|
Szintetikus szimfónia - Vizsgaidőszak
Kharex 2011.05.29. 18:51
Elina: mint a címből kiderül, a Szintetikus Szimfónia regényciklushoz kapcsolódó, de önálló novella. A regényhez hasonlóan szintén erősen korhatáros! A Detroit belvárosának a szélén elterülő Wayne State University épülete mindig is a város egyik legtöbb vitát szító nevezetességének számított. Kritikusai a modern építészet megcsúfolását látták a szabálytalanul egymásra dobált, vaskos csövekkel összekötött geometriai alakzatokra emlékeztető komplexumban, kivitelezői pedig merészségét és újszerűségét hozták fel ellenérvként, na meg persze azt, hogy a legfrissebb kimutatások szerint a turisták továbbra is a Wayne State University épületének képével díszített képeslapot veszik a legjobban.
Steven Wilkins igazából nem akart, és nem is tudott egyik oldal mellett sem állást foglalni, arról nem is beszélve, hogy őt rohadtul nem érdekelte, hogyan néz ki az az épület, aminek a belsejében tanul. Két zárthelyi között ugyan ki ér rá azon elmélkedni, hogy ő most egy Antoni Gaudi legmerészebb álmait is túlszárnyaló csodának, vagy az ezredforduló előtti orosz panelházakat idéző betontömbnek az egyik folyosóján próbálja tíz perc alatt bemagolni a ketteshez elengedhetetlen képleteket? De ha mindenképpen mondania kellett volna valamit, hogy mit is gondol az egyetemről, egyszerűen azt válaszolta volna, hogy szerinte kifejezetten hangos és nyüzsgő.
A folyosókon egymást taposták a diákok, üres, vagy kevésbé teletömött liftet találni sem lehetett, a lépcsőházat pedig csak az idióták és az egészségmániások vették igénybe, de a körülbelül százezer hallgató között belőlük is akadt bőven, így az egyetem ezen részein is tökéletes káosz uralkodott általában.
De akkor is az előtér volt a legrosszabb. A húsz emelet belmagasságú, kisebb futballpálya alapterületű impozáns csarnokba érkezett a liftek többsége, és a különféle tanszékek közötti átjárást is itt oldották meg, arról nem is beszélve, hogy a Wayne State Warriors stadionjába is az előtéren keresztül lehetett a legegyszerűbben kijutni. Hála a kifejezetten hanyag tervezésnek, a terem szinte mindig dugig volt egymással beszélgető, tanuló, zenélő, verekedő, drogozó és még ki tudja mit csináló egyetemistákkal, akik mindannyian a helyiség különböző pontjaira akartak eljutni. Garantált káosz és hangzavar az év minden egyes napjában, nullától egészen huszonnégy óráig.
Steven szinte nem is tudott olyan időpontról, amikor az előtér tökéletesen elcsendesedett volna. Az első itt eltöltött napjától eltekintve. Még mindig látta maga előtt a jelenetet. A vékony, inas testet, a sebhelyek szabdalta, enyhén borostás arcot, a városi álcaszínekkel festett ballonkabátot és a füstölgő csövű pisztolyt tartó gépi implantra cserélt kezet. Az idő akkor valósággal megfagyott az előtérben. A vidám csacsogás, a dühös káromkodásokkal vegyített gitárszó egyszerre szakadt félbe, ahogy a Desert Eagle felugatott. Mindössze egyetlen lövés dördült, egyetlen .50-es töltény hagyta el a masszív pisztoly csövét, de az tökéletesen elégnek bizonyult.
Steven épp a közelben tartózkodott, így tisztán láthatta, amint az egyik gitározó srác feje szirmait bontó virágként nyílik szét, engedve a homlokába csapódó ólomkötegnek. A fickó kezéből a földre hullt a hangszer, kormányellenesen szöveggel telenyomtatott szórólapok tömegét verve föl a járólapokról, a hatalmas A betűvel díszített pólójára pedig vér fröccsent. Az idő megfagyott egy pillanatra, Steven akár a levegőben úszó vércseppeket is megszámlálhatta volna, aztán minden visszatért a normális kerékvágásba. A srác teste hátracsapódott, a szórólapok lassan visszaestek a földre, a ballonkabátos fickó pedig eltette a fegyvert, majd egy másik zsebéből előhalászott egy csomag cigit, és a dohányozni tilos táblára fittyet hányva rágyújtott. Egyedül az általános hangzavar szűnt meg. Az egyetemisták némán, megkövülten álltak, és bámulták a holttestet, aki egy perccel ezelőtt még élő, lélegző ember volt.
Steven is így tett, de ő nem a lassan terebélyesedő vértócsa közepén heverő testet bámulta, hanem a gyilkost, aki nyugodt, majdhogynem derűs képpel várta a rendőrök kiérkezését, majd kezet is fogott velük, mielőtt kétszáz dollárral gazdagabban elhagyta volna a helyszínt. Megtehette, hisz zsoldos volt, az állam pitbullja. Tökösebb a rendőrségnél, közkedveltebb a Gyorsaknál vagy az Elit Taktikai Osztagnál. A haláliparban dolgozott, a város szennyére, az állam ellenségeire vadászott, mint oly sok társa Detroitban, sőt, az USA egész területén.
A kissé vézna, középmagas Steven akkor szembesült először azzal, mennyire nagy hatalmat ad a fegyver és a biztos fellépés kombinációja az ember kezébe, még egy olyan városban is, ahol már a legutolsó nyugdíjasnál is lapul valami Kolumbiában vagy Argentínában gyártott műanyag flinta. Az a nap örökre megváltoztatta az életét. Onnantól kezdve egyetlen vágyálma volt: hogy egy napon belőle is zsoldos lehessen, aki rezzenéstelen arccal küldi a halálba az állam ellenségeit, vagy bárki mást, aki rondán néz rá az utcán.
Elkezdett edzeni, beiratkozott az egyetem MMA szakkörére, gyakorolta a különféle beszólásokat, a neten pedig több tucat dokumentumfilmet megnézett, amik mind Detroit lepukkantabb környékiről szóltak. Szép lassan szívta magába a tudást, fejlesztette a testét, sőt, még az első itt töltött napja során látott zsoldossal is felvette a kapcsolatot, csak hogy egyszer ő is felölthesse magára az állami pitbulljainak terepszínű ruháját. De mindez csak felkészülés volt, száraz, unalmas gyakorlatok, hogy aztán élesbe minden a lehető legjobban menjen. A mai nap egészen más lesz. Ma eljött a vizsga napja.
A lift megállt, az ajtók szétcsúsztak, Steven pedig kilépett az előtér hangzavaros, élettől nyüzsgő világába. Jobbját szinte rögtön pulóvere zsebébe csúsztatta, ellenőrizte, megvan-e még az a Carbon-L osztályú Beretta, amit múlt héten vásárolt egy közeli fegyverboltban. Ujjai hűvös, hőálló és masszív műanyagot érintettek. Elmosolyodott. Jobbra tőle magasodott az a szökőkút, ahol a zsoldos pár évvel ezelőtt szétküldte az anarchista srác fejét. Tegnap este Steven felhívta a fickót, és megkérte, hogy ma délben álljon pont ugyanoda, ahol régen lelőtte a gitározó egyetemistát. Noha most nem látta a magas, szikár alakot, biztos volt benne, hogy az ott van, csak a tömeg épp eltakarja előle.
Már azon morfondírozott magában, hogy odamegy, és köszönti a férfit, azonban ekkor megjelent a közelben az a Bob Harris, aki minden délután kormányellenes szórólapok garmadáját osztotta szét az utcán. Neonzöld pulcsiján sötétlila A betű díszelgett, szakadt farmerébe láncokat fűzött, acélbetétes csizmájára pedig a Ford logóját festette, hatalmas vörös csíkkal áthúzva. Már hetek óta figyelte, a nyomában loholt szinte mindig. Jól akarta ismerni, egy életre meg akarta jegyezni az arcát, hiszen ő lesz az első áldozata.
Testén enyhe remegés futott végig, szíve egyre hevesebben dobolt, ahogy megközelítette a mit sem sejtő anarchistát. Fejben már számtalanszor eljátszotta a jelenetet, helyre tett minden beszólást, minden mozdulatot, most mégis elbizonytalanodott. Jól tudta, hogy a következő másodpercek kiemelt fontosságúak lesznek leendő karrierje szempontjából, így nem akart semmit sem eltolni. Kétségbeesetten gondolkozott, hogyan tudná az előre kitervelt akciót még jobbá, még látványosabbá, még meggyőzőbbé tenni, de semmi épkézláb ötlet nem jutott az eszébe, így maradt az eredeti elképzelésnél, a harmincas éveket idéző egyszerű, sallangmentes kivégzésnél. Pont úgy, ahogy azt az egyik újraforgatott Keresztapa filmben látta.
- Hé, Bob! – szólította meg Steve, majd amikor az anarchista ránézett, előkapta a Carbon-L Berettát, és megcélozta vele a másik fejét.
Lövés dörrent, pedig ő még nem húzta meg a ravaszt. Az előtér ismét elcsendesült, mint oly sok évvel ezelőtt. Steven értetlenül nézett körbe. Mindenki őt bámulta. Egész pontosan a mellkasát, így ő is odafordította fejét. A golyó valahol jobboldalt hatolt be a testébe, és jelentős mennyiségű húst vitt magával. Kezét a sebére szorította, fájdalmasan felüvöltött, majd összeroskadt. Látása elhomályosult, agya lelassult, egyre nehezebbnek érezte már a légzést is. De még így is meglátta az általa bálványozott zsoldost, amint füstölgő csövű pisztolyával felé tart.
- Úgy látszik, kijöttem a gyakorlatból. – A férfi hangja mintha csak egy vízfüggöny túloldaláról áradt volna felé. – Attól tartok, igen csúnyán elhibáztam a szívét.
Fejét erőnek erejével oldalra fordította, hogy egyenesen a gyilkosa szemébe tudjon nézni.
- Mi… miért? – tette fel elhaló hangon a kérdést. Már szinte artikulálni sem tudott, a másik mégis megértette.
- Miért van az, hogy én büntetlenül lelőhetek bizonyos embereket, sőt, még pénzt is kapok ezért, míg te nem? – kérdezte egy keserű félmosollyal. – Nos, fiam, ezért! – Benyúlt ballonkabátja mélyére, és egy apró készüléket emelt ki onnan, aminek a képernyőjén valami szöveg villogott, de a betűket Steven már nem láthatta. – Ez itt egy engedély, fiam. Mindössze ennyi különböztet meg minket. Pár sor szöveg… Most pedig, ha megbocsátasz, mindig is kedveltelek, nem hagyhatom, hogy sokáig szenvedj az ügyetlenségem miatt...
Az előtér néma mozdulatlanságában újabb lövés dördült el.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
