A zenekar napról-napra keresettebb lett. Nem csak a fővárosban, hanem országszerte egyre népszerűbbé váltak. Kameko gonoszkodása a visszájára fordult, ez az eset is reklámozta őket.
A hatórás koncert után megkereste őket az, aki a klubban angolul folytatott eszmecserét a japán művészetről amerikai kollégájával. Kiderült, hogy az illető híres japán zenész, tehetséges művészek támogatásával foglalkozik, és nagy reményt fűz hozzájuk.
Mentoruk az egyik vezető zenei csatornával folytatott egyeztetést követően összehozott egy tévériportot. A sikeres műsor után kicsit hosszúra nyúlt a fogadás, mivel rengeteg ember akart velük találkozni.

- Kai! Telefon! - nyűgösködött másnap reggel az akkordgitáros.
- Hogy került hozzád a mobilom?! - kapta ki a kezéből a dobos.
- Itt hagytad a nappaliban.
- Ja, észre sem vettem... Köszi - vakarta meg tarkóját kínosan vigyorogva. - Moshi, moshi...
A reggel a megszokott módon indult. Mivel a dobos még telefonált, Aoi foglalta el a terepet a konyhában, és nemsokára le is ülhettek enni. Már az étkezés végén jártak, amikor leaderük megszólalt:
- Az előbb Akitából kerestek. Azt akarják, hogy utazzunk el oda, egy tévéfelvételre. Első nap próbálnánk és három számot felvennénk, másnap készítenének egy tévériportot velünk. A szállást és a költségeket a tévétársaság fizeti. Már szóltam Yoshiki-sannak is.
- Hm... mikor kellene mennünk? - tette le evőpálcikáit Ruki.
- Amennyire hamar ez lehetséges. Vissza kell őket hívnom még ma, az időpont miatt.
- A klub-fellépéseken kívül most nincs más programunk. Hacsak Yoshiki-san nem szervez valamit... - gondolkodott el Aoi.
- Épp ezért értesítettem rögtön - bólintott Kai. - Azt ígérte, mindennek utánanéz, és egy óra múlva visszahív.

Ruki odakint levegőzött, míg kutyája a kertben tett ellenőrző körutat.
- Hoztam neked kávét - szólalt meg mögötte Aoi, mire összerezzent. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj. Csak elbambultam. A kávé majd felébreszt, köszi. - Átvette a gőzölgő poharat, és lassan kortyolgatni kezdte a cukros folyadékot. - Yoshiki telefonált már?
- Nem. De az egy óra még nem telt le... - gyújtott rá az akkordos.
- Nekem megint ellenőrzésre kell mennem egy hét múlva...
- Az fontosabb a riportnál, úgy vélem. Majd elkísérünk. Nagyon megijesztettél bennünket a múltkor...
- Mert nem mondtam el, hogy mikről álmodom? Nem akartam, hogy nyugtalanok legyetek. Épp elég nekem tudni, meg az orvosnak.
- Ruki! Bármelyikünknek gondja van, az a gond a többieké is. Egy család vagyunk. Együtt sikeresebben megoldjuk.
A kis énekes hallgatott, de magában igazat adott a fekete hajúnak. Majd mégis megszólalt:
- A legrémesebb, hogy mindig ugyanazt látom.
- Annak idején sok horrort néztél...
- Már több, mint egy éve nem nézek ilyesmit. De az igaz, hogy jöhetnek elő belőlük emlékek... Tudod, mégsem horror-szerű, hanem nagyon is valóságosnak tűnő álmok ezek. Szerintem valami történni fog. Hamarosan... és félek.
- Reitát félted?
- Őt is.
- Szereted - állapította meg Aoi. Elmosolyodott, ahogy a Chibire nézett, akinek az arca vörösebbé vált a hajánál...
- Yuu, kérlek, ne mondj neki erről semmit. Ő a gyerekkori barátom. Nem akarom elveszíteni. Az álmaim pedig mindig ugyanazt ismétlik: látni, ahogy meghal, és nem tehetek semmit... Ez a legijesztőbb és legkétségbeejtőbb bennük.
- Nem lesz semmi baj, Chibi! - nyomta el a csikket Aoi. - Hamarosan meggyógyulsz, és nem fognak többé ezek a gondolatok kísérteni. - Elhallgatott, fülelt egy kicsit. - Csörög Kai telefonja... Gyere!

Észak-nyugat felé utaztak a mikrobuszban. A felszerelésük miatt be kellett szerezniük egy nagyobb fajta járművet, amiben elfértek. Uruha - a többiekkel együtt - szokatlanul korán kelt és indult Akita felé. A gitáros elcsigázottan nézett körbe. Mellette, a kisbusz másik oldalán Kai ült, és éppen papírokat nézegetett, meg jegyzetelt. Rajta nem látszott a fáradtság. Aoi mögöttük, a három személyes ülésen terpeszkedett, és fején füllhallgatóval szunyókált. Reita vezetett, Ruki pedig vele együtt elöl ült. Halkan beszéltek valamiről, és mosolyogtak hozzá.
"Jó nekik... látszik, hogy illenek egymáshoz. Remekül megvannak együtt. Rám viszont nem pazarol ennyi figyelmet az, akitől szeretnék kapni..." - A gitáros nagyot sóhajtott, és fejét az ablaküveghez támasztva bánatosan bámulta a mellettük elsuhanó, lassan ébredező, kora tavaszi tájat. Ahogy feljebb értek, a hegyek közé, a földet hófoltok tarkázták. Még nem mindenütt tűnt el el nyomtalanul a tél emléke...

Több prefektútán keresztülvágtak már, amikor Niigatában megálltak ebédelni. Reitát Uruha leváltotta, mondván, hogy az orrkendős biztosan fáradt már, és ő szívesen átveszi tőle a kormányt.
"Legalább addig sem foglakozom a saját problémámmal. A vezetés majd leköti a figyelmemet. " - gondolta.
Ruki is hátraült, Uruha pedig egyedül maradt elöl, aminek most kicsit örült, pedig egyébként nagyon nem szerette a magányt. A városból kifelé haladtak. Olyan volt ez a település is, mint minden nagyváros: gépkocsifolyam, betontömbök, köztük megbúvó, apró parkokkal. Hömpölygő tömeg a járdákon, arcuk magányt és érzelmi sivárságot tükröz...
Az egyik park mellett - ahol a kereszteződésben piros lámpát kaptak - két, erősen kifestett pillangó sétált, lesve áldozatára.
- Nézzétek! Ez olyan szánalmas, ahogy kinéznek... - szólalt meg Aoi.
- Azok. De gondold csak el, mi mennyivel vagyunk különbek náluk? - Ruki tűnődve kérdezett vissza.
- Miért? Ők a testüket árulják...
- Mi pedig a lelkünket váltjuk aprópénzre... mi akkor a különbség?!
- Pont egy fellépés előtt kell a témát megvitatni? - Kai idegesen szedte össze jegyzeteit. - Nem kellene ennyire lehangoltnak lennetek! Alig vártuk ezt a lehetőséget! Mi van veletek?!
- Uruhával van valami... máskor mindig feldob mindenkit, és ő az, aki a legtöbbet beszél, meg viccel - bökött a fejével előre Aoi.
- Igaz... a hangját is alig hallottuk ma. Valami történt vele. Lehet, hogy azért is ajánlotta fel, hogy levált engem, mert nem akar beszélni róla... - jegyezte meg Reita. - Kai, neked kell belőle kiszedned!
- Miért nekem?! - A dobosnak hirtelen eszébe jutott Uruha múltkori megjegyzése, és pirosodni kezdett.
- Mert te vagy a leader - vigyorodott el sejtelmesen az orrkendős. Kai értetlenül bámulta, hogy Aoi és Ruki is mosolyogni kezdett.
- Jól van... este megpróbálok beszélni vele - adta meg végül magát. - Előbb nem megy. Épp most néztem, hogy nagyon feszített a program. Először próba, aztán kezelésbe vesznek bennünket a sminkesek, fodrászok, és utána felvétel... szerintem elég későn kerülünk majd ágyba. Holnap pedig még riport is lesz...
- Yoshiki-san ott vár majd minket?
- Nem, de Akitában találkozunk az egyik munkatársával. Sakai-sannak hívják. Ő veszi át a menedzselésünket.
- Legalább kevesebbet kell majd a papírokkal bajlódnod, és több időd jut másra figyelni... - vigyorodott el ismét a basszusgitáros. Sokat sejtető mosolya kétértelművé tette megjegyzését, mire Kai pirulva és duzzogva fordult másfelé.

Akitába érkezve valóban felpörögtek az események. Kai előre ült, Uruha mellé, és navigálta, hogy merre menjen. Természetesen ez megint kisebb civakodáshoz vezetett közöttük, amin a másik három - hátul - jót vigyorgott. Uruha pedig még jobban magába zuhant. Sakai-san a stúdió recepcióján várta őket. Leparkoltak a mélygarázsban, és a stúdió technikai személyzete segítségével elfoglaltak egy termet, amiben - némi rendezkedés és evés után - próbálni kezdték azt a három számot, amit később felvettek. A felvétel előtt nem menekültek a sminkesektől és fodrászoktól sem.
- Fúj, most már én is úgy nézek ki, mint azok a csajok a parkban... - fanyalgott Aoi, amint a tükörbe pillantott.
- Na, látod! Nincs különbség... - bólintott Ruki. - Legalábbis a lényeget tekintve. Eladjuk magunkat.
- Indulás, fiúk! - vezényelt új menedzserük. - Hiába csak három számról van szó, időbe telik, míg a felvételek elkészülnek.

Az iszonyú fáradtság akkor tört rájuk, amikor a szálloda parkolójába értek. Reita a kormányra hajtotta a fejét.
- Még ne aludj! - böködte Ruki. - Fel kell menni a szobákba!
- Jól van! - ásított a másik, és lassított felvételként kezdett mozogni.
Aoi virgoncan pattant ki a mikrobuszból, és hátulról kiszedte a sporttáskáikat, meg a kalitkát. Reita álmosan pislogva tűnődött, hogy az akkordosnak honnan van ennyi energiája, még ilyenkor is... Kai elaludt, miközben a stúdiótól a szállodáig értek. Út közben Uruha vállának dőlt. A gitáros óvatosan mozdult, nehogy felébressze.
- Srácok! Kai alszik...
- Ne nézz így rám, én nem tudom felcipelni. Reit is ébren kellett tartanom eddig - morgott Ruki.
Uruha egy pillanatig hezitált, majd válaszolt:
- Ha a táskáinkat vállaljátok, én felviszem őt.
- Rendben. Aoiban úgy is dúl az energia...
- És ti?! - Az akkordos szemrehányón tekintett az énekesre.
- Nekem itt van Koron-chan, Reinek a papagáj. Na meg, a saját fenekét is épp elég lesz neki felvonszolnia...
- Még jó, hogy a megjegyzésedet nem hallotta a hátsójáról... most bajban lennél, Chibi!
Ruki egy mókás fintort vágott, majd kutyájával kezdett foglalkozni. Menedzserük két "szobakulccsal" érkezett hozzájuk.
- Az egyik három ágyas, a másik két ágyas szoba - nyomta Ruki kezébe a két kis kártyát. - Én a városban, a rokonaimnál alszom. Reggel kilencre ide jövök értetek. - Elköszönt, majd távozott.
- Uruha, te hozd Kait, én kinyitom a szobákat. Aztán visszajövök segíteni - rendelkezett az énekes.

A gitáros óvatosan tette le dobosukat az egyik ágyra. Aztán leült saját fekvőhelye szélére, és csak nézte, hogy alszik szobatársa. Apró zaj hallatszott az ajtó felől, majd Aoi jelent meg a táskáikkal.
- Jó éjt! - köszönt, majd benyitott a szomszéd szobába, amin hárman osztoztak.
Uruha lassú mozdulatokkal szedett ki néhány dolgot táskájából, és elment fürdeni. Előtte azonban felkapcsolta az ágya feletti olvasólámpát a mennyezeti helyett, hogy az alvót ne zavarja. A dobos félálomban érzékelte a fény változását, majd a fürdő ajtajának halk csukódását. Kinyitotta szemeit, és hunyorogva, értetlenül nézett szét:
"Biztos a szállodában vagyunk. De hogy kerültem én ide?"
Tekintete a szomszéd ágy mellett hagyott, félig nyitott táskára vándorolt.
"Uruháé..." - imerte fel. Nagyot sóhajtott. - "Tehát a többiek azt várják, hogy kiszedjem belőle, mi baja. De félek tőle." - hezitált, majd mérges lett önmagára:
"Önmagadtól, meg az érzéseidtől félsz, te gyáva nyúl!"
A fürdőben elhallgatott a víz zuhogása. Kisvártatva nyílt az ajtó. Kai gyorsan lecsukta a szemeit. Halk léptek tartottak felé, majd kicsit besüppedt az ágya széle.
- Miért ilyen nehéz? - Uruha alig hallható suttogásával egyidőben megérezte arcán a gitáros ujjának óvatos cirógatását.
Döbbenten nyitotta ki szemeit, mire a másik ijedtében hátrahőkölt, és a padlón landolt.
Kai - maga sem értette, hogyan, de - fél perc múlva szobatársa mellett térdelt, hozzábújva.
- Mi nehéz? - kérdezte meg halkan.
- Elfogadni ezt az egészet...
- Hogy számunkra ez több, mint barátság? - mondta ki bátran.
- Igen. Rukiéknak sokkal könnyebb...
- Nehogy azt hidd. A szív súlya mindig nehéz, ha igaz érzelmek nyomják.
Elhallgattak, de tovább ölelték egymást.
- Ano... ugye, nem a padlón fogunk aludni? - aggodalmaskodott a gitáros. - Nem az a gond, hogy rámhasaltál, félre ne értsd! De fázom, és holnap a hátam is fájni fog...
Kai édeset kuncogott, majd segített Uruhának feltápászkodni.
- Ha akarod, holnap megmasszírozom a hátad. Viszont van egy fontos kérdésem. Honnan tudsz te az én alvási szokásaimról?!
Uruha zavarában megvakarta a tarkóját, és elmosolyodott:
- Régebben, amikor egy buli volt nálam, akkor mesélted, némi alkohol hatása alatt. A többiek is hallották, de szerintem nem emlékeznek rá. Aztán, amikor hozzám költöztetek, első este véletlenül bementem a szobádba, mert előtte ott tartottam pár kottát. Te már mélyen aludtál. Amikor megláttalak úgy, akkor jutott nekem is újra eszembe az egész...
- Ne is reméld, hogy most ruha nélkül alszom majd!
- Azt rögtön gondoltam. De azért mellém fekhetnél...