Odakint sötét volt, még nem is pirkadt. Ruki félálomban ritmusos lüktetést érzett az arca alatt. Mivel még elég kábult volt, nem igazán fogta fel az egészet. Mocorgott egy kicsit, majd visszaaludt.
- Warru! Warru! - recsegett a harsány ébresztő a kisasztalon hagyott kalitkából.
Aoi morogva fordult a másik oldalára, viszont ezután csengő ugatás is vegyült bele Toko rikácsolásába.
- Francokat! Már megint nem takartátok le azt az elfajzott csirkét! És a sötétítőt sem húztátok el! - ült fel, de azonnal abbahagyta a zsörtölődést.
Bár a sötétítő tényleg nem volt elhúzva, a kalitkán ott volt a takaró. Toko felettébb fura viselkedését azonban hamar elfeledtette a fekete gitáros elé táruló látvány. Meglepve, de vigyorogva szemlélte két szobatársát. Reita hanyatt feküdt, mellkasán Ruki szuszogott, és mindkettőre hatástalan volt kedvenceik éktelen ébresztője.
Aoinak az éjszakából felrémlett annyi, hogy a Chibinek megint rémálma volt, de akkor ő képtelen volt rá, hogy felkeljen...
"Hadd aludjanak még, korán van." - csoszogott ki ásítva a fürdőbe. Miután rendbeszedte magát, úgy döntött, átnéz a szomszéd szobába. Kai ilyenkor már ébren szokott lenni...
Halkan kopogott, majd megpróbálta a kilincset. Az ajtó nem volt bezárva, de némi szuszogáson kívül más nem hallatszott a félhomályból. Az akkordos beljebb óvakodott, majd meglepetten kapta szája elé kezét, hogy ne kezdjen hangosan nevetni. Így is felnyikkant... Kai borzas buksija a szőke gitáros vállán pihent. A dobos álmosan pislogva nézett fel az elképedt Aoira.
- Már reggel van? - motyogta.
- Igen - bólogatott a "merénylő" mosolyogva. - Látom, Uruhának megoldódott a gondja...
Az említett is felneszelt, és a feje alól kihúzott párnát Aoihoz vágta:
- Yuu, mit keresel itt?! Miért nem hagysz aludni?! - morogta.

Reitát végül mégis felébresztette a - saját szobájukban és a szomszédban is hallatszó - lárma.
- Kuss! - morgott mérgesen papagájára, aki megsértve vonult kalitkája sarkába. De legalább elhallgatott, nem úgy, mint a másik szobában az a három idióta! Koron-chan viszont nyüszögve mászott fel mellé. Reita értetlenül nézte: De hát, a kutya nem szokott bemászni hozzá az ágyba!
Ekkor fogta fel, hogy mellkasán valami szuszog. Kissé felemelte fejét, és észrevette az édesen alvó Rukit. Egyből eszébe jutott az éjszaka, hogy a kicsi mennyire megrémült megint... Aoi meg nem is reagált rá! Megsimogatta a kócos, vörös buksit. Ruki mocorogni kezdett, majd felnézett.
- Rei!
- Szia! Jobban érzed magad?
- Most igen, mert itt vagy. De amúgy olyan furcsán érzem magamat... félek a mai naptól.
- Az a riport nem jelenthet gondot. Fantasztikusan tudsz beszélni is, nem csak énekelni.
- Nem a riporttól tartok. Valami mást érzek. Rei... ha valami történne veled...
- Ruki! Nem lesz semmi baj. Soha nem hagynálak magadra. Te vagy a másik felem.
Az énekes boldogan, tágra nyílt szemmel nézett barátjára. Kedvenceik azonban ismét lármázni kezdtek.
- Látod? Ők is éreznek valamit - kelt fel sóhajtva a kicsi.
Miután mindketten felöltöztek, ellátták Toko- és Koron-chant, majd átnéztek a másik szobába. Addigra már lecsökkent az onnan áthallatszó zaj szintje. Aoi épp egy párnahalom tetején pihegett a szoba közepén, és egy kispárnát próbált odahajítani az egyik ágyra, ahol Uruha karjában Kai feküdt. A gitáros kivédte a lagymatag támadást, és a rövid közjáték után tovább babusgatta dobosukat. Reita és Ruki kézen fogva álltak az ajtóban. A basszusgitáros rávigyorgott kicsi védencére, mint ha azt mondta volna: "Én tudtam előre..."
Ruki egy óvatos puszit nyomott Reita arcára, majd kissé bátortalanul megszólalt:
- Nos, ha a párnacsatának vége, mehetnénk reggelizni...

A riport elég jól sikerült. Bár - többek közt - magánéletükről próbált kérdezni a riporter, azt ügyesen megkerülték. Elterelték róla a figyelmet, és ügyeltek arra is, hogy egy mozdulat se legyen árulójuk. Utána vidám hangulatban ültek az öltözőben, és szedték le magukról a sminket.
Aoi elnézte a tükörből barátait. Bár arcán mosoly ült, mégis aggódott:
"valóban készül valami rossz. A Chibi helyesen értelmezi. Annyi erőm sajnos nincs, hogy megakadályozzam, mert valamiféle óriási változás előjeleit érzékelem, amihez viszonyítva parányi vagyok... De valamit tennem kell, hogy őket megvédjem. Arra talán képes leszek. Ráadásul nem árulhatom el magamat, játszanom kell tovább. Azért, mert rendelkezem valamennyi egyedi képességgel, még bolonddá nyilvánítanának. Szegény Chibi... őt is annak tartja az orvosa, pedig nem az!"
- Aoi, nagyon elmerengtél. Már csak rád várunk. Fogadjunk, nem hallottad azt, hogy elmegyünk ebédelni! Már mindenki nagyon éhes - szólt neki Uruha.
- Megyek már, csak a szemfestékem makacskodik - dörgölte meg a szeme körül az akkordos. - Ano... hová lett Sakai-san?
- Megint a rokonsághoz indult. Azt mondta, Tokióban, a klubban találkozunk holnap délután, és megbeszéljük a továbbiakat. Egy új lemez kiadására gondolt...
- Nem is rossz ötlet. Na, mehetünk! - Aoi fürgén pattant fel, és máris az ajtónál állt, mellkasa előtt összefont karral, ál-türelmetlenül topogva. - Ki állítja azt, hogy rám kell annyit várni?!

Megebédeltek egy hangulatos kis étkezdében, majd visszamentek a szállodába a holmijukért. Kijelentkeztek, és elindultak hazafelé. Reita ült ismét a volánhoz, Ruki pedig mellette utazott. Az énekesen eléggé feszült hangulat lett úrrá a riport után. Egyre erősebben érzett valamit. Valami rossz közeledtét...
A forgalom gyér volt. Ruki javaslatára nem a fő autópályára hajtottak rá, hanem egy jó minőségű, de alsóbb rendű útra. Az ötletet Aoi is támogatta, a többiek meg rájuk hagyták. Nem akarták, hogy a Chibi még jobban maga alatt legyen. Talán az is közrejátszott a döntésükben, hogy Koron-chan és Toko szintén nyugtalankodott. Nem hangoskodtak, hanem szokatlanul viselkedtek. Ők pedig tudták, hogy az állatok ösztönei kiválóak...

A buszban csend volt, csak a motor duruzsolt. Már egy órája utaztak dél felé, amikor Reita meghökkenten taposott a fékbe. Valami fura előérzet vezette. Cselekedetével egyidőben két hang csattant fel:
- Rei! Lassíts! - Ruki és Aoi is közeli veszélyt érzett. - Földrengés!
Az út előttük hullámzani kezdett. A mikrobusz megpattant, az orrkendős üggyel-bajjal tudta az úton tartani a járművet.
- Szörnyen erős! - kiáltotta kétségbeesetten, a földmozgásra célozva.
Azután már nem is akarta magukat az aszfalton tudni... Sokkoltan nézte, ahogy az út előttük, kissé távolabb, középen kettéhasadt. Életösztöne azonnal reagált:
"Legalább a többieknek esélyt kell adnom rá, hogy túléljék!"
Félrecsavarta a kormányt az - előttük egyre mélyülő - hasadék útjából, és a kisebbik rosszat választotta.
Az út egyik oldalának jó fél méter magas partfala volt, a másik oldal a tenger felé, elég meredeken lejtett. Reita a magasabb oldal felé kormányzott, hogy a másik oldalon leszakadó föld be ne temethesse őket, még ha borulnak is. A kis forgalomnak köszönhetően épp akkor egy autó sem haladt arra. A basszusgitáros tisztában volt azzal is, hogy ezzel a döntésével a saját sorsát pecsételheti meg, mert a partfal a vezetőoldalon húzódott. Ez azt jelentette, hogy az ütközéskor ő kaphatja a legnagyobb ütést... De Ruki élete mindennél többet jelentett neki, és a többiek is nagyon fontosak voltak számára. Aoi lehunyta a szemeit. Érzékelte Reita elhatározását, és azon igyekezett, hogy a basszusgitárosra váró következményeket enyhítse. Megfeszítetten koncentrált. Mentális energiája nagy részét pajzsként küldte maguk elé, hogy csökkentse a becsapódás erejét.
A mikrobusz már aránylag kis sebességgel szaladt bele a magas partoldalba. Mindannyian a biztonsági övek védelmében ültek. A hátsó részben a két állat utazókosara is le volt szíjazva.

Az erős rengés után kábult csend ülte meg az egész környéket. Majd néha felmorajlott még a föld, rezgett is, de jóval enyhébben, mint a legelső lökéskor. A mikrobusz a partfalnak dőlve állt, belepte a szállongó por, amit a becsapódáskor vert fel. Mellettük az út másik oldala teljesen leszakadt, a helyén több méteres mélység tátongott.
Az ütközés okozta kábulatból leghamarabb Aoi tért magához. Megrázta fejét, és sóhajtott:
"Életben maradtunk!"
Felmérte a helyzetet. Reita a kormányra dőlt, vérzett és nem mozdult. Ruki mellette szintén mozdulatlanul ült, ő sokkosan meredt maga elé. Aoi mögött Uruha már mocorgott, és, bár Kai is megsérült, még ő is sokkal jobb állapotban leledzett, mint alkalmi sofőrük.
Aoi úgy döntött, a legsürgősebb teendő a basszusgitárost kihúzni - de oda csak Rukin keresztül férhetett.
A tolóajtót némi rángatás és rúgás után sikerült kinyitnia, majd kívülről felrántotta az első ajtót is. Az énekes ijedten kuporgott az ülésen, magától most nem mozdult. Aoi gyorsan végignézte, van-e sérülése, de Ruki - hozzá hasonlóan - karcolás nélkül megúszta. Az akkordos úgy döntött, egy kisebb pofonnal kihozhatja a sokkból barátját. Ruki sírni kezdett, vagyis a pofon hatott.
- Ruki! Segíts, Reitát azonnal ki kell innen szedni! - Aoi nem hagyott töprengésre időt a kicsinek, tudta, hogy akkor megint magába zuhanna.
Az énekes könnyes szemmel bólintott. A szőkét óvatosan mozdították meg. Semmire nem reagált. Eszméletlen volt. Valóban ő kapta az ütközéskor a legerősebb ütést.
Közben hátul Uruha is cselekedni kezdett. Bár a karját beütötte, nagyobb gondja volt az, hogy a dobos mellette szintén eszméletlenül feküdt. A szőke gitáros szólongatására azonban ő végre kinyitotta a szemeit, és fájdalmasan felszisszent.