Hideg, tükörsima víz vette körül a törékeny testet. Csöpögött. Valami csöpögött, lassan, kimérten. Megremegett a víz felszíne, apró karikák futottak a távolba, amik elfáradván belesimultak újra és újra a hideg, nyugodt vízbe.

A test reszketve vette a levegőt, az éltető párát, miközben forró könnycseppek folytak le sápadt, holt fehér arcán.

„Álmok, vágyak, mind törékenyek és illékonyak. Semmi sem örök…”

Ólomsúlyú végtagjai nem mozogtak. Menekülni akart.

Csöpögött. Valami csöpögött. Minden csepp vékony hangja vészjóslóan csapódott vissza a falakról, mintha sikítoztak volna félelmükben, mintha keservesen kiabáltak volna segítségért.

De nem érkezett segítség. A test egyre lassabban vette magához a levegőt, egyre jobban remegett mellkasa, ám nem volt ereje zokogni. Nem volt ereje semmihez sem, hát csak hallgatta a kiáltásokat.

Csöpögött. Valami csöpögött. A víz… A víz színe… Vörös volt, a test életének vére festette ilyenné.

Csöpögött a vér, szüntelen. Halál. Hideg lehelete közeledett már, érezte a test is.

„Nem tudom, hogy jó-e ez így. Nem tudom, hogy lehetett-e volna jobb. Nincs visszaút, ereimet felszakítottam már.”

De a félelem elragadta utolsó perceiben, ezért remegett. Ezért akart volna zokogni! Sok dologról nem tudott, sokszor nem figyelt… De mindez nem érdekelte többé. Már csak az ürességtől félt.

„Semmi. Kopár feketeség. Nem létezés.”

„Börtön ez. Szabad akarok lenni! Nem létezni, eltűnni.”

Elfogadta a Semmit. Elfogadta, hiszen mást nem is tehetett volna immár.

Csöpögött a vér, egyre lassabban… egyre halkabban…

A test utolsó lélegzete üres sóhaj volt.

Nem érzett már Semmit.

Nem fájt már Semmije.

Nem gondolt többé Semmire.

Nem volt neki Semmije és Senkije.

Semmi volt előtte, Semmi maradt utána.