Emlékszem arra a képmutatóan gyönyörű, keserűséggel és titkolt félelemmel teli napra, amikor utoljára láttam a testvéremet. Pontosan olyan balsejtelmű volt az a kies délután, mint amilyen a születésünk napja is lehetett egykor. Talán előre kellett volna tudnunk, elvégre egy világban éltünk, ahol nem léteztek igazi színek. De még így is, élénken emlékszem, hogy alig kilencéves koromban, a konyha ablaka alatt titkon hallgattam a házvezetőnőnk jóslatát, amit akkor anyámnak mondott, hogy a fiai balsorsú csillagzat alatt születtek és halnak is majd meg. Anyám nagyon babonás volt és soha nem került szó erről az esetről többé. Azt hiszem, ezután nem láttam többé azt a ravasz tekintetű, dús keblű asszonyt, de nem is bántam, mert tiszta gyermekszívemből utáltam és féltem tőle. Akkor azonban még nem értettem, hogy mit is jelent az, ha valaki szerencsétlenségre ítéltetett holmi Isten, a Sátán vagy pusztán a véletlen által.

Most, hogy lassan múló életem végén képes vagyok felidézni ezeket az éveket, talán az idő gyógyító vasfogának köszönhető. Már nem bánt a napfény, sem pedig az éjszaka sötétje. Ma már tudom, hogy csak a regényekben eshet meg, hogy pont úgy tombol a vihar és zokog még az ég is, ahogy lelkükben tajtékzik a fájdalom. De én mindig is álmodozó voltam, szabad, független gondolkodású. Hittem a csodákban és a végtelenben, hiába voltam képtelen megérteni bármelyiket is. Talán épp ezért volt, hogy nem tűrtem a szabályokat, nem értettem az etikettet, és gyűlöltem mindenkit, kivéve a testvéremet. Thomas pont az én ellenkezőm volt, bár külsőre nem is hasonlíthattunk volna jobban. A két elátkozott fivér.

Rémlik, hogy akkoriban még egy impozáns, kék házban éltünk, fehér oszlopokkal és hatalmas, zöld kerttel, a gazdagok negyedében. A legtöbb velünk egykorú fiú utált minket ezért, de én és Thomas mindig ott voltunk egymásnak. Sokszor megvédett, mert mindig ő volt az erősebb kettőnk közül. Szerette az önfeláldozást, és ez sosem veszett ki lelkéből. Gyanítom, pont ez lett a végzete. Sokszor bosszantottam másokat ösztönös cinizmusommal és éles nyelvemmel, eleinte öntudatlanul, később fegyverként használva, mert a testvérem mindig ott volt ilyenkor, és én hittem benne, akartam, hogy szükségem legyen rá. Az sem állított meg, hogy amit ő érzett, azt én is, ami neki fájt, az nekem is. Éppen ezért tudtam, hogy milyen volt számára, amikor végül magára hagytam. Mindig gyáva voltam.

Most már biztosan tudom, hogy minden a Háborúval kezdődött. Egy ártatlan világban felnőve, el sem tudtuk képzelni, mi is rejtőzhet a felnőttek lelkében. Gyermekfejjel néztünk szembe a rend felbomlásával, hogy legvégül a részünkké váljon a borzalom. Különös, hogy amint elvesztettük a békét, a múltban a fák zöldje élénkebbnek tűnt, az ég kékebbnek, a tavasz szikrázóbbnak. Mégis, ami akkor elmúlt, nem lehetett visszahozni számunkra.

Hatalom. Harc. Háború. Halál.

Egyszerű szavak, melyek mindig szigorú sorrendben követték egymást abban az időben. De ki érthette mindezt előre? Hiszen gyerekek voltunk, gondtalanok, ártatlanok. Csupán egy múló, mégis kitörölhetetlen emlék, ahogy lopakodva közénk oson a félelem, majd napjaink állandó vendége lesz a fenyegetés. Anyánk szemének csillogása és mosolyának íve kopott lett, apánk arcán új ráncok jelentek meg. Lassan minden cseléd elhagyta a házunkat, és mi bármilyen csínytevést is követtünk el, szigorú büntetés járt érte. Az utcákon a boltok kiürültek, az emberek megváltoztak, csendesebbek lettek. Mindenki félt körülöttünk, de talán csak én voltam képtelen felfogni ennek az okát, miközben évek múltak el így felettünk. Szüleink aggódva figyeltek minket, gyakran azt mondogatták egymás között, már túl nagyok vagyunk, hogy kimaradhassunk. Reszketve fogtam Thomas kezét ilyenkor, és akkor is, amikor apánk mellett állva, a rádiót hallgattuk. Még mindig nem láttam át, hogy mi történik körülöttem. Én mindenre egyetértően bólogattam tudatlanul, de a testvérem szemében ekkor már egy felnőtt komolysága csillogott.

*

Tudom, hogy szeptember volt, mert a kertünkben álló hatalmas tölgyfa lombja aranyba borult, és unott óriásként szórta kincseit. Felnőttként, kezemben bőröndömmel, lemondóan vizsgáltam otthonom apró részleteit, miközben kiléptem ajtaján. Minden apró kő és fűszál ismerős volt, az összes repedést ismertem már, midőn búcsút intettem nekik. Apánk haldokló anyánk mellett volt, egyedül Thomas nézte végig, ahogy árulóként elfutok. Sosem volt hatalmasabb fal közöttünk, mint mikor eldöntöttem, hogy elmegyek. Mosoly nélkül bámultuk egymást egy percig, mielőtt az autóba ültem volna, elszalasztva az utolsó pillanatot, hogy megöleljük, megérintsük, vagy legalább megszólítsuk egymást. Az utolsó, halovány szellő elfújta mindezt, mert mi megengedtük neki, hogy így tegyen.

Ezután kezdődtek a rémálmok.

Azt gondoltam, ha magam mögött hagyom családom, otthonom és hazám, a fájdalomért cserébe kapott enyhülés kiengesztel majd egy idegen világban, ahol béke van. Egy ostoba, naiv kölyök ábrándja volt csupán a szabadság, ahol mindenki rabságra ítéltetett a név, a vér és önkényes döntések alapján.
De ekkor már a vonat visszavonhatatlanul száguldott velem ismeretlen, vad és buja tájakon. Nem tudtam hova megyek, de nem is számított igazán, csupán minél távolabb legyen a Háborútól. Végül egy messzi-messzi országban, ahol mindig sütött a Nap, és ahova alig jutott el néhány hírfoszlány, menekülésem véget ért, legalábbis ezt hittem. Elutasítottam kényszerből lett barátaim pletykáit, nem kívántam társaságuk, ha a pusztulásról és hatalomról beszélgettek izgatottan. Képtelen voltam felfogni időnkénti örömük, hiszen amint elborított az éjszaka, hátrahagyott lidérceim megtaláltak újra és újra. Kinek mondhattam volna el mindazt, amit Thomas álmomban mutatott nekem? Láttam a holtak félelemtől és fájdalomtól eltorzult arcát; éreztem ujjaimon szürke bőrük hidegét. Pedig én nem voltam ott.

Évekig, ha lehunytam szemem, a magam mögött hagyott csatatér rémképei kísértettek. Tudtam, hogy Thomas ott van, és azt teszi, amit már gyerekkorunkban is gyakran hangoztatott: megvédi a gyengébbeket és azt, amiben hisz. Ő képes volt minderre, velem ellentétben. Máskor egy hideg, karcos hang visszhangzott a fülemben, de csak hosszú idő után hallottam tisztán a bíráló szavait: „Az is sokat számít, hogy nem tetted meg. A gyávaság a legsúlyosabb minden bűn közül, épp ezért nem hunyhatunk szemet felette.” Talán csak a képzeletem csalt meg, vagy lelkem büntetett, de bárhogy is, ezzel az ítélet ekkor már készen állt mindkettőnk számára.

Semmi sem tarthatott örökké. Bár minden éjjelem gyötrő álmok keserítették, nem aggódtam, mert tudtam, hogy a testvérem él. Talán önző és kegyetlen képzet volt ez, de valahogy mégis boldog voltam. Számtalanszor dühöngtem, átkoztam vérem, máskor nevetve fordultam le az ágyról örömömben. Az őrület határán már semmi nem számított, csak minél hamarabb elérjen a végzet. De a képek, amelyeket Thomas mutatott nekem úgy festettek, mint egy-egy ellopott pillanat a pokolból. Akár villámlás után a mennydörgést, nem lehetett megállítani a világot egy mozdulattal, hogy mindent helyrehozzunk. Tettet a következmény, bűnt a büntetés követi, mert bárhogy is, a rend csak szünetelt, de nem tűnt el örökre. És az az Isten igenis élt, aki erről rendelkezett.

*

Mai napig emlékszem, hogy a Háború végén, apánk leveleket küldött nekem. Talán arra kért, hogy menjek haza, vagy azt, hogy örökre kiátkoz, de mielőtt elolvastam volna őket, felbontatlanul az összeset tűzre vetettem. A legfontosabbat, hogy a testvérem rabságban, fogolyként senyved valahol láncokkal a karján, akkor már amúgy is jól tudtam. Az idő rohant mellettünk, Thomas pedig szenvedett egy ismeretlen helyen, rácsoktól elzártan, ahova nem érhettem el sem én, sem a fény. Azonban még így sem állt módomban hazatérni, így azt sem tudtam biztosan, hogy a múlt visszhangja cseng-e, avagy bolond elmém űz gúnyt belőlem.

Az én erős, bátor, védelmező testvérem szenvedett, mialatt én gyáván bujkáltam. A tagadás is egy választható út volt, de a legvégén a szembenézés keserűsége várt rám. Éjjelente még mindig láttam, ahogy Thomast rácsok veszik körül, ahogy karján a bilincs lóg, és ütik, amíg eszméletén van.
Ekkor tíz éve járt már, hogy magam mögött hagytam mindent. Szobám ablakából egy új, de olcsó, vérből és papírból készült világot láttam, ami nem volt már az enyém.

Szeptember volt, tudom. A reggel kiábrándító keserűsége könnyek között talált rám. Zokogtam, mert mindent láttam és éreztem, amit a testvérem. Mindent, kivéve az utolsó éjszakán. Aztán mosolyogtam, pont úgy, ahogyan ő is tette utoljára, de isten tudja csak, hogy miért. Kívántam, hogy nekem szóljon, bár nem érdemeltem meg a bocsánatát. A remény lelkemmel együtt halt meg bennem, és én semmit, de semmit nem akartam tenni, pont úgy, mikor elmenekültem. Az emberek pedig a szabadságról beszéltek, meg békéről, s én mégis élőholtként szédelegtem közöttük.

Én, a bolond és gyáva testvér, pontosan tudtam, hogy egyedül maradtam.