Három hónap távollét után elég sok por rakódik le a bútorokra. Legalábbis ezt bizonyítja, hogy két nap elteltével még mindig takarítunk meló után Kevinnel. Kifogást emelhetnénk, hogy közös lakást kaptunk, de nem igazán zavarjuk egymást. És a munka is könnyebben megy, ha megelőzöm, hogy állandóan elaludjon.

Szobáink között pedig elég nagy közös rész terül el ahhoz, hogy zavartalanul élhessük magánéletünket. Legalábbis élhetnénk, ha lenne. Mostanában azonban már a portalanítás is nehezünkre esik. Beszéltünk már a helyi rendőrséggel, de nem sok segítséget nyújtottak. Egy-két sötétebb csehóban több információt szereztünk, az biztos. Ma este is egy ilyenbe készülődünk, már ha nem fulladunk meg a nagy portalanító hadműveletben…

Lendületes Elvis szól a recsegő hangszóróból, a füst pedig már olyan sűrű, hogy vágni sem lehet. Legalábbis amíg át nem verekszi magát az ember a pult előtt tolongó tömegen. Nem mondom, hogy nem tapostam le senkit, de én is kaptam elegendőt.

Mire a kocsma hátuljába érek, barátom már vigyorgó képpel integet felém, s egyszerű mozdulattal vágja gyomorszájba egy billiárd dákóval a mögötte gorombáskodó benga állatot. Hogy miért kell nekem őt mindig előreengedni? Igaz, hogy a múltkor mindent kiszedett Iza barátnőiből feltűnésmentesen, de az esetek kilencven százalékában legalább egy monoklit szerzek az ilyen esték során… szemenként.

Pár tipikusan motoros-gyilkosnak titulálható alak pattan fel, úgyhogy nincs túl sok időm magyarázatot követelni. Az első sörösüveg csattanása meg pláne nem hagy időd olyasmire, mint a kommunikáció…

Egy nagyobb taszítás következtében segítek a takarítóknak, és szépen feltisztítom a padló egyharmadát. Felállnom sem kell, hisz a fiúk két oldalról megtámogatnak, hogy aztán együtt vághassanak a falnak. Komolyan mondom, szinte ritmusra vernek agyon. Persze az a szőke barom éppen a biliárdasztal alatt bujkál.

Nem is olyan nehéz ezek után elhatározni, hogy változtatni akarok helyzetemen. Első lépésben mostantól nem hagyom, hogy megüssenek és kész.

Persze kigondolni könnyebb, mint kivitelezni, de egy-két pofont leszámítva, egyre ügyesebben hárítom a körülöttem lődörgő gorillák próbálkozásait. És az sem utolsó, hogy az egyik leterítése után, még mindig csak közepesen szédülök…

Azonban mielőtt még összpontosíthatnék valamelyik előttem dülöngélő árnyalakra, fekete biliárdgolyó húz el mellettem, s teríti le ellenfelem időlegesen. Hátrapislogva látom, hogy vigyori barátom már végzett a saját triójával, és az enyémhez hasonló bizonytalansággal sasol előre.

- Ugye nem téged találtalak el, haver?

- Az igazi csoda az, hogy eltaláltál valakit is, barom. Ne ilyenkor zsonglőrködj! – Vigyorától legszívesebben falra másznék, de jelenlegi állapotomban még a hordágyra is nehezen kapaszkodnék fel. – Na húzzunk innen, mielőtt még magukhoz térnek a pajtásaid. És amilyen gyorsak leszünk, hazafelé lesz elég időd elmesélni, hogy mire volt jó ez az egész.

Kikecmergünk a lebujból, szinte bármiféle tolongás nélkül… nagyon szarul nézhetünk ki, ha így megnyílik előttünk az út.

- Szóval? – faggatom tovább a friss levegőt használva reinkarnálódásomhoz.

- Tudod, veled ellentétben én beszéltettem az enyémeket. És nem is kis dolgok csúsztak ki a szájukon, miközben laposra vertek.

Sóhajtozva folytatjuk utunkat, miközben többet panaszkodunk egy nyugdíjas csoportnál: egyikünk mindig rákontráz a másik panaszára. De legalább a kis mocskot is elverték.

A verés által szerzett információról azonban nem ejtünk több szót, míg a nyílt utcán botladozunk. Pár lesajnáló pillantás után feltűnik, hogy egyes nőknek talán még be is jön az összevert duónk. Biztos feléled az anyai ösztönük a két kis szerencsétlen láttán!

Még be sem csukódik igazán mögöttünk a lakás ajtaja, mikor társam már a tükör előtt panaszkodik külsejéről. Lelakatolom mind a hat zárat, majd egy nagy levegővétellel felé fordulok:

- Mit is csicseregtek a madárkáid?

- Csak egy környéket, ahol elég nagy valószínűséggel találunk valakit, aki segít – néz rám komolyan. Miért érzem, hogy ez az este semmiség volt ahhoz a bunyóhoz képest? – De elég valószínű, hogy ott nem fognak ilyen szívesen látni bennünket.

- Mesélj… - sóhajtok fel a kanapéra lehuppanva.

- Ahhoz most fáradt vagyok, és egyébként is nagyfiú vagy már! – A sorozatgyilkosoknak kijáró pillantásom szerencsére segít megértetni szőkeségével, hogy csúnyán megagyalom, ha tovább kínoz. – A lényeg, hogy azokban a körökben meg kell verekedni a tiszteletért. Persze zsaruként az első pillanattól férgeknek számítunk rovarirtó szemük előtt, de nem feltétlenül kell megtudniuk mindent… – Szóval még valami beépülést is el kell játszanunk… csúcs!

Hallgatom társam felvetéseit, ötleteit, néha eszelősen energiaelszívó poénjait, de valami őrültség eltereli figyelmemet, s egy szót villogtat szemeim előtt: megvan.

A kiselőadás végén feltápászkodom, és egy újjászületéssel egyenértékű fürdő után bezuhanok ágyamba. Csukott szemmel igyekszek megnyugodni, de őrült tempóban vágtat a szívem, ha csak arra gondolok, hogy nemsokára megtalálom. Legalábbis remélem, hogy nemsokára…

Az aggodalom anélkül árad szét bennem, hogy kirajzolódna pontosan féltésem oka. Csupán egyvalamit akarok mindennél jobban: épségben visszahozni őt, bárhol is legyen.


Valahol, egy koszos és sötét pincében, két egymással szemben ülő lány próbálta ezekben a pillanatokban felmérni szerény lehetőségeit.

- Mit szólsz ehhez: elfogjuk az egyik patkányt, mondjuk azt a túltápláltat.

- Nincs szabad kezünk – szólt közbe a mogorvább, kötelékeit lazító fogoly –, legalábbis egyelőre.

- Rálépünk – válaszolta a másik sarokban gubbasztó, valami érthetetlen nyugalomtól megszállt társa.

- Oké, folytasd.

- Leharapjuk a farkát, és…

- Ezt maximum te csinálod végig, az fix.

- … felhasználjuk az ajtó kinyitására.

- Na idefigyelj, hercegnő. Azt mondtam, ötleteljünk, dobjuk össze amink van, nem kell szégyellnünk semmit. És tudom, megígértem, hogy majd csak a végén vetjük el a baromságokat. – Feszengve igyekezett több teret nyerni sajgó csuklójának, de bárhogy próbálta, a csomó nem engedett. – De ha még egy ilyet benyögsz, én esküszöm, hogy feljelentelek a greenpeace-nél.

- Hercegnő?

- Jellemző, hogy csak ezen akadsz ki. Úgy gondoltam, hogy ha már a kis fáraód, vagy mid elraboltat, biztos ugrassz pár lépcsőt a ranglétrán.

- Először is sejk. Másodszor meg láthatod, milyen királyi ellátásban részesülök. Harmadszor pedig, kedves Filó, itt az ideje, hogy hű légy a nevedhez, és bedobj végre valami nyerő ötletet – duzzogott a göndör hajú, míg sorstársához hasonlítva feszítgetni kezdte összekötözött kezeit.

- Talán elfelejtetted, hogy ahhoz valamennyi alkoholmennyiség is szükséges…

- Ne gyere ezekkel az ócska kifogásokkal. Mondj végre valami használhatót te is!

- Igyekszem, hidd el – a fészkelődéstől csak egyre jobban kezdett égni csuklója, de végre valahára mintha egy milliméternyivel tágabbnak ítélte volna a kötelet. – Először is vegyük számba a rendelkezésünkre álló eszközöket. Mint az említetted, szabad a lábunk és a szánk. Emellett nem hátráltató tényező az sem, hogy bizonyos körülmények között nőnek titulálhatnak minket. Persze, egy zuhany után csábosabbak lennénk…

- Nem igazán értem, mire akarsz kilyukadni, de azt hiszem, kezdesz eltérni a tárgytól – jegyezte meg a másik sarokban mocorgó.

- A lényeg, hogy nőként elérhetünk bizonyos dolgokat. Persze, ha nem vetjük be már elfogásunkkor az összes önvédelmi ismeretünket, talán könnyebb lenne elbájolni a felvigyázóinkat.

- Ha úgysem jön be, akkor minek rágódunk rajta?

- Én egy szóval sem mondtam, hogy nem jön be… csupán nehezebb lesz a dolgunk. – Alighogy befejezte gondolatmenetét Filó, egy fáradt sóhajjal emelkedett fel, s porolta le magát frissen szabadított kezeivel.

- Ezt mégis hogy a francba…

- Nem kellett volna annyit szekálnod a MacGyver miatt, Iza…


Másnap este csalódottan tápászkodok a tükör elé, hogy komolyan elborzadjak pár pillanatra. Paradicsompakolástól kezdve, mindenfajta gyógymóddal próbáltam csökkenteni a duzzanatokat, legalább arcomon, de nem jött össze. Jószerivel michelin-babának látszom. Egyetlen örömöm, hogy Kevin sem hozza a szokásos szépfiús formáját.

Mivel az egész napi tervezgetés során megegyeztünk, hogy az ő szöszke fürtjei és bárgyú mosolya tipikusan nem rosszfiúsak, megint nekem kell alakítanom a bandatagot. Persze nem olyan gány meló, ha azt vesszük, hogy más lehetőség híján én fogom laposra verni őt és nem fordítva.

A kricsmi erősen hajaz a Vadkanhoz, legalábbis a lestrapáltság és sötét alakok szintjén. Nem mondom, hogy otthonosan érzem magam, de legalább van már némi tapasztalatom.

Társamnak tíz percet hagyok, hogy szimplán idegesítő és tenyérbe mászó arcával agyára menjen a színes társaságnak, míg én csendben letelepszem a pulthoz. Nem kérek semmi különlegeset, túl kirívó lenne. Most nem elűzni akarom az ijesztő arcokat, inkább csak magamhoz csalogatni.

Kevin őszinte sajnálatára ő az egyetlen kiugrási lehetőségem, így mielőtt még cselekvésre szánná el magát a nagydarab, bőrszerkós társaság, határozott léptekkel indulok felé. Értetlen arcot vág, mikor felkapom a zenegép mellől, és talán még valami hülyeséget is összehord. Kinyitom az ajtót, küszöbön kívülre helyezem, majd egy elég nagynak látszó gyomros után végleg elzárom előle a bejáratot. Miután elég sikeresnek ítéli a mögöttem lévők reakcióját, nem provokál több verést… kár.

Még lenne bennem egy kis felgyülemlett feszültség tegnap óta. Legszívesebben rögtön idejöttem volna, de egy hirtelen mozdulat is elegendő volt, hogy ráébredjek, nem tudok macsó verőlegényt alakítani, ha nem nyílik ki rendesen mindkét szemem… Vagy esetleg nekem is be kellett volna szereznem egy olyan trendi szemkötőt?

Sajnos derűs gondolataim elhagynak, mihelyt megfordulok. Minden szempár rám szegeződik, s hiába számítottam rá, ettől még nem válik kellemesebbé.

Gondolatban megrázom magam, és ha lehet, még az eddiginél is peckesebb tartással sétálok vissza a pulthoz. Mihelyt leülök, mintha csak elfújták volna a varázst, mindenki visszatér a saját dolgához. Már csak várnom kell…

A második sört is kénytelen vagyok kikérni, bár jelenlegi helyzetemben az ivás erős idegnyugtatóként hat. Az itteni tagok eléggé… hmm… fogalmazzunk úgy, hogy komoly fenyegetést jelentő fickók. Mielőtt végleg lemondanék a további információról, egy tipikus „főnök barátnője” telepszik mellém.

- Van tüzed? – kérdi olyan hangon, mintha ezzel már az előjátékot is le akarná tudni. Felé fordulva végigmérem, tipikus bunkó stílussal. A fekete, tűsarkú csizmájától kezdve, az alsóneműnek sem nevezhető szoknyán át, egészen dekoltált keblére hulló szőke tincséig azt sugározza, hogy maga a megtestesült tökély. Akkor vajon miért hagy hidegen?

- Nem dohányzom.

- Nos, nem is cigit kértem tőled. – Akár kellemesnek is érezhetném, ahogy karomat simítja, de nem megy.

- Még szerencse, mert mint mondtam, nem dohányzom. – Hangom a lehető legsemlegesebb. Nincs kedvem elküldeni, mielőtt még kinyögné, valójában miért jött.

- Ebben az esetben jobb, ha visszamegyek a fiúkhoz. Nem kísérsz el? Szívesen megismernének. – Elbűvölő kék szemei még mindig hidegen hagynak, hiába igyekszik. A hiba valószínűleg amúgy is bennem van…

Szó nélkül kísér a fiúknak titulált, kétméteres gorillákhoz, majd nagy sértődöttségében feltűnően elvonul. Én pedig fapofával mutatok az üres székre, beleegyezésre várva. Nem vagyok rossz az önvédelemben, de hat ilyen tag mellett azért nem szívesen ugrál az ember. Inkább hasonlítanak felfújt G.I.Joe-babákra, mint halandó férfiakra, így eléggé megnyugtató, hogy a legidősebb biccent, engedélyezve ezzel csatlakozásomat a „kis” bagázshoz.

- Szép volt – jelenti ki székadóm, a valószínűsíthetően főnök szereppel megáldott emberszabású. Vajon tényleg orosz, ahogy az akcentusa sejteti?

- Köszönöm. – Eldöntöttem: a csendes, de erős gyereket fogom alakítani. Úgy se szívesen szólalnék meg ilyen társaságban.

- Mit csinálsz? – Szemöldököm magától szökik magasra, majd felé fordulva emelem meg egyszerűen italomat. Elvigyorodik. – Nem vagy az a szószátyár típus.

- Nem igazán.

- Van pénzed? És itt most nem egy sörre elegendőre gondolok – hajol bele a képembe, amivel nem félelmet, sokkal inkább undort vált ki belőlem.

- Nem panaszkodom. – Óvatosan körbepillantok a díszes csoportosuláson, de nem igazán gyönyört nyújtó a látvány. Mibe nem keveredek én azért a nőért?

Elvigyorodik ismét, de ez az arca sokkal ijesztőbb, mint amit ő szán megfélemlítésre… fogalmazzunk úgy, hogy érdekes. Nem tudom, hogy juthatott valakinek ennyi szögletesség, hacsak nem a szülei trenírozták arcberendezését már születése óta.

Egy sima fejrándítással elküldi klónjait, majd felállva maga után hív. A hátsó ajtó felé igyekszik, és ki is tárja előttem. Rosszat sejtve lépek ki, s elég egy taszítás ahhoz, hogy felfogjam, mi is következik.

Gyors megfordulásomnak hála nem terülök ki rögtön, csupán két fogam lazul meg. Azokkal a lapátokkal miért nem megy valaki bányásznak? Még eszközt sem kellene biztosítani…

Sajnos nem folytathatom a mélyenszántó gondolataim összeszedését, mert a következő pofon már nem csak lazítani fog a még eredeti fogsoromon. Középiskolás atlétáján keresztül dagadozó izmai még a félig összehúzott bőrdzseki alól is tökéletesen kilátszanak.

Mivel mind erőben, mind magasságban felém emelkedik az ipse, kénytelen vagyok egyetlen előnyömet kihasználni. Néhány gyors kézmozdulattal elterelem figyelmét, s a megfelelő pillanatban kirúgom alóla lábait. Nagy ember, nagyot esik…

Nevetve nyúl el, majd gyorsabban terem mellettem, mint azt reméltem.

- Ezt folytatjuk legközelebb, kölyök. Egyelőre ennyi is elég volt bizonyításnak. Van egy ajánlatom számodra, persze csak ha szeretnél még egy kis pénzt… hogy egy jó ideig ne kelljen panaszkodnod. – Súlyos karja vállamra nehezedik, rám kacsint, s már esélyem sincs nem az ő akarata szerint haladni.

- Talán már említettem, hogy nem szeretek panaszkodni. – Hangos nevetése pár pillanatig talán meg is süketít, de nincs időm sokat bánkódni.

Követem gorillámat, de egy percre sem hagyom figyelmen kívül a tényt, hogy nála a később akár öt percet is jelenthet… vagy talán kevesebbet. És mindezt csináld úgy, hogy ne lássák, mennyire betojtál… utálom a melóm!

Egy közeli parkolóban már bőgnek a motorok, s lassan kirajzolódnak előttem a klónok árnyai. Már a látvány is díjnyertes lenne horror-kategóriában, hát még a hiénaszerű nevetés, amit megeresztenek jöttünkre.

- Csak nem kifektetett a kölyök?

- Kezdesz öregedni, bratyó! – Szóval jól sejtettem, hogy közös ősök remekműve lehet pár darab a kockatestűekből… ha nem az összes.

- Nem olyan cingár, mint látszik. És csak ne kóstolgass, tökmag. – Jaj, szép is a család! De két méter felett azt hiszem hivatalosan is be kellene tiltani, a tökmag megszólítást. Nincs időm tovább elmélkedni, mert felém fordul a rangidős. – Igor vagyok, az öcsémet pedig csak hívd Vladnak – ezzel rámutat egyre a sok közül, s igyekszem valami apró jellegzetességet találni.

Bátyja tenyerét sikerült emlékezetembe vésnem, de az ő esetében valami könnyebb módszer is megfelelne a memorizáláshoz. A felettünk pislákoló lámpa fényében egy pillanatra megcsillan szemöldökpiercingje, és érzem, hogy megtaláltam a fogódzkodót. Kétlem, hogy találnék még egy embert, akinek ilyen szép csontváz kapaszkodik látószerve felett.

- Hátul Borisz és Szergej. – Előbbi átható kék pillantása megjegyezhető, de a másikat megint jobban meg kell néznem magamnak. Hmm… egyelőre megelégszem azzal, hogy öltözéke tele van láncokkal. Bokájától nyakáig mindenhol találni rajta egyet, s erős gyanú ébred bennem, hogy bőre alól növeszti. Csoda, hogy nem sétáltatni hordják ki magukkal a többiek.

- És végül a hátsó, motort támasztó alak a bicskával: Tamás.

Egy pillanatra megakadok, s próbálom feldolgozni az információt. Még a Gorbacsovot is könnyebben hinném el a többiekre hajazó fazonról. Az ő ismertetőjét nem kell sokáig keresnem: kilátszó kézfeje és nyaka is zsúfoltan teletintázott. Ha jól sejtem, felsőtestén a kincses térkép és Mona Lisa mellett még helyett kapott a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának egy-két részlete.

A beálló csend, valamint a rám szegeződő pillantások figyelmeztetnek, hogy ideje lenne valamit tennem…

- Péter – jelentem ki egyszerűen, miközben igyekszem nem elfelejteni, mit mondtam. Iratok nincsenek nálam, szóval azokkal nem fogok lebukni… de ha elszólom magam, az más tészta!

- Rendben van. Elég is ennyi a felesleges fecsegésből. Végre megvagyunk újra hatan, úgyhogy leváltjuk a másik csapatot. Kettőkor találkozunk a szokott helyen, addig meg beavatom Pétert. – A klónok bólintanak, majd laza mozdulattal pattannak fel járgányaikra.

Újdonsült főnököm ismét elereszt egy biztatónak szánt, gerincropogtató mosolyt. Vajon miért jár folyamatosan az a fejemben, hogy ha hagyod magad, gyorsabban véget ér?

- Ne álldogáljunk itt, igyunk inkább még egy sört.

Bár ritkán adok igazat bűnözőknek, ez most határozottan jó ötletnek tűnik. Nem mintha szükség lenne biccentésemre, már szinte az ajtóban is állunk.

Sörömbe kapaszkodva hallgatom a „raktár-felügyelet” megbízást, de lassan már alig hallom a szemközti gorilla mondókáját. Nem jár a lábam, nem fehérednek az ujjaim az üveg szorításától és nem pattanok fel, hogy ahhoz a bizonyos raktárhoz rohanhassak… de a színjátéknak ára van. Érzem, ahogy hajszálaim őszülnek, szívem pedig kolibrinek képzeli magát. Pedig még nem is biztos…

Könnyed mozdulattal emelem számhoz a kedélyeimet hűtő nedűt, de már ez sem működik úgy, ahogy kellene. Ott kell lennie… és holnap kihozzuk onnan, gorillák ide vagy oda. Csak bírjam ki minden őrültség nélkül addig.