bizonyítaniuk kellett. De nem csak emiatt volt ideges és gondterhelt.
Állandóan a fejében jártak az orvosnál hallottak. Igaz, két nap már eltelt azóta, de nem volt alkalma úgy beszélni a barátaival, hogy Ruki ne legyen jelen. Tudta, hogy nem hagyhatják cserben az énekest. Nem hagyhatják tovább azt, hogy a chibi egyedül éljen, rágódjon, és a közelmúlt terhei összezúzzák a lelkét. Talán még nincs késő... Segíteniük kell.
Aoi hangjára rezzent össze, és kapta fel a tekintetét a padló látszólagos tanulmányozásából.
- Valami baj van? - kérdezte az akkordgitáros. Annyira ismerték egymást, hogy apró jelekből is olvasni tudtak.
- Beszélnem kell veletek úgy, hogy Ruki ne tudja. Elkísértem orvoshoz...
- Újra rosszul lett?
- Nem egészen. Bár megpróbálja tartani magát, már több napja nem mert aludni. Visszatértek a rémálmai.
- Ez komoly gond - bólintott egyetértően a fekete. - Bírni fogja például a mai estét? Nem kellene lemondani inkább?
- Tudod te is, milyen... - sóhajtott a basszusgitáros. - Az éneklés a mindene. Azzal nem segtenénk az állapotán, ha az élete egyetlen értelmét elvennénk, ami még megmaradt neki.
- Az a szemét Kameko! Teljesen összetörte őt, amikor fél éve megalázta és otthagyta. A munkahelye elvesztése meg a ráadás volt... De igazad lehet. Talán a mai fellépés kicsit feldobja őt. - Hirtelen elhallgatott.
Kai és Uruha robbant be a helyiségbe. De Ruki nem érkezett velük.
- Srácok, be kell vetnünk mindent! Úgy hallottam, lesz néhány illusztris vendég a klubban az éjjel. Hátha felfigyelnek ránk! - hadarta el a dobos.
A magas, szőke szólós pedig elmosolyodott Kai lelkesedését látva, és egyetértően bólintott. Aztán mindketten kérdően pillantottak társaikra. Megérezték, hogy komoly dologról lesz szó.
- Beszélnem kell veletek is Rukiról - szólalt meg halkan Reita.
Aoi oldalra sandított, a nyitva hagyott ajtó felé, és beljebb húzta. Odaállt, hogy láthassa, ha énekesük feltűnik.
- Mondhatod - jelezte.
Kai és Uruha értetlenül pislogott, de csak addig, míg a basszeros nem vázolta a helyzetet.
Épp annyi ideje volt, hogy tömören elmondja a történteket, Aoi már ugrott is feléjük az ajtóból, mint egy kabócába oltott, vásott kisiskolás:
- Jön!
Mindannyian hangszereikkel foglalták el magukat, mintha semmi sem történt volna.

A buli már jó ideje tartott. A banda három órája megállás nélkül zenélt. Ruki a megbeszéltek szerint tíz perc szünetet jelentett be, a klub tulajai pedig elindítottak valamilyen CD-t, hogy addig se legyen zene nélkül a tömeg.
Ők pedig lihegve estek be az öltözőbe és csakhamar mindegyikük ásványvizet kortyolt, ott letelepedve, ahol épp tudott. Amikor kicsit kiszuszogták magukat, már dobták is le magukról az átizzadt felsőket, és szárazba bújtak. Eközben a szerzett benyomásokról beszélgettek:
- Én még nem láttam itt ekkora tömeget, a legjobb napokon sem... - tűnődött Uruha.
- Kíváncsiak, hogy végignyomjuk-e a hat órát - húzta el a száját Ruki, miközben megpróbálta sminkjét felfrissíteni. - De, végig fogjuk... - mosolyodott el kissé nyúzottan.
- Bírni fogod? - nézett rá a szólós. - Elég fáradtnak tűnsz.
- Nem lesz gond. A fellépések mindig felpörgetnek.
- Te, Kai?
- Menni fog. Ha mindenki kész, irány a színpad! - adta ki leaderük az utasítást.

A klub egyik eldugott sarkában két személy üldögélt egy apró asztal mellett, alakjukat jótékonyan elrejtette a sötétség. Aznap érkeztek Amerikából, és senki sem tudott ottlétükről.
- A japán előadóművészetben egybemosódik a színészet és a zene, a látványvilág és sok más is, pont úgy, ahogy az emberek a modern életükbe a szokásokat és a harmóniát be tudják illeszteni. A zenészek sokoldalú, valódi művészek, és elvárják tőlük, hogy a hagyományoknak megfelelően adják elő magukat, még ha modernül is. Legtöbbjük férfi, ami nem meglepő. A régi japán színházban a női szerepeket is csak férfi formálhatta meg, mint az ókori görögöknél... bár ez napjainkra kissé lazult, a nyugati kultúra hatására. Éppen így játszanak ők is. - célzott az együttesre és magyarázta - a szünet vége felé - egy néző angol nyelven egy másiknak.  Az elgondolkodva bólintott, majd válaszolt:
- Nagyon jók. Olyan összhang van közöttük, ami ritkaság. Remek előadók. Annyira természetesnek hatnak, pedig képletesen álarcot viselnek. Lázadó hagyománytisztelők... Milyen paradox! De lássuk csak, mit tartogatnak még!

Ruki elemében volt. Lehunyt szemmel énekelt, teljes átéléssel. Gyönyörű hangja hol rekedtesen, hol tisztán szárnyalt, attól függően, mit kívánt a szöveg és a zene. Hol Aoi, hol Uruha pillantott rá, de tudták, hogy Reitának igaza volt. Énekesük ilyenkor egy másik világban járt, ott, ahová képzelete és a dallam vitte. Ők pedig szíves-örömest követték, hiszen közös szenvedélyük a zene...
A közönséget teljesen magával ragadta az előadásuk. A fellépés végén alig akarták őket leengedni a színpadról. A kis énekes szép arca ragyogott. Boldog volt, igen. De örömét már árnyékolta a tudat, hogy előtte az éjszaka...

- Remek munka volt! - vigyorgott Aoi az öltözőben, annak dacára, hogy alig állt a lábán.
- Valóban - bólintott Uruha. - Nincs kedvetek megünnepelni? Úgy sem megy reggel egyikünk sem melózni.
- Hogy-hogy?! - kapta fel kócos, fekete buksiját a dobos csodálkozva.
- Úgy, hogy nem csak ti lettetek kirakva a munkahelyetekről, hanem tegnap Aoi és én is... - válaszolt a gitáros. Na igen, ők ketten egyszerre kezdtek tavaly egy elektronikai cégnél, és úgy látszik, őket sem kímélte az - országban mindenhol jellemző - leépítés-hullám. Egyszerre is küldték el őket...
- Akkor mind az öten ki lettünk rúgva? - kérdezett vissza az énekes döbbenten.
Uruha nem szólt, csak bólogatott. Most már valóban csak a zenélés hozott nekik jövedelmet. Bár... legalább ő a saját, elég tágas, kertes házában lakhatott, nem kellett aggódnia a lakbér miatt, mint Rukinak, vagy Aoinak. Már átöltözött az utcai ruhájába, és ült az öltözőasztal előtt. A tükörből figyelte barátait, akik egyelőre még a koncert hatása alatt álltak. Eközben merült fel benne az, hogy két dologgal is tudna segíteni a többieknek, amellett, hogy abban a nagy házban nem lenne egyedül...

A gitáros nappalijában elhalkult a nevetés. Fáradtan néztek egymásra a bandatagok, akik a zene és a némi alkohol által nyújtott álomvilágból kezdtek visszatérni a keserű, ködös realitásba.
- Van egy javaslatom - forgatta a házigazda a poharát, miközben látszólag elmélyülten figyelte a benne fodrozódó kevéske italt.
- Mondd! - fordult felé kíváncsian Kai, aki mellette ült a szőnyegen.
- Szóval, mindenkit kirúgtak. Neked, Reinek és nekem kicsivel könnyebb a helyzetünk, mert saját lakásunk van. De Aoinak és Rukinak elég húzós a lakbér.
- Van némi megtakarításom, addig kibírom, míg nem találok új helyet - húzta össze a szemeit az énekes.
- Az addig rendben is lenne, de létezik jobb megoldás - pillantott rá komolyan a szólógitáros.
- Ne csigázz, hanem bökd ki, mit akarsz! - Az orrkendős letette a kezéből saját poharát, és érdeklődve pislogott Uruhára. Aoi és Kai szintén sürgetően nézték.
- Nos, mint tudjátok, én itt egyedül lakom. Az emeleti szobák mind üresen konganak. Kényelmesen elférnénk, akár mind az öten is. Ruki és Aoi mentesülne a lakbér fizetésétől, ti pedig ki tudnátok adni a belvárosi kis lakásaitokat, ami szintén bevétel lenne - pillantott Reitára és Kaira. - Elég régen ismerjük egymást ahhoz, hogy ezt megléphessük. Hiszen olyanok vagyunk már régóta egymás közt, mint egy család...
- Igaz, de együtt élni mégis más, mint mindennap együtt zenélni és szórakozni - vetette közbe Aoi.
- Valóban így van. De gondoljatok bele, hogy ez mindenkinek segítség lenne. Rei, te nem tudsz főzni. Igaz, én sem... hosszú távon nem fogjuk bírni anyagilag az éttermi kaját. Kai és Aoi viszont konyhatündérek...
Az említettek felmordultak: azért egyikük sem nő! De Uruha vigyorogva folytatta:
- Viszont épp ti vagytok azok, akik szerelőt hívtok a csöpögő csaphoz is... mi pedig - Reitával - az ilyen apró dolgokat játszva megoldjuk. Rukinak társaság kell. Ő sem lenne egyedül... mert tudtommal a ház tulajdonosa minden állat tartását - így a kutyáét is - ellenzi...
- Sajnos, igen - sóhajtott a kicsi. - Pedig mindent megtettem, hogy más belátásra bírjam.
- Mindent?! Annak a vén kecskének? - kerekedett ki az orrkendős szeme. - Persze, a magafajta állatok ott élhetnek!
- Hát... mindent azért nem tettem meg - pirult el Ruki, amikor rájött, mennyire kétértelműen fogalmazott az imént. - Különben is... ne gondolj mindig perverz dolgokra! - legyintette finoman tarkón a másikat.
A többiek is elvigyorodtak, majd hajnalig tárgyalták a szőke gitáros ötletét.
- Ruki elaludt - halkította le hangját Kai, amikor észrevette, hogy a chibi vörös buksija az ő felkarján pihent.
- Beviszem a vendégszobába - nyalábolta fel vendéglátójuk. - Egyébként ott mindannyian kényelmesen elférünk a tatamin, csak párnákat és takarókat kell előszednem... mert szerintem már ma sem kellene őt egyedül hagynunk.
- Egyetértek, és köszönjük - helyeselt Kai.
Odakint világosodott az ég alja. Mindannyian rettenetesen kimerültek, és kiadós alvásra vágytak.
- Uruha! Azért Chibi tarthatna itt kutyát? Tudom, hogy nagyon szeretné - tűnődött Reita, már vízszintesbe helyezkedve.
- Ha a többieknek nincs ellene kifogása... mert innentől kezdve lakótársak is vagyunk - ásított egyet a szőke gitáros, mielőtt lehunyta szemeit.