Kétórányi trükkös – vagy talán inkább már paranoiás –, „biztosan ne tudjanak követni” hazaút után fáradtan rogyok ágyamba. Talán Kevin hozzám beszél… de pillanatnyilag nem izgat. Fáradtan hunyom le szemem, hogy aztán este hétig ki se nyissam.
Barátom jó „házastárs” lévén vacsorát készít éppen, de sürgölődése és energiája inkább irritáló, mint buzdító.

- Szóval, mizujs? – Komolyan, már csak a hülye nyakrángatás hiányzik, és hogy megkérdezze, vidéki vagyok-e… – Láttad Izát?

- Nem – válaszolok halkan, míg tanulmányozom a vén étkezőasztalunk felszínét. Hogy ezen mennyi karc van!

- Hű, de szószátyár ma valaki! – Gúnyos mosolya lassan tűnik el, de viszi magával a laza hangulatot is. – Komolyan kérdeztem, Andris. Mi történt? Teljes baklövés? Vagy várjunk még egy-két napot?

- Nem – jelentem ki magabiztosan, míg farkasszemet nézünk. – Ma csináljuk, ahogy terveztük. Ketten elegek leszünk, ha követjük a tervet.

- Előbb áruld el, hogy mi miatt is készülsz kinyíratni minket – teszi elém a gőzölgő kávés bögrét és a rántottás tányért. Biccentve köszönöm meg, majd nagy levegőt véve határozom el magam.

- Nem muszáj jönnöd. – Szinte kiköpi a kávéját, úgy fulladozik.

- Igazad van, itthon is megvárhatom a hívást, hogy hány darabban találtak meg! – Dühösen mered rám, majd látom, hogy megenyhül. Leül velem szemben, s szinte már mosolyog. – Ne légy barom. Tudod, hogy mindenképpen veled megyek. De előbb hallani akarom az éjszakád mindenegyes részletét.

- Rendben – mosolygok vissza, de elég vérszegényre sikeredik. – Nem láttam egyiküket sem, még az épületbe is csak egyszer jutottam be. Leginkább kint őrködtem, mint újfiú.

- Tehát lehet, hogy egy rakat marihuána cserjét őrizgettél ennyire? Melyik ládákat akarod te kimenteni? A jobboldali százat, vagy a baloldalit?

- Nem, nem lehetséges. Mint mondtam, egyszer azért bejutottam – morgolódok szokásos pihentségén. – De a fiúk elejtettek egy-két érdekességet, például azt, mennyire ostoba volt az elődöm. És hogy mennyire szerencsém van, hogy ő éppen kényszerpihenőn van.

- Nocsak. – Várnám a folytatást, de ettől a szőkétől hiába…

- Ahogy hallottam, fokozott figyelemről beszéltek az „áruval” kapcsolatban. – Hatásszünetem alatt sikerül úgy háromtojásnyi eledelt számba gyömöszölni, hogy bármiféle siettetést háríthassak. – És a legjobb, hogy szegény kis pajtásukkal szemben mindig olyasféle vicceket eresztgettek el, melyek a férfiasságát vonták kétségbe, bizonyos cserkészkislányok elleni védekezési képtelensége miatt.

- Szóval ők azok – komorodik el ismét Kevin. Egy órán belül kétszer… lehet, hogy beteg? – Akkor egyeztessünk, és már mehetünk is felőlem.



Háromórányi tervezgetés, elemzés és a google-térkép maximális kihasználását követően fegyvertelenül hajtok a tegnapi lebuj parkolójába – a fiúk úgyis ellátnak majd minden földi jóval...

Nem veszem le a bukósisakot, mert a többiek sem igyekeznek üdvözölni. Enyhe biccentéssel jelezzük a másik felé, hogy felismertük, majd szépen indulunk is tovább a gyárhoz. Lepusztult környék, bőven beleférünk a lelakott bérházak nyújtotta miliőbe.
Összeverődött gyerekek játszanak a közeli focipályán. Hajnal háromra persze egészen más közönség élvezi játszóhelyüket. Persze az is válogatott csapat… csak kicsit másként – először jönnek a dílerek, majd a… hmm… hölgyek.

Ilyesféle kedélyes gondolatokkal követem újdonsült főnökömet az épületbe, s igyekszem lassítani a mellkasomban öregedő ketyegőmet. Bár talán hagynom kellene, hogy kiszáguldozza magát, amíg még van rá lehetősége.

Mivel a felváltott társak lelépnek, csapatunk többi tagja szép lassan feloldódik, és gorillákat meghazudtoló csiripelésbe kezd. Persze Tamás és Igor viszonylag keveset szól, így nem olyan feltűnő az én hallgatagságom se. Amúgy is a szűkszavú, tökös gyereket alakítom, vagy mifene!

Nem mondom, hogy rossz előérzetem van, de nem is épp kellemes… mintha csak tudnám, hogy a bomba nem most fog robbanni, de akkor is a közelében leszek még, mikor tényleg megteszi.

Elhessegetve téveszméimet felmérem újra a terepet, hogy nyugodtan konstatálhassam: mindent jól írtam le Kevinnek. Kettőnk összhangján és profizmusán múlik, hogy az elkövetkező pár órában hány halott lesz… és hogy kik lesznek köztük…

Gondolataimat lassan meg sem próbálom visszaterelni a sötét ösvényről, de valami mégis visszahúz az önsajnálat és befordulás partjáról… egészen pontosan valaki. Ki kell hoznom Őt onnan, aztán biztonságba kell helyeznem. Utána pedig… nos, vízözön.

A tegnapi menetrend szerint körözök a málladozó vakolat mellett, időnként jelezve a többieknek, senki sehol. Éppen elmorgom az egyszerű kis készülékbe pár szavas megerősítő szövegemet, mikor halk pityegés figyelmeztet, hogy hajnali egy van, vagyis utolsó pásztázásomat kezdem meg ezennel.

Kicsit nagyobb léptekkel és légvételekkel indulok meg, és agyam – már ha egyáltalán maradt még olyan – leghátsó zugába rejtem alantas érzelmeimet, aggodalmamat. Ilyenkor ezek csak rontanak a helyzeten, így a lehető leggépiesebben igyekszem követni a megbeszélteket. Ketten kint, hárman bent. És mi ketten…

Az épület másik végébe érve jelentek ismét, majd lendületet véve kezdek rohanni Szergej felé. Kis barátom felém fordul, s még éppen van ideje, hogy döbbenetében eltátsa a száját… de becsukni már én segítek neki.
Biztos, ami biztos alapon még kap egy-két atyai pofon, mielőtt szépen lefektetem. Talán tényleg jó döntés, hogy nem vágyom családra – rémes apa lennék.

Elhessegetve őrült gondolataimat szedem lábaimat a főbejárat felé, ahol nagy megkönnyebbülésemre már vár Szöszke. Nem tudom hogyan, vagy mikor, de akcióink során valahogy ráragadt ez a név. Évekbe telt elérnie, hogy legalább csak bevetéseken hívjuk így a srácokkal, de lassacskán csak összegyűjtötte mindannyiunk ellen a zsaroló bizonyítékokat.

- Mehetünk, Öregúr? – Nekem például megígérte, hogy nem bácsiz többet, mint valami vén perverz alakot… persze az ilyen alkalmak ez alól is felmentik.

Biccentek, majd megvárom, míg újonnan szermányolt fegyverarzenálját elrejti. Magam előtt lököm be az ajtón, és fegyveremet rászegezve követem. Hatásos belépő, mit ne mondjak…

- Vlad, hol van Igor? – tökéletes időzítésemnek köszönhetően sikerül elhadarni kérdésemet, mielőtt még felrecsegne maroktársalgónk.

- Borisz, Szergej, Péter: beszámolót most! – Nagyokat pislog vezérünk öccse, majd feleszmélve válaszol bátyjának.

- Péter velem van, és hozott egy vendéget. A többiek pedig… - Elakadását kisegítve letátogom, hogy körbenéznek, hátha találnak még pár piócát, de addig is nem elérhetőek, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet. Buddhai értelem csillan meg a kisebbik gorillán, majd továbbítja az infót. Feszült másodpercekig hallgatom a vonal szaggatását, míg nagy nehezen méltóztatik megszólalni Igor is.

- Megyek. – Hát ezt nem ragozta túl…

Kivágódik a lefelé vezető lépcsősor végét elzáró ajtó, s fémes döndülése jelet ad számunkra. Kevin a kilépőre veti magát, míg én Vladot verem fejbe a fegyveremmel. Míg orrát tapogatja, van időm testét célozni, de sajnos nem annyi, hogy ne kapnék be tőle én is egy bordaigazítást. Igor káromkodása finoman szólva is romba dönti meglepetésszerűnek tervezett mentésünket, és csak remélni merem, hogy ez nem veszélyezteti Izát. Érzem, ahogy szívem újra zakatolni kezd, és egy iszonyatos pofon után sikerül valahogy leterítenem ellenfelem… vagyis csak el tudtam még találni az igazit a háromból!

Pár pillanatnyi fújtatást engedek magamnak, majd az éppen tovareppenő társam helyét megpályázva vetem magam Igornak.

- Ezt piszkosul meg fogod bánni, kölyök. – Vicsorogva mosolyog rám, amitől se szebb, se kedvesebb nem lesz. – De legalább befejezzük, amit a kocsma mögött elkezdtünk. – Miért is nem tetszik ez nekem?

Persze már eddig is sejtettem, hogy nem pehelysúlyú az ipse, de elég fájdalmas újra és újra ráébredni. Mivel nem akarok hajtogatható állapotba kerülni, igyekszem viszonozni a kedves csontkovácsolást… kisebb-nagyobb sikerrel.

Lassan felküzdjük magunkat a szűkös helyről, de így már a falak sem támasztanak öklözései után. Már éppen kezdenék belenyugodni a vereségbe, mikor ellenfelem megtántorodik. Nekem sem kell kétszer mondani, hogy most aprítsam… Egy-két rúgással és ütéssel később végre nagyot esik az a bizonyos nagy ember, és végleg kiüti a beton. Fújtatva nézek fel az egyik vascsövön támaszkodó barátomra, majd a kölcsönös biccentés után folytatjuk utunkat. Igazából most kellene pihennünk egy percet, de amíg az utolsó embert el nem kaptuk, nem állhatunk meg.

Előre megyek a szűk folyosón, majd az első leágazásnál a kevésbé kivilágított, jobboldali ösvényszerűségre fordulok. Nem vagyok biztos magamban, és már vissza is fordulnék, ha nem vágódna ki előttem egy ajtó. Tamás húz maga után két összekötözött, nyöszörgő csomagot, majd jelenlétünket érzékelve felpillant. Nem tetszik az a kés a kezében.

- Ne csinálj baromságot. A többieket már leszereltük, és ha elengeded a… - Elakadok, ahogyan nyugodt mosollyal vágja szét a köteleket.

- Nem fogok Rambót játszani, az Igor stílusa. És amúgy is más érdekeltségeim vannak – vigyorodik el, míg egyiküket megszabadítja valami koszos rongytól, amivel eddig elhallgattatták.

- Ha kikeveredünk innen, nagyon nagy seggberúgást fogsz tőlem kapni – öleli át a frissen kiszabadított idegen. Szóval rendben vannak. És a másik kis csomag ezek szerint…

- Hmfppp… - dünnyög mérgesen a még mindig elhallgattatott. Hát persze, hogy Ő az!

- Jaj, bocsi. Tamás, vágd már le a tengerészcsomókat Izáról is – utasítja eddigi fogva tartóját az alig 160 centi magas lány, míg barátnője száját szabadítja ki.

- Végre, köszi! – Rekedtes hangja jóval mélyebb, mint amit megszoktam… de azért még felismerhető. Eddigi dermedésemet felejtve rázom magamat meg, hogy végre tegyek is valamit.

- Ideje lenne nagyon gyorsan eltűnnünk innen. Hamarosan néhány kolléga fogja elözönleni a helyet, és nem szeretném őket üdvözölni.

- Valószínűleg nekünk is meg kellene igazítanunk a sminkünket, mielőtt mutatkozunk – jelenti ki Iza, a szokásos élccel hangjában. Miért is olyan megnyugtató most ez is?

Tamás csupán a motorokig kísér minket, hogy abszolút érdektelenséggel hajtson el mellettünk pár pillanat múlva.

- Egy kicsit messzebb van a kocsi, de inkább azzal viszem a hölgyeket. Ha gondolod te is gyere velünk, a motort meg majd kimagyarázzuk, ha…

- Semmi szükség rá. Azzal megyek, így semmilyen nyomot nem hagyunk. – Az elfogyó hold által halványan megvilágított alakokon végigsiklatom még egyszer tekintetem, majd kis biccentéssel hagyom, hogy eltávolodjanak tőlem. Nehézkesen szállok fel a motorra, de azt hiszem, rám fér egy kis egyedüllét. Csak amíg elfogadom, hogy nem álmodom…